Megöregedni szépen, ahogy a csillag megy az égen

Mostanában felkapott téma lett az, hogyan lehet szépen megöregedni, szépen időskorúnak lenni, sőt az is, hogy hogyan lehet elfogadhatóbbá tenni a halált. Ennek a beszélgetésnek azt a címet adták, hogy Magyarországon nem jó megöregedni. De alapvetően itt nem jó fiatalnak sem lenni, nem? Hiszen a nem jó időskor a nem jó fiatalkorból (is) következhet.

A “szép időskor” témát nagyjából három szempontból lehet megközelíteni. Az egyik a társadalmi lehetőségek és keretek felőli megközelítés, és az ezeket szorgalmazó változtatások összegzése. A második az, hogy a társadalom tagjai hogyan állnak az idősekhez (pl. ageizmus),  és az ezek megváltozására irányuló kezdeményezések bemutatása, a harmadik pedig az egyéni döntések felőli megközelítés.

Én eddig – azt hiszem -, egyetlen egy olyan embert láttam a környezetemben, aki valóban szépen öregedett meg. Tény, hogy neki a lehetőségei, a közvetlen és a közvetett környezete és az egyéni döntései is segítettek abban, hogy szép időskora lehessen. Próbáltam megfigyelni, hogyan csinálja, és próbálom a tőle látottakat beépíteni az életembe.  Most pedig megpróbálom összefoglalni néhány történeten keresztül, mit láttam annál, akivel kilencven plusz évesen is meg lehetett beszélni a munkahelyváltásommal kapcsolatos aggályaimat, akinek nem volt szörnyű betegsége ennyi idősen sem, aki időskorában is szépen és rendben és nem kiszolgáltatva tudta élni az életét.

Egyszer elkéstünk tőle, és elfelejtettünk telefonálni is. Ő már az erkélyen várt minket, és nem hagyta szó nélkül a késést. Megértem. Ő soha sem szórakozott sem a saját, sem a mások idejével. Nekem erről mindig eszembe jutott az, hogy én a notórius késéseimet poénnak fogom fel, pedig elkésni pofátlanság, az meg kitolás saját magammal is, ha halogatok. Majd holnap megcsinálom, majd, majd, aztán félreteszem, majd elfelejtem, közben ideges vagyok, mert nem intéztem el azt, amit már régen el kellett volna. Ő meg úgy volt vele, hogy essünk túl rajta gyorsan, vagy még inkább: csináljuk meg elsőként azt, amihez a legkevésbé van kedvünk.

Neki kilencven évesen is nagyobb rend és rendszer volt az életében, mint nekem. Voltak napi rutinjai, rutinfeladatai: étkezések időpontja, olvasás, séta, takarítás (!), hivatalos ügyek átnézése.  A napi rutin nem kispolgári, hanem nagyon is életminőség-javító tud lenni.  Ő sem gondolta, hogy minden percünket be kell osztanunk, de vannak dolgok, amikre napi szinten figyelnünk kell. A rutinok olyanok, mint a szabályok: ha kispolgárinak is tartjuk őket, alapvetően meg is védenek minket. De tudjátok, ő volt az az ember is, aki mindig mindent visszarakott a helyére használat után. Akinek soha nem kellett keresgélnie semmit, mert mindennek megvolt a helye. Akinek nem csúsztak szét a napjai az őt körülvevő káosz miatt. Mert nem volt káosz. De ehhez kellett egy jó értelemben vett puritánság is.

Ő nem volt sem szegény, sem gazdag, de sok tekintetben kifejezetten puritán módon élt. És azt hiszem, sokszor itt csúszunk meg. Semennyi pénz nem elég, és ha több pénzhez jutunk, akkor többet költünk, ráadásul sokszor értelmetlen tárgyakra. Még egy új ruha, még egy cipő, még egy csésze, még egy könyv, új telefon, bútorcsere, sorolhatnánk. Ő kisebb lakásban élt, mint amekkorát megengedhetett volna magának, mert ő nem engedte meg a nagyobbat magának. Volt mindene, amire szüksége volt, de rém egyszerűen élt. Nem vállalta túl magát, nem fulladt bele a lomba, és ezzel nem csinált fölösleges feladatokat és stresszt magának. Ezért tudott rendet tartani maga körül, ezért tudott költeni az egészségére, idősebb korában pedig arra, hogy ne legyen kiszolgáltatott. Mindig egy fokkal, de inkább kettővel egyszerűbben élni, mint amit megengedhetnék magamnak – nekem ebben ez a tanítás.

Ő is az egy vagy két fokkal visszavett életmódja miatt tudott foglalkozni az öngondoskodással. Óriási stressz, ha az embernek nincs egy havi megtakarítása sem vagy ha korábbi döntései miatt idősebb vagy akár fiatalabb korában kiszolgáltatottá válik, nem dönthet semmiben szabadon. Őszintén szólva, én nem számítok arra, hogy majd az állam megoldja az életem. Ő sem erre hajtott, azt hiszem.

Ő jó emberekkel vette körbe magát, és nem tartotta magára nézve kötelezőnek, hogy mindenkivel kapcsolatot tartson, akivel illene vagy kellene. E téren nagyon makacs volt és kitartó. A barátai értelmes, okos, jóindulatú emberek voltak, akikkel nemcsak szerették, hanem tisztelték is egymást. A házassága is kiegyensúlyozottan működött. Voltak, akik mizantrópnak tartották őket, de ilyen az, ha nem barátkozol mindenféle hülyével, aki az utadba kerül. Ma már én is arra törekszem, hogy csak olyan emberekkel vegyem körbe magam (beleértve a munkakörnyezetemen is), akikre ránézve nem riaszt el a gondolat, hogy esetleg hasonlítok rájuk.

Ő fiatalon és idősebb korában is szeretett dolgozni, a városban, ahol élt, mindenki úgy emlékezett vissza rá, hogy nagyon aktív és pontos volt a munkájában, a tudását elismerték fiatalok és idősek egyaránt. És benne volt sok jó ügyben is a lakóhelyén, amiket a munkája mellett csinált. Pl. olyan kezdeményezésekben, amik a városát jobb hellyé tették. Mi ebben a tanítás? Az, hogy amit elvállaltam, csináljam meg, mégpedig lelkiismeretesen, legjobb tudásom szerint, képezzem magam, tanuljak, és maradjak lelkes. Ne panaszkodjak, sőt, ne panaszüzemmódban működjek, ne megúszásra játsszak, ne azt keressem, mi a rossz, hanem dolgozzak. Legyek aktív, és álljak be jó ügyek mellé is.

Neki viszont nemcsak a munka volt az életében, hanem volt lehetősége pihenni, kikapcsolódni, ráadásul idősebb korában is. Még aktív éveiben gondoskodott arról, hogy erre passzív éveiben is legyen lehetősége. Tárgyak helyett élmények, testi-lelki töltődés – ezt mutatja meg ez nekem.

Azt hiszem, nem lehet nem megemlíteni, hogy ő odafigyelt az étkezéseire, mozgékony volt, nem volt káros szenvedélye, foglalkozott a testével, de a lelkével és a szellemével is. 80 évesen is részt vett építő projektekben, amikben aktívnak kellett lenni szellemileg, de ez már nagyon is a társadalom, a környezete felelőssége is volt, hogy számítottak rá ekkor is. Lássuk be, ez amennyire a társadalom felelőssége, annyira életjobbító tényező is. Kapcsolatokat tartott fent, követte a világ történéseit és a változásokat.

Mi ebben az egészben a legfontosabb? Tisza Kata a lenti beszélgetésben – többek között – azt mondja, hogy a szép időskorhoz három tényező fontos: autonómia, kompetencia és kapcsolódás; azt a kérdést, hogy ez mennyire a társadalom és mennyire az egyén felelőssége, most viszont nyitva hagyom, de tény: ma Magyarországon nem jó megöregedni.

 

 

Reklámok
tollampapírom névjegye (162 Bejegyzés)
Írni jó, többet az ügyről elmondani nem tudok.

9 hozzászólás Megöregedni szépen, ahogy a csillag megy az égen bejegyzéshez

  1. Szerintem ez egy nagyon hasznos és tanulságos poszt! Alapos, részletes, gyakorlatias, és ha józan ésszel belegondolunk, valóban nem árt, ha megvannak ezek a skillek, ám nem csak az öregedéshez szükségesek, hanem a mindennapi jó életminőséghez is. Mondhatjuk talán azt is, hogy az fog szépen öregedni, aki szépen élt. Jó volt olvasni és végigvenni, hogy mi az, amiben jó úton járunk – és igazából ráébredtem, hogy nagyon sok dologban – és mi az, amiben fejlődni kell.

    Sajnos én nagyon pesszimista valamint szorongásra hajlamos vagyok és rosszul tűröm a stresszt, ami nem túl jó, mert sok mindenben gátol, de azért ezen is lehet javítani, ha az ember tudatos és tényleg jót akar magának meg a környezetének.

    • Elárulom akkor, hogy az én következtetésem is az volt, hogy jó időskor nincs jó fiatalkor nélkül, de ezt nem írtam bele a posztba, inkább nyitva hagytam a kérdést, de azért ilyen formában, hozzászólásban leírom én is.
      Alapvetően nem akarnék normákat megszabni a poszttal, inkább szemlélődöm, nézem a körülöttem lévőket, hogy ki hova jutott idősebb korára. Nekem is nagyon fontos lett a tudatos élet minden szempontból, amit régen rémesnek tartottam, most nagyon fontosnak érzek már. Fontos az is, hogy ki vesz körül, kit és mit engedek be az életembe. Eszterrel beszéltünk erről mostanában, hogy én már korábban elkezdtem szűrni, minek köszönhetően más lett az ingerküszöböm is. Nehezen veszem be a sok vitát, konfliktust, a kiabálást, hangoskodást, és ez még a blogban is megmutatkozik szerintem. Közelebb áll hozzám, hogy szemlélődő posztokat írjak megmondós helyett, egész egyszerűen nem akarok már egy csomó mindenbe bekapcsolódni, mert sok(k) nekem vagy mert már nem érdekel. Vagy a munka- és karriertéma. Én nemrég még teljesen karrierista voltam, de ez egész egyszerűen elmúlt, én magam sem értem, hogy történhetett ez meg ilyen hirtelen, szinte egyik napról a másikra, bár biztos voltak, sőt tudom, hogy voltak előzményei és egy hosszabb folyamat eredménye. Már nem stresszkezelek, hanem stresszmentesítek.

      Nektek miben kell fejlődni? A stresszkezelésen túl van még valami?

      • Én az emberi kapcsolataim tudatos szűrését olyan harminc éves korom körül kezdtem. Akkor jöttem rá, hogy teljesen felesleges olyan emberekkel ápolni a kapcsolatot, akiknek csak lelki szemetesként vagyok fontos, vagy egyéb erőforrásaimat használják. Akkor igencsak lecsökkent a baráti köröm, de akik maradtak, azóta is megvannak. A konfliktusoktól nem félek, sőt egyre jobban kezelem őket, de a magánéletemben minimálisan fordulnak csak elő. A családommal és a párommal is olyan a viszonyom, hogy ha vannak is viták, ordítozás, hangoskodás nincs, pedig nagyon sok téma előkerül és véleménykülönbségek is vannak. Karrierista soha nem voltam, én inkább részben idealista vagyok, tehát az a fontos, hogy olyasmit csináljak, amit hivatásnak és hasznosnak tekintek, ugyanakkor meg is tudok élni belőle. De mindig törekedtem az egészséges egyensúlyra: a férjemmel való kapcsolatomnak, a közös időtöltéseknek, a sportolásnak, és a hülye kis hobbijaimnak is bele kell férnie, különben nincs semmi értelme az életnek.

        Amire figyelnünk kell – a szorongás és a depi mellett – az az izolálódásra való hajlamunk, aminek eredményeképp hétvégén vagy szünetekben napokat el tudunk tölteni itthon egymás és a cicák társaságában, a hobbijainkkal, úgy, hogy nem megyünk emberek közé. Mindketten szeretünk ellenni a saját és a közös világunkban, és ha nem figyelünk oda, nagyon be tudunk zárkózni – szóval tudatos erőfeszítést kell tennünk annak érdekében, hogy kimozduljunk, programokat csináljunk. Persze nem sokat, csak amennyit jól esik, de nem lehet állandóan itthon begubózni, mert nem egészséges.

        Nem szeretjük a változásokat sem, pedig egyre inkább látszik, hogy melóügyben mindkettőnknek lépni kell, ha boldogok szeretnénk lenni. Sokszor úgy érzem, hogy igen, most kell még alakítani az életünket, új dolgokat tanulni, kipróbálni más utakat a munkában, ha boldog és szép öregkort akarunk magunknak,

      • Miért tartottad rémesnek a napi rutint? Néha mondjuk engem is idegesít, de engem egy végtelenül szervezett és hatékony anya nevelt, szintén végtelenül szervezettnek és hatékonynak, és ha vannak is néha elhajlásaim, azt veszem észre, hogy alapvetően ösztönösen anyu módszerét követem a dolgokban. Például mindig a megtenni való munka az első – annak is a nemszeretem része – legyünk vele készen gyorsan és utána több idő jut arra, amit szeretünk. Egyszer olvastam, hogy házimunkát végezni úgy kell, ahogy embert ölni: gyorsan, tisztán, kíméletlenül – hát, én így csinálom. A napi szervezési kérdéseken már nem is kell nagyon gondolkodnom, mert annyira jön magától: a reggeli rutinom például olyan, hogy 6:30-kor kelek és a 7:05-ös buszon már mindenféle sietség nélkül fent vagyok. (Mindez nyilván gyerek nélkül.)

        • Az emberi kapcsolatokkal, illetve a minőségi emberi kapcsolatokkal kapcsolatban írhatnék egy külön posztot, mert nekem már csak ilyenek vannak. Kevesen vannak körülöttem, semmi kényszer, fárasztó rokon, társ- vagy társaságfüggés. Szeretném azt hinni, hogy ez vmi rém tudatos döntés eredménye, és én milyen szuper vagyok, hogy ki tudtam lökdösni magam körül a hülyéket, de ez sajnos nem igaz teljesen, mert több dolog miatt alakult így, az egyik az agorafóbia.
          Nekem ez sokáig volt, néha még mindig van, és ez, na ez aztán egy elég nagy szűrő tud lenni az emberi kapcsolatainkban.
          Kiesik az összes értetlenkedő, tanácsadó rovatot vezető, empátiára képtelen, a türelmetlenebbek, azok, akik csak társaságra vágynak éppen, vagy akik programokhoz keresnek partnert, vagy ahhoz, hogy legyen egy szemtanúja az életüknek. Egy 30-40 fős körből, amiből alapvetően bárki lehetne majd közeli barátod, jó, ha marad 3-4 ember.
          Közben, persze, nekem is figyelni kellett arra, hogy ne ez legyen a mérce a barátságaimban, ne ez alapján döntsem el, ki jó ember és ki nem, ki “érdemli meg” a barátságomat és ki nem, kit szeretnék magam mellett és kit nem.

          Aztán a másik az idő. Nekem kevés időm volt sok évig, el akartam tartani magam egyedül, ezt pedig nagyon sok munkával tudtam elérni, főleg, hogy én nem vagyok semmiben kimagasló tehetség, de az sem voltam soha, aki jó időben volt jó helyen. Emellett nekem fontos volt, hogy rend legyen körülöttem, életmódbeli kérdések is fontosak voltak, és mire végeztem mindennel, kevés időm maradt, azt meg nem akartam elpazarolni, rosszul eltölteni, lemerülni, így nem szántam semmi időt random ismerősökre, igyunk meg egy kávét-ismerősökre, fura rokonokra, nem fért bele egyszerűen.

          A harmadik az Angliában töltött 10 hónap, akkor rettenetesen magányos voltam és fiatal is, és egész nap nem volt kihez szólnom hónapokon keresztül. Amikor a felnőtt emberek éltek, én akkor a gyerekekre vigyáztam, amikor ők dolgoztak, vagyis napközben, én ráértem volna. Így meg kellett tanulnom egyedül lenni, lekötni magam, programokat csinálni egyedül, stb. Ott tanultam meg egyedül lenni, feldolgozni egyedül az érzéseimet, magammal megbeszélni és magamban lerendezni mindent. Lehetett volna egyébként kinti magyarokkal is haverkodni, de velük nem találtam a hangot, az aupair lét meg eléggé speciális dolog e téren.

          Én azt gondolom, hogy ahhoz, hogy minőségi kapcsolatokat tudjunk ápolni, kell egy minden szempontból létező függetlenség. Ne legyél kiszolgáltatva sem érzelmileg, sem anyagilag, sem sehogy stb,, ekkor tudsz választani magad köré olyan embereket, akiket igazán szeretnél magad körül tudni.

          • Az idővel kapcsolatban én is így vagyok – mióta dolgozom, nagyon kevés van, és tényleg csak arra jut, aki igazán fontos. És aki igazán fontos, az megérti azt is, hogy lehet, hogy 2-3 hétre előre kell velem időpontot egyeztetni egy kávézáshoz vagy látogatáshoz.

            A függetlenségben totál igazad van – ha olyan helyzetben vagy, hogy eltartanak és nincs még önálló életed, vagy társfüggő vagy, esetleg más gond van, akkor tényleg nem lehet megválogatni a társaságot.

        • “házimunkát végezni úgy kell, ahogy embert ölni: gyorsan, tisztán, kíméletlenül”— 😀 ez milyen jóóóó. A filmekben mindig idegesít, hogy dumálnak, ahelyett, hogy lepuffantanák az áldozatot. Most motiváltál, megyek takarítani.

  2. Hú, ez nagyon tanulságos cikk, főleg, hogy nemrég olvastam a Marie Kondo könyvet. Kevesebb, minőségibb, pont elég cucc és ember kell, így jut idő mindenre, mert rendszer van. Napi rutin nálunk is van, főleg a hétköznapokban tud életmentő lenni a szervezettség. Utálom, ha szétfolyik az idő.

Szerinted? (Az első hozzászólást megnézem megjelenelés előtt, utána szabadon írhatsz.)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: