Az én utam

Bő 200 km, napi 24-30 km-es szakaszok, nyolc nap gyaloglás magamban (vagy magammal?), egy 22 literes hátizsák és én. Budapest, Zsámbék, Tarján, Tata, Nagyigmánd, Kisbér, Pannonhalma, Győr és végül Lébény, mindezt gyalog. Erdő, mező, hegy, völgy, domb, sík, szántóföld, földút, sártenger, közben két hegyen át, eltévedés az erdőben, pár napsütéses, kirándulós nap. Fizikai, de még inkább mentális kihívás és egy zseniális élmény. Ez a magyar Szent Jakab-út.

Mindig is vágytam arra, hogy egyszer kipróbáljam, milyen egyedül túrázni, amikor mindent egyedül kell megoldanom, cipelem kell a cuccaimat és csak magamra számíthatok. Idén ki is próbáltam, mégpedig kétszer is. Először júniusban túráztam három napot a magyar Szent Jakab-úton és a Gyöngyök-útján Budapest és Tata között a 33-34 fokos hőségben egyedül, de akkor három nap után kidőltem. Nem baj, ez lett a próbautam. Utána azt mondtam, hogy én ilyet soha többet nem csinálok, de rögtön azt is, hogy legközelebb okosabb leszek, most már tudom, mire kell figyelnem. Nem adtam fel, szeptemberben újra nekiindultam a magyar Szent Jakab-útnak, újra egyedül, de most már azzal az elhatározással, hogy most nemcsak elindulok rajta, hanem meg is érkezem az út végére, Lébénybe. Megérkeztem, és most elmesélem, milyen volt ez a nyolc napos egyedül gyaloglás. (Reggel felkeltem, elindultam, gyalogoltam, gondolkodtam, gyalogoltam, eláztam, még mindig gyalogoltam, megérkeztem, ettem, zuhanyoztam, elaludtam. Rendkívül izgalmasnak és változatos sztorinak tűnik elsőre hallásra!) (És szólok, hogy ez a poszt egy kisregény, mármint hosszúságra. Szét lehetett volna szedni, lehetett volna rövidíteni, de én azt szerettem volna, ha egyben megvan, leginkább magamnak emlékként.)

De mi is ez a magyar Szent Jakab-út?

A magyar Szent Jakab zarándokutat 2009-ben találta ki egy társaság, akik azóta magyar Szent Jakab Batári Kör egyesületként működnek. Ők szerették volna, ha itthon is van egy, a spanyolországi El Caminohoz hasonló zarándokút, ami a spanyol (francia) út hagyományait követi. Gondolkodni, szervezkedni kezdtek, majd sok munkával kijelöltek egy 200 km-es utat, ami Budapestről indul a Clark Ádám tér Nullás kilométerkövétől és Lébényben ér véget a román kori Szent Jakab templomnál, de pár napnyi plusz gyaloglással át lehet menni Ausztriába is, ahol pedig az út becsatlakozik az osztrák és ezzel az európai Szent Jakab-útba. Már van egy új út is, ami Tihanyból indul, bencés helyeket érint, majd Pannonhalmán csatlakozik a Budapestről induló úthoz, így ennek is Lébény a célpontja. Az utat itthon is sárga fésűskagyló jelöli, főbb állomásai pedig a fent említett települések. A Budapestről induló út átvezet a Zsámbéki-medencén, a Gerecsén, a Kisalföldön és a Hánságon. A terep eléggé változatos, a baráti kör ajánlása alapján nyolc nap alatt teljesíthető napi 22-30 km-es szakaszok megtételével. A főbb állomásokon vannak olyan szálláslehetőségek, ahol örömmel és megfizethető áron fogadják a zarándokokat. Van zarándokútlevél is, amibe minden állomáson pecsét kerül, az út végén pedig oklevelet (credencial) kapunk.

Először pár évvel ezelőtt hallottam erről az útról Pető András blogján, aki 2014-ben Budapesttől egészen Spanyolországig gyalogolt. Már akkor arra gondoltam, milyen jó lehet hónapokon keresztül csak gyalogolni, bejárni több országot és megélni a szabadságot ilyen formában. Én túrázni mindig is szerettem, gyerekkoromtól része az életemnek a természetjárás, ez az egyik kedvenc szabadidős elfoglaltságom, de mindig társaságban mentem és soha nem vándortúrára.

Bár indulnak csoportok is ezen az úton, nekem a legfontosabb az volt, hogy egyedül menjek – ez volt a mentális kihívás. Aztán az is fontos volt, hogy napokig kelljen és lehessen gyalogolni egy kijelölt úton, mégpedig időjárástól, fáradtságtól és izomláztól függetlenül menjek minden nap, és hogy vándorlás legyen, ne csillagtúra, azaz minden nap máshol aludjak. Ez azt jelenti, hogy nemcsak szimplán gyalogolni kell, hanem vinni kell magammal a cuccaimat a hátizsákomban – ez volt a fizikai kihívás része. Valamint fontosnak tartottam azt is, hogy olyan helyre menjek, ahol még nem jártam, aminek az útvonalát nem ismerem fejből – ez volt a szellemi kihívás része.

Nekem most még nincs arra lehetőségem, hogy hosszabb időre elmenjek valahova, viszont rájöttem, hogy az élményt, amire én vágyom, hosszabb távollét nélkül is megkaphatom itthon, a magyar Szent Jakab-úton. Nyolc napig lehet rajta gyalogolni, változatos a terep, vinni kell magammal a cuccaimat minden nap, nem ismerem az útvonalat, egyedül lehetek és a kezdőpontja itt van, alig pár metrómegállónyira tőlem. Kell ennél több? Nem.

Akkor induljunk el (újra)

Az első utam nyáron nem úgy sikerült, ahogyan terveztem, de ettől függetlenül elégedett voltam, viszont volt egy erős hiányérzetem is. Akkor csak Tatáig jutottam, de egész nyáron benne volt a fejemben, hogy én visszamegyek, lehetőleg még idén, mégpedig kora ősszel. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy már augusztus vége van, vagyis két hét és itt a kora ősz. Kiszúrtam egy hetet, amire egyébként az összes időjárás-előrejelzés esőt mutatott, de úgy voltam vele, hogy az előrejelzéssel foglalkozni butaság, addig még változhat a helyzet.

Az időjárás nem változott, én viszont igen.

Ezúttal úgy indultam el, hogy azt mondtam magamnak: én most ezen az úton végig fogok menni. A nyári úton fizikálisan szenvedtem nagyon, egyrészt túl nagy és túl nehéz volt a hátizsákom, ami iszonyatosan terhelte és nyomta a hátamat, rossz volt a cipőm, ami ripityára törte a lábamat, valamint fárasztóan meleg volt. Most már tudtam, hogy az útnak része lehet a kedvezőtlen időjárás, a vízhólyag, fájhat itt-ott, lehet ez az egyedül gyaloglás végtelenül monoton is, és tudtam azt is, hogy egyedül kell feldolgoznom az ingereket, akár jók, akár rosszak, ez sem feltétlenül könnyű. Tudatosítottam magamban, hogy akadályok vannak, persze, hogy vannak, ezért az nem nagyon lehet cél, hogy ezeket megússzam, legfeljebb az lehet a cél, hogy ezeket megoldjam vagy egész egyszerűen figyelmen kívül hagyjam.

Ezzel a gondolattal gyalogoltam nyolc napon keresztül egyedül, és bár még csak most kezd el tudatosodni bennem ez az egész történet, azt már közben is tudtam, hogy ez egy fontos élmény lesz nekem. Végigcsinálok valamit, amit kitaláltam magamnak, az elsőre idealizált képet elengedem, kitartok és visszamegyek, újra megpróbálom. Egyedül fogok gyalogolni 200 km-en keresztül, és a legnagyobb belső motivációm a kíváncsiságom. Az érdekel, milyen egy ilyen egyedül gyaloglás, egy zarándokút és milyen vagyok benne én. Hogyan reagálok testileg, mentálisan és szellemileg. Képes vagyok-e tovább menni, ha elunom magam. Ha nehézségeim lesznek, meggyőzöm magam, hogy megéri vagy arról győzöm meg magam, hogy ez az egész nem is fontos annyira.

A gyaloglásomnak három része volt. Az első három nap amolyan ráhangolódás volt és élményszerű, mindenre emlékszem, nem történt semmi különös. A második három nap valamiféle módosult tudatállapotban telhetett, sok rész kiesett. Ekkor végig esett az eső, hideg volt, szinte automatikusan mentem előre, nem éreztem semmit, az egyes szakaszokat utólag alig tudom sorba rakni. Ekkor viszont sokat járt az agyam. Kikapcsolt a test, bekapcsolt az agy. Az utolsó két napra megint tisztán emlékszem, ez volt az összegzés, amikor is megfigyelhettem, hogy ugyanazokkal a berögződésekkel reagálok a különféle helyzetekre, mint a hétköznapokban, csak ilyen körülmények között gyorsított és így intenzívebb a folyamat.

1. nap: Budapest-Zsámbék – Tévedj el az első napon, legalább utána ettől már nem fogsz félni

Az út első napján először is a  Clark Ádám térről fel kell gyalogolni Normafára, nekem ez a próbautamon nehezen ment, mert későn indultam el és dögmeleg volt. Normafáról le kell menni Makkosmáriára, Budakeszire az erdőn keresztül, majd két lehetőség van arra, hogy Budakesziről eljussunk Pátyra. Az egyik az, hogy a főúton gyalogolunk, a másik pedig az, hogy a budakeszi erdőn keresztül megyünk. Utána még van hátra 14 km Pátytól Zsámbékig, az össztáv kb. 30 kilométer. Én nyáron a főutat választottam Budakeszi és Páty között, amit akkor nagyon megbántam. Nagy volt a forgalom, és állandóan be kellett ugrálni az útról a bozótba a kocsik elől, ami totálisan kifárasztott fizikálisan és mentálisan is, de akkor még valamiért féltem egyedül bemenni abba az erdőbe.

Most, pontosan szeptember 16-án, szombaton, nagyon lelkesen, frissen és magabiztosan indultam el otthonról. Már előző hétvégén összeraktam a felszerelésemet, ezúttal az volt a cél, hogy a hátizsákom súlyát, amennyire csak lehet, csökkentsem. Nagyon minimalista módon pakoltam be, csak a legszükségesebb dolgokat vittem magammal. Reggel korán keltem, összeszedtem magam, felvettem a hátizsákomat és elindultam a Clark Ádám tér felé. Közben folyamatosan mosolyogtam, örültem az indulásnak. Miután leszálltam a villamosról, átmentem a Lánchídon, majd egy fotóra megálltam a kilométerkőnél, és úgy döntöttem, lazán felgyalogolok Normafára. A hátizsákom kicsi, a cipőm kényelmes, az idő hűvös, nincs semmi akadály, a lényeg, hogy ne álljak meg, ne essek ki a tempómból. Én a hétköznapokban is utálom, ha valamiben megzavarnak, kizökkentenek, mert utána mindig fárasztó újra felvenni a megfelelő tempót. Ezért most egy a fontos: ma senki ne zavarjon meg a gyaloglásban és én se álljak meg. Ezzel a gondolattal és egy jó nagy lendülettel nekiindultam, hogy aztán alig 500 méter megtétele után megszólítson egy férfi. Angolul köszönt és megkérdezte, hogy turista vagyok-e. Nem, nem vagyok turista, helyi vagyok, mondtam mosolyogva, és haladtam volna tovább. De nem hagyta. Egy francia férfi volt, aki nagyon kedvesen beszélgetni kezdett velem, én meg azon gondolkodtam közben, hogy még mindig nem értem a franciák akcentusát akkor ez az út arról is szól, hogy nyitottnak kell lennem és nem szabad rohannom. Ez elég jól hangzik leírva, de én nagyon is szerettem volna rohanni az első napon, ilyenkor még hajtja az embert az izgalom, ezt pedig szerettem volna kihasználni. Végül beszélgettünk egy kicsit, majd továbbindultam. Újabb lendületet vettem, hamarosan elértem a Diana-lépcsőt. Milyen jól haladok, gondoltam, nem is állok meg még inni sem, jó a tempóm, jó a ritmusom, mindjárt felérek Normafára. És ekkor, persze, megint megállítottak, ezúttal Jehova tanúi. Kérdezték, hova kirándulok, elmondtam nekik, mi a tervem, erre felajánlották, hogy felolvasnak nekem a Bibliából egy részt, amolyan útravalót. Hát, jó, olvassátok fel. Kicsit szürreális volt a helyzet, ahogyan álltunk az út közepén, én teljes menetfelszerelésben, ők meg felolvasva. Jött két nő, úgy néztek ránk, mint félnótásokra szokás. Elköszöntem, majd Normafán tartottam egy pár perces pihenőt, aztán újabb lendületet vettem és eldöntöttem, hogy a budakeszi erdőig meg sem állok.

Erre egyszer csak éreztem menet közben, hogy közvetlenül a hátam mögött áll valaki; egy fiatal férfi volt, aki gyakorlatilag hang nélkül mögém állt, és amikor megfordultam, ott vigyorgott közvetlenül a fejembe. Frászt kaptam tőle, kicsit mérges is lettem, a sapkája a szemébe volt húzva, fura alaknak tűnt. Ha emberek engem megijesztenek, akkor az egyik jellemző reakcióm az, hogy nagyon magabiztossá válok, a hangom határozott, hangos és kissé ijesztő lesz. Most sem történt másképp. Rárikkantottam a férfira, hogy helló, te mit akarsz? Erre hebegő hangon arról kezdett nekem beszélni, hogy misére megy, de nem tudja, mennyi idő odaérni, szerintem mennyi és merre kell mennie. Magyaráztam neki valamit, meg mondtam, hogy én nem arra megyek. Erre jött velem, és közben folytatta, hogy el fog késni, mire én azt válaszoltam, hogy nem akkora ügy elkésni, én mint notórius késő már csak tudom, majd azt mondtam neki, hogy menjen előre, mert én lassabb vagyok. Valószínűleg teljesen ártalmatlan volt ez a srác, én viszont kicsit megijedtem tőle.

Első megálló: Normafa

Szépen gyalogoltam tovább, kellemes volt az idő, gyorsan le is értem Budakeszire, ahol azt láttam, hogy a telefonom töltöttsége csak 13%-os, ami kicsit megijesztett – ilyen a modern ember. De én most nem modern emberként aggódtam, hanem én egyedül gyalogoltam (ráadásul nőlétemre – ezt fontos megemlíteni, hiszen majdnem mindenki ezt tette, akivel útközben találkoztam – tartsatok ki, remek történeteim vannak a pozitív diszkriminációról a túra kapcsán). Végül egy szépségszalonban megengedték, hogy kicsit rátöltsek a telefonomra, közben meg azon gondolkodtam, merre menjek: főút vagy erdő? Sokszor van ilyen a hétköznapi életemben is, hogy teljesen feleslegesen hezitálok valamin, végül viszont hirtelen és megérzésből döntök, nem a szétcincált érvek alapján. Elsőre a főút mellett döntöttem, de ekkor láttam, hogy folyamatosan emberek mennek be az erdőbe túra- és sportruhában, ami kicsit gyanúsnak tűnt. Az egyik férfit megkérdeztem, hova mennek, ekkor kiderült, hogy Meteorok teljesítménytúra van; ránéztem a férfi térképére, és láttam, hogy majdnem végig egyirányba megyünk, az utolsó két kilométeren válik el a két útvonal, a Meteor és a Szent Jakab. És ha teljesítménytúra van, akkor ki is van szalagozva az útvonal. Kell ennél több ahhoz, hogy az erdőt válasszam? Nem kell. Így egyedül elindultam az erdőn keresztül alig feltöltött telefonnal. Az út a teljesítménytúrának köszönhetően valóban remekül ki volt szalagozva, de a Szent Jakab-útnak is vannak jelzései itt is. Az erdőben találkoztam egy kiránduló családdal is, később egy meteoros sráccal is, de neki sokkal gyorsabb volt a tempója, így végül lemaradtam.

Budakeszi erdő

Vadkerítéseken kellett átmászni, nagyon szép volt a környezet, élveztem ezt a részt, és elég jól eligazodtam, nem volt semmi gond egészen addig, amíg el nem értem ezt a jelzést:

Nos, nyilván egy ötéves gyerek is látja, hogy ez a nyíl bizony jobbra mutat. Az útleírásban azt írták, hogy menjünk a vadkerítés mellett, amíg van kerítés, aztán forduljunk jobbra. Én ezt úgy értelmeztem, hogy addig megyek a kerítés mellett, amíg van kerítés, és nem úgy, hogy amíg a mi útvonalunk mellett van kerítés, addig mellette megyünk, aztán ha nincs kerítés a mi útvonalunk mellett, mert a mi utunk jobbra fordul, akkor jobbra fordulunk. A nyílnál kicsit elbizonytalanodtam, de végül egyenesen mentem tovább a kerítés mellett továbbra is. Ez talán még érthető is, de az már kevésbé, hogy én akkor is egyenesen mentem még mindig a kerítés mellett, amikor már nem volt rendes út, köves részen kellett felmászni, majd már két kerítés között, egy alig egyméter széles átjáróban kellett haladni egy olyan szakaszon, ahol már egyértelműen nem volt járható út. Én ennek ellenére még mindig nem fordultam vissza, bár éreztem, hogy valami nincs rendben. Tudtam, hogy már sokkal többet jöttem, mint kellett volna, és nem értettem, hova vezet már ez a kerítés ilyen hosszan, mikor lesz már vége. De legalább a táj nagyon szép volt, és láttam egy szarvast is, bár annak azért örültem, hogy nem abban a szűk átjáróban jött velem szembe. Hosszas gyaloglás után, végül sikerült kiérnem a semmi közepére, de ekkor legalább már elmúlt a bizonytalanság,  és leesett, hogy az a nyíl valószínűleg tényleg jobbra mutatott. Ránéztem a telefonomra, pár százalékos töltöttségen állt, majd az égre, ami eléggé beborult közben. Ciki vagy nem, én ezen a ponton bepánikoltam. Pontosan tudtam, hogy az én egyik gyenge pontom az, hogy hajlamos vagyok bepánikolni bizonyos helyzetekben, de úgy gondoltam, hogy ez a túra tud majd segíteni nekem abban is, hogy e téren fejlődjek valamennyit. Így vettem egy levegőt, leültem egy kőre, és azt mondtam magamnak, hogy ne pánikolj, gondold át. Először is: nem egy amerikai nemzeti parkban tévedtél el, nem is egy dél-amerikai esőerdőben, nem is egy magashegyen és nem is a sivatagban. A budakeszi erdőben vagy, na. Ez azért nem a világvége. Másrészt pontosan tudod, hol vagy, hiszen ott van a kerítés, ami mellett jöttél, csak vissza kell sétálni mellette. A telefon merül, kapcsold ki, mert ha mégis szükséged lenne majd rá, ne merüljön tovább. Így is tettem, visszamentem a nyílig, letértem jobbra, aztán pedig gyorsan ki is értem az erdőből. A nap további része könnyen telt, hiszen már túl voltam a nehezén. Elindultam, eltévedtem, kitaláltam, minden rendben van. Nagyon jót fog tenni ez a nyolc nap gyaloglás, amiből már csak hét maradt, és ezt már akkor sajnáltam.

Kilátás a vadkerítésen ülve a budakeszi erdőben

Zsámbékon a Hegyalja Panzióban szálltam meg, ott is vacsoráztam, bár az izgalomtól nem nagyon bírtam enni, csak a leves esett jól, és ez így volt később is. Este leszakadt az ég, egész éjszaka esett az eső. Magamban azért szurkoltam, hogy másnapra elálljon, mert én nem akarok esőben gyalogolni, a vihartól kifejezetten félek. De mint írtam a poszt elején is, a nem kedvező időjárás és az egyéb akadályok adottak, ezeket nem nagyon lehet megúszni. A kérdés mindig az, hogyan reagálok rá vagy hogyan hagyom figyelmen kívül mindezt. Erre gondoltam lefekvés előtt, majd bedőltem az ágyba és egy perc alatt úgy elaludtam, mint akit fejbevertek. Így telt az első nap, ez volt az elindulás napja.

2. nap: Zsámbék-Tarján – bármit gyorsan meg lehet szokni, a vizes cipőt is

A második nap viszonylag korán keltem, és rögtön el is játszottam azt a jelenetet, ami az út szinte minden napján megismétlődött. Ez olyan, hogy felkelek, kinézek az ablakon és megállapítom, hogy esik az eső és fúj a szél. Rosszabb esetben ki sem szállok az ágyból, hanem csak a telefonomon nézem meg, milyen idő van kint. Ha mégis kiszállok, akkor gyorsan visszabújok az ágyba, majd fejben eljátszom a gondolattal, hogy én ma nem megyek sehova, a szálláson maradok, pihenek egy napot, mert holnap már biztosan napsütés lesz, de legalább nem fog esni az eső. Majd valakinek ezt elő is adom, mivel más nincs, leginkább a szállásadónak, mire ez a valaki, mivel más nincs, ezért leginkább a szállásadó, közli velem, hogy induljak el, minden rendben lesz. Erre én lassan szedelődzködni kezdek, összepakolom a cuccaimat és elindulok. Ezen  a vasárnapon sem volt ez másképp, de mire elindultam, elállt az eső.

Ez a nap útvonalban úgy néz ki, hogy Zsámbékról kiérve fel kell mászni egy dombra, onnan füves, cserjés részen kell menni, majd egy mező után mezőgazdasági terület között kell gyalogolni földúton, aztán egy kis aszfaltos rész után beérünk a Mány nevű faluba. Onnan dombos rész jön, majd megint szántóföldszerű terület földúttal, aztán aszfalt és bent is vagyunk Vasztélyon. Vasztély egy egyutcás falu, onnan nyáron még földút, most viszont már aszfaltos út vezetett a tarjáni tavakhoz, majd onnan megyünk tovább Tarjánba. Az első nap kb. 30 km-es, ez a második pedig kb 25 km-es távot jelent.

Nos, eléggé kíváncsian vártam ezt a napot, mert nyáron ezen a szakaszon véreztem el. Akkor nagyon meleg volt, és emlékeim szerintem Mány és Vasztély között az a két domb nagyon meredek volt, és én rettenetesen szenvedtem a hőség és a hátizsákom súlya és mérete miatt. Dél körül értem oda, keveset aludtam, és fejben is teljesen máshol voltam. Akkor az történt, hogy láttam a távolban egy bokrot, és azt mondtam magamnak, hogy csak azt érjem el, ott kidőlök és pihenek majd az árnyékban. De mire oda értem, motorzúgást hallottam, a dombról motorosok jöttek le, én meg ettől erőre kaptam, mert arra gondoltam, hogy nagyon kiszolgáltatott helyzet lenne az, ha én itt most kidőlnék. Nyáron ezt a szakaszt Zsámbék és Vasztély között úgy tettem meg, hogy állandóan meg kellett állnom pihenni és inni, majd Mány után a második domb tetején kifeküdtem és elsírtam magam. Éppen ezért voltam kíváncsi arra, hogy most mi fog történni, milyen lesz visszatérni erre a szakaszra. Utólag megpróbáltam felidézni, mi történt ott velem nyáron, és ezt a pár sort fel is írtam a Szent Jakab útikönyvembe amolyan mantraként, hogy ha most is hasonló állapotba kerülnék, ezt fogom magamnak mondogatni. A mantra így szólt:

Itt ülök a bokor tövében, sírok, és arra gondolok, hogy ez csak a testem, játszik velem, kérdez és dacol. Szinte sunyin, hogy na, bírod még? És én tudom iránytani, mert fejben erősebb vagyok. Milyen jó így látni magam, ez is én vagyok.

Most leginkább egy jó nagy kíváncsisággal indultam el reggel, érdekelt, milyen lesz a visszatérés a dombos részre.

Zsámbék után teljesen jól éreztem magam, a földútig tartó részt gyorsan és lazán megtettem, majd ekkor elértem a mezőgazdasági területes földutat. Hát, innen indult a buli. Az út nagyon sáros volt, tiszta dagonya, a túracipőm nem igazán alkalmas ilyen terepre, így csúszkáltam összevissza és nagyon lassan tudtam csak haladni. Próbáltam oldalra húzódni, hogy a füvesebb vagy dudvásabb részen menjek, de ez sem segített, csúszott ki alólam a lábam.

Ahogyan ott csúszkáltam a sárban, arra gondoltam, hogyan oldom meg általában a problémáimat. Az én egyik módszerem az, hogy próbálok analógiát keresni a saját életemből. Átgondolom, mikor voltam hasonló helyzetben és hogyan oldottam azt meg. Ez már eleve azért segít, mert rájövök, hogy ez a probléma nem új, nem idegen (mily’ meglepő!), voltam már ilyen helyzetben, és azt is megoldottam, vagyis nincs okom az aggodalomra. Ha nem voltam még ilyen helyzetben, akkor próbálok egy nagyon hasonlót keresni a múltból. Ha nem találok semmit, akkor felidézem magamban mások történeteit és az olvasmányélményeimet.

Nekem most egy egészen egyszerű megoldás ugrott be a gyerekkoromból. A barátnőmmel, Ildivel mindig kijártunk a természetbe és amatőr természetbúvárosat játszottunk. Nagyon szerettünk a mocsárhoz menni, ott gyakran azt játszottuk, hogy át kell kelni a mocsáron úgy, hogy egyik fűcsomóról ugrálunk a másikra, és az a cél, hogy ne essünk bele a vízbe. Most azt képzeltem, hogy ez az egész egy játék. Nem arról szól, hogy szétázik a cipőm a nap elején, hanem arról, hogy ugrálnom kell egyik fűcsomóról a másikra, amíg el nem érem az aszfaltos főutat, és ez nagyon is szórakoztató. Végül addig ugráltam, míg kiértem a dagonyából, majd beértem Mány faluba. Ott bementem a focipályához, ahol nyáron is pihentem, most is leültem, levettem a cipőmet, majd kicsavartam a zoknimból a vizet. Nyáron itt a fejemet locsoltam vízzel. Aznapra csak egy száraz túrazoknim maradt, és akkor ott úgy gondoltam, még nem cserélem le a vizeset, mert hosszú még a nap, spórolni kell azzal az egy száraz zoknival. A faluból kifelé menet megálltam a cukrászda-pizzériában, ahol vettem ennivalót és elbeszélgettem az ott dolgozó sráccal. Ő megnyugtatott, hogy négyig nem lesz eső, addig próbáljak beérni Tarjánba.

Kiértem a faluból, és nagyon vártam a két gyilkos dombot, ami nyáron kicsinált. Vettem egy nagy levegőt, letértem balra a domb felé, megálltam és… röhögőgörcsöt kaptam. A két gyilkos domb nem volt más, mint két kis emelkedő, amin szinte felfutottam most. Egész egyszerűen nem értettem, hogy dőlhettem ki ettől nyáron. És nagyon örültem annak, hogy újra ott vagyok, hogy visszamentem és a rossz emléket felül tudtam írni. Amiről meg eszembe jutott, hogy mennyi ilyen van már az ember életében, amikor valami elsőre nem sikerül, ezért többet meg sem próbálja, miközben kicsit másképp nézve, másképp közelítve könnyű is lehet az, ami elsőre nehézséget vagy éppen fájdalmat okozott.

A bokorra, ami alatt nyáron pihentem és aminek tövében elsírtam magam, vetettem egy pillantást, nevettem egyet, de közben mégis volt egy kis nyomasztó érzésem.

 

Majd rátértem a földútra, ami szintén sáros volt nagyon, közben szemerkélt az eső is, végigcsúszkáltam az újabb dagonyán, és mire kiértem Vasztélyra, jól átázott a cipőm. Vasztély tényleg egy kicsit falu, de van ott a falu elején egy gyönyörű tanya és csodás a kilátás, ahogyan megyünk le az aszfaltúton. Mire leértem, pont leszakadt az ég, így amíg elmentek az esőfelhők, beültem a falu buszmegállójába. Ez itt egy nyári kép:

Képeslap

A következő kihívást nekem a falu utáni tanya jelentette, amiről azt írják, hogy “kutyák, óvatosan”. Én félek a kutyáktól, és bár többektől azt a tanácsot kaptam, hogy vigyek magammal egy husángot, hogy elijesszem a kutyákat (hangsúlyozom, nem azért, hogy bántsam őket), én pontosan tudom magamról, hogy nem vagyok egy ilyen husángos alkat, ezért inkább jutalomfalatokkal készültem, egy zacskóban voltak a zsebemben. Nagyon halkan közelítettem meg a tanyát, hátha nem hallanak meg a kutyák, de végül úgy döntöttem, hogy inkább megpróbálok eltávolodni a háztól, amennyire lehet. Így bementem az aszfaltúttal párhuzamosan futó szántóföldre, aminek a végén keresztben volt egy földút, azon vissza lehetett volna menni az aszfaltútra, de az még mindig a tanya végére esett. Így átvágtam a szántóföld után következő részen is, amin ilyen combomig érő növényzet volt. Hát, ez elég hülye ötlet volt, ugyanis a cipőm ezen a ponton végérvényesen szétázott, kb. olyan lett, mintha beletettem volna egy lavór vízbe. Valamint az aszfaltos útra innen csak úgy tudtam visszamenni, hogy lejtett lefelé ez a rész, és hát, így sikerült a sárban félig seggen csúszva visszaérni az útra. A cipőm és zoknim ekkor már cuppogott a víztől, de nem volt váltócipőm, csak egy szimpla papucsom zuhanyzáshoz. Ezen a ponton teljesen komolyan elgondolkodtam azon, hogy előveszem a papucsomat, átveszem a száraz zoknimat és ezt az aszfaltos részt így teszem meg, papucsban. Végülis nyáron egy csomó ember mászkál papucsban, igaz, most ősz van, de ez a pár kilométer már tényleg semmi, simán mehetnék papucsban, az legalább nem vizes. Így gyalogoltam tovább, és nagyon vártam, hogy elérjem a tarjáni horgásztavakat. Nyáron nagyon jól éreztem ott magam, hosszan megálltam pihenni, volt árnyék, jó volt ott lenni. Nyáron így nézett ki ez a környék:

 

Most viszont ilyen volt:

Én azért leültem pár percre, átvettem a száraz zoknimat, a papucsot végül nem, de mivel feltámadt a szél, gyorsan elindultam. Ekkor vettem észre, hogy a túraboltban vásárolt esőkabátom teljesen szétszakadt rajtam. Ahányszor megigazítottam, annyiszor szakadt el egy-egy része napközben, és bár hallottam a reccsenéseket, napközben valahogy nem foglalkoztam ezzel, csak most, hogy leültem egy kicsit. Újabb kínzó kérdés: honnan lesz nekem új esőkabátom? Muszáj szereznem egyet, hiszen egész hétre esős időt írnak továbbra is.

Innen még volt egy szakasz Tarjánig, útközben egy futóval találkoztam, aki csatlakozott is hozzám egy darabon. Kiderült, hogy én a Szent Jakab-úton gyalogolok, ő pedig ad ki szállást nekünk, rajta is vannak az ajánlott szállások listáján. Neki is feltettem a kérdésemet, amit minden szállásadónak feltettem később is: kik jönnek erre az útra? És inkább férfiak vagy nők jönnek? Mindenhol azt a választ kaptam, hogy inkább nők, egyedül kevesebben, ketten-hárman együtt többen. De most azt is megtudtam, hogy idén volt egy nő, aki januárban ment végig egyedül ezen az úton.

A szállásomon találkoztam egy lánnyal, aki ugyanezen az úton gyalogolt, őszintén szólva, örültem, hogy van valaki, aki most ugyanazt csinálja, amit én. Erre mondta Dukát Csilla, aki a magyar Szent Jakab-út kitalálója és ez a lány is a szálláson, hogy ez a magyar Szent Jakab-út nagyon más, mint a spanyol. A spanyolon most már évente 100-200 ezer ember megy végig, alig tudsz egyedül lenni, állandóan találkozol valakivel, mindig van társaság, emberek, közösségi élmény, még ha egyedül is gyalogolsz napközben. Pár kilométerenként van egy bár, kocsma, étterem, templom, szállás, látnivaló, vagyis élet, ezzel szemben a magyar út magányosabb műfaj, főleg, ha nem csoportban indulsz el rajta. Órák vagy fél napok telnek úgy, hogy senkivel sem találkozol, néha a kis falvakban nincs nyitva semmi, és az is előfordulhat, hogy senki mással nem fogsz összefutni, aki éppen akkor ezen az úton gyalogol. Hiába van telefon és internet, hiába vagy közel az otthonodhoz, sőt, egészen pontosan itthon vagy, mégis egyedül leszel. De ezzel nincsen semmi baj, nekem pont ettől volt ez az egész izgalmas és különleges. Ha viszont találkozol valakivel vagy csak hallasz valakiről, aki pl. egy nappal előtted halad, azzal rögtön egy közösséghez tartozónak érzed magad, akár ismeretlenül is szurkolsz neki, gondolsz rá. Én is így voltam azzal az ismeretlen lánnyal, aki egy nappal előttem ment és akivel majdnem mindenhol ugyanazon a szálláson szálltunk meg egy nap különbséggel. Meséltek róla nekem a szállásadók és olvastam a bejegyzéseit a vendégkönyvekben is. És közben ekkor már tudtam azt is, hogy egy csoport Csillával elindult az új úton Tihanyból Pannonhalma felé, és hogy csütörtökön Pannonhalmán találkozni is fogunk. Ez is egy jó motiváció volt arra, hogy ne tartsak pihetőnapot, mert akkor nem jön össze a találkozás Csillával, a magyar út kitalálójával, akire már nagyon kíváncsi voltam, ráadásul kb. ezer kérdésem volt, amit szerettem volna neki feltenni.

Így telt el a második nap, amit a visszatérés napjának tekintek utólag.

3. nap: Tarján-Tata – érezd jól magad!

A harmadik napot nagyon vártam, nyáron ez volt a kedvenc szakaszom. Nincs benne semmi furcsa, egész egyszerűen csak át kell menni a Gerecsén, hegymenet van, kaptató, combos rész, csodás panoráma, nyugodt erdő, csend és szépség. Én imádom a hegyeket, hegymenetben jó is vagyok, sokkal könnyebben átmegyek egy hegyen, mint egy sík részen. Mindig megéri a befektetett energia, mert amikor felérsz, van egy nagyon erős elégedettségérzeted és mindig gyönyörű a kilátás. A hegy, bármilyen hegy is, minden évszakban meseszép. És azt hiszem, ebben a pár mondatban kimerítettem minden jelzőt arra, hogy érzékeltessem, mennyire szeretem én a hegyeket.

Ezen a napon szobatársammal együtt indultunk el. Először át kellett menni Tarjából Vértestolnára az erdőn keresztül, majd el kellett indulni a csúcsra, jött egy kaptatós rész, de utána már lefelé mentünk. Egy elágazásnál lehetett választani: Baj felé gyalogolunk, ami rövidebb, ebbe az irányba van egy kálvária az út mellett vagy Vértesszőlős felé vesszük az irányt, így kicsit hosszabb az út. Én nyáron Baj felé mentem, most viszont Vértesszőlős felé indultunk el, hogy megnézzük az előember telepet – de ne szaladjunk ennyire előre.

Az út elején volt megint egy kis dagonya Tarján és Vértestolna között az erdőben, amit viszonylag könnyen leküzdöttünk. Vértestolnának nagyon örültünk, annyira szép az a kis falu. Vizet vettünk a temető artézikútjából, felszedtük a lehullott körtét a földről, reggelit vettünk a helyi kisboltban, végig mosolyogtunk, örültünk a napsütésnek. Úgy éreztem magam, mintha egy alpesi faluban lennék.

 

Mikor felértünk a csúcsra, a kovácsi Rotundához (körtemplom romja) kellett volna megérkeznünk, de a rotunda nem volt sehol. Ezt nem nagyon értettük, én kicsit lentebb érve felvetettem, hogy menjünk vissza és keressük meg. Végül nem mentünk vissza, hanem elindultunk Vértesszőlős felé, és erre pár méter után megláttuk a rotundát balra. Megálltunk, levettük a cipőnket, pihentünk egy kicsit. Ott volt két idősebb férfi, akikről megtudtuk, hogy közmunkások, és egy feltáráson dolgoznak, ásnak.

 

Amikor nyáron itt jártam, akkor is elindultam felfelé, de az út felénél, a kis ösvényen ott volt egy félelmetes csúszómászó. Sajnos, nem fényképeztem le, amit leginkább azért bánok, mert majdnem minden ismerősöm azzal piszkált, hogy itt nálunk nincsenek félelmetes csúszómászók, nyilván, ez csak egy kisebb méretű állat lehetett, csak én valamiért nagynak láttam. Ja, nyilván, hallucináltam. Meg nyilván, mi vagyunk a tízmillió túraszekértő és hüllőszakártő vagy akármi országa. Mindenki mindig mindent jobban tud, így azt is, én mit láttam 2017 júniusában a gerecsei ösvényen. Megpróbáltam kikerülni a kis ösvényen az állatot, de nem sikerült. Megpróbáltam kikerülni az ösvény mellett, de az út mellett sűrű cserjés volt, ami csak összekarmolta a lábamat, de előrébb jutni nem tudtam. Lementem egy kicsit, majd visszamentem, csúszómászó még mindig ott volt. Hezitáltam, hogy mi legyen, végül visszamentem egy elágazáshoz, és a Gyöngyök-útján folytattam a túrát, de végül ugyanoda jutottam, mintha a Szent Jakab-úton mentem volna.

Most viszont nem volt csúszómászó, viszont kellemes, napsütéses, kirándulóidő volt és én nagyon élveztem a túrát. Ez az én terepem, lazán és könnyen gyalogolok az ilyen részeken, bár Vértesszőlőshöz közeledve elkezdett fájni a lábam, nem nagyon, de azért éreztem. Megfigyeltem, hogy amint nem egyedül megyek, elkezdem érezni a fájdalmat. Arra gondoltam, hogy ennek az lehet az oka, hogy van kinek nyafogni. De valószínűleg az ok sokkal racionálisabb: mások gyorsabbak, mint én, esetleg csak más tempóban vagy ütemben gyalogolnak, én meg alkalmazkodom, nem szólok, és így jobban elfáradok. A vértesszőlősi telep be volt zárva, így kifeküdtünk egy padra napozni, pihenni, majd elgyalogoltunk Tatára. Nekem itt nem volt szállásom, de túratársammal megosztoztunk egy kunyhón az Öreg Tó kempingben.

Napozóhelyünk háttérben a heggyel, amin átjöttünk

Rám viszont még várt Tatán egy feladat: esőkabátot kellett szereznem. Ekkor eszembe jutott, hogy felhívom a közelben lakó testvéremet, hogy jöjjön értem és vigyen el a tatabányai Dechatlonba. Végül viszont más megoldást választottam, béreltem egy bringát és betekertem Tata központjába. Ez csak három kilométert jelentett, de úgy éreztem, hogy képtelen vagyok még kétszer három kilométert beletenni a mai napba gyalog, ezért kellett a bringa. Az emberek a központban található sportboltba irányítottak, amiről kiderült, hogy már régen bezárt. Így tovább kérdezősködtem, hogy hol vehetnék esőkabátot. Elirányítottak egy horgászboltba, ahol találtam is egy szuper darabot. Ilyen hosszú, vastag, zöld esőkabát volt, férfi M-es méret, ez volt a legkisebb, egyébként pont úgy néztem ki benne, mint a horrorfilmek baltásgyilkosa. Nem baj, legalább senki nem fog belém kötni. Megvettem, örültem nagyon, hogy ezt is megoldottam, köröztem még egy kicsit a környéken, majd visszabringáztam a tóhoz, ahol végre ittam egy jó kávét, majd vacsorázni mentünk, igaz, megint csak levest bírtam enni. Ez egy igen kellemes nap volt: gyönyörű helyeken jártam, kicsit bringáztam, napsütéses idő volt, finom volt a vacsora, kávéztam a tónál, kényelmes volt a szállás és volt társaságom is.

Ekkor még nem tudtam, hogy nagyon is szükségem volt erre az élményre, mert ezután elkezdődött az utam nehezebb része: három napnyi esőben gyaloglás, sárban, szélben, hidegben, folyamatosan elázott cipőben, zombiüzemmódban, erőltetett menetben.

3-6. nap: Tata-Nagyigmánd-Kisbér-Pannonhalma

Hol is kezdjem? Talán ott, hogy amikor befejeztem az utat, megpróbáltam összerakni az útvonalat, átgondolni, mikor merre jártam, mit láttam, mi történt velem. Az első három nap és az utolsó két nap teljesen megvolt a fejemben, viszont a Tata és Pannonhalma közötti szakasszal totális káosz volt és van is bennem. Akárhogy is próbáltam összerakni magamban, egész egyszerűen az egyes szakaszok összekeveredtek a fejemben. Tudtam, hogy volt szántóföld, kukoricás, szőlőskertek, egyik tó, másik tó, sík részek, farm, tanya, mezőgazdasági telep, de nem emlékeztem, mi miután következett. Az egyik köztes települést másik napra tettem, mint amikor ott jártam. Nem értettem. Egy ultratávokat is futó ismerősöm elmondta, hogy ez nála százas versenyeknél ugyanígy szokott történni. Az elején még friss a test és az agy, a végén felhúz az adrenalin, de a köztes távok neki is ki szoktak esni, mert azok többnyire zombiüzemmódban telnek. Hát, jó gondoltam, de te egy nap alatt teszed meg azt a távot futva, amin én napok alatt gyalog, a kettő azért nem ugyanaz. Aztán oda jutottam, hogy mégis lehet hasonlóság a kettő között. Nálam nem a táv vagy a fáradtság volt a kulcs, hanem az időjárás. Szinte végig esett az eső, fújt a szél, hideg volt, én felöltöztem, amennyire tudtam és amennyire szükséges volt, felvettem az esőkabátomat, a karomat összekulcsoltam magam előtt, zombiüzemmódba kapcsoltam és mentem előre. Nem érzékeltem a fáradtságot, a hideg szelet sem, az esőt sem és az átázott cipőmet is csak a nap végén, amikor már közeledtem a szálláshoz. Ettől kezdve csak az volt a célom, hogy haladjak előre, lehetőleg minél gyorsabban. Nem nézelődtem túl sokat, nem készítettem túl sok fényképet sem.

4. nap: Tata-Nagyigmánd – A menetelés elkezdődött

A negyedik nap Tatáról indultam, szépen felöltöztem, a szétszakadt sárga esőkabátom darabjaiból kamáslit csináltam  a lábamra. Majd amikor már mindent összepakoltam, felvettem a hátizsákomat, és ráhúztam az új esőkabátomat. A kabát nem ért össze rajtam, mert nem fért alá a hátizsákom. Eléggé elkeseredtem, de közben nevettem is a helyzeten. Visszamentem a horgászboltba, felpróbáltam a nagyobb méretű esőkabátokat, de egyik alá sem fért be a hátizsákom; ezek az esőkabátok nem erre a célra vannak kitalálva, így feladtuk a további próbálkozást. A tulajdonos adott nekem pár nagyobb méretű zsákot, ezt húztuk rá a hátizsákra, amin egyébként volt esőhuzat is. Még vettem reggelit, aztán elindultam. A városból kiérve először megint egy mezőgazdasági terület közötti földúton kellett gyalogolnom, ahol megint dagonya volt. Újra elkezdtem a gyerekkori ugrálós játékot, de itt már akkora pocsolyák voltak és olyan növényzet szélen, hogy a módszer nem nagyon működött. A cipőm kezdett elázni. Majd balra kellett fordulnom, elmentem egy tó mellett, amiről azt írta az útikönyv, hogy lesz egy elágazás, ott menjünk jobbra, majd jön egy újabb szakasz, ami mellett lesz akácos, nádas, egyszer pedig balra kell fordulni, így jutunk el Mocsára. A könyv figyelmeztetett, hogy a balra mutató jelzést benőheti a növényzet, így lehet, hogy nehezen lehet csak észrevenni. Normális ember egy ilyen információnak örül, én viszont egész végig azon izgultam, hogy már biztosan elhagytam ezt a jelzést, túlmentem rajta. Ezen a szakaszon szintén sok és nagy pocsolya volt és sűrű növényzet, nehezen tudtam haladni. Kicsit nyomasztónak is éreztem a környéket, de tudtam, hogy ez csak az időjárás, az eső és a szél miatt van. Ezért arra gondoltam, hogy nyár van, Tatán élek és most a barátaimmal kijöttem ide sétálni. Gyönyörű az idő, napsütés van, kellemes szellő és mi nagyon jól érezzük itt magunkat. Erről fantáziáltam, de végül csak eljutottam oda, hogy fel akartam hívni az előző napi szoba- és gyaloglótársamat, aki előttem haladt, mivel ő már korán reggel elindult, hogy megkérdezzem, hol van a balra jelzés. Ő fel is vette a telefont, de nem hallottuk egymást, egyikünknél nem volt térerő. Bíztam benne, hogy nem nálam nincs. Amikor már teljesen elbizonytalanodtam és vissza akartam fordulni, akkor viszont egyszer csak ott volt a balra mutató jel, mégpedig teljesen jól láthatóan. Egész idő alatt azon gondolkodtam, hogy nemsokára beérek Mocsára, és ott milyen jó lesz nekem. Azt mondták, hogy ott menjünk be a plébániára, István (Nyuszi) atya nagyon szereti a zarándokokat, szívélyes fogadtatásban lesz részünk. Van teafilterem, biztosan főzhetek a plébánián egy teát magamnak és talán az atyának van valamije, amivel meg tudom szárítani a cipőmet. Azt mantráztam magamnak, hogy István atya vár engem. Bár nem tudja, hogy én most jövök, de ettől függetlenül biztosan vár, és azon gondolkodtam sokat, hogy vajon van-e neki hajszárítója. Amikor beértem Mocsára, jött szembe velem egy nő, akivel beszélgetni kezdtünk. Tudta, hogy a falun megy át a Szent Jakab-út, máskor is látott itt már zarándokokat. Majd a cipőmre nézett, hogy jól át van ázva. Mondtam, hogy megyek István atyához, és majd ott megszárítóm hajszárítóval. Mire ez az idegen nő azt mondta, hogy menjek be hozzá, szárítsam meg nála. Álltam döbbentem, alig hittem el, hogy tényleg ezt mondta. Pár perc múlva egy idegen család nappalijában ültem, a cuccaim a földre dobva és szárítottam a cipőmet. István atya pedig aznap nem volt otthon, de a plébániára be lehetett menni, volt csap, víz és mosdó. Kis pihenő után folytattam az utamat Nagyigmánd felé. Mocsát elhagyva át kellett menni az autópálya felett, majd egy egyenes szakasz következett.

Azt hiszem, ez volt az a szakasz az esős három nap alatt, ahol teljesen kikapcsolt a testem és bekapcsolt az agyam. Fejben írtam blogposztokat, mégpedig egyszerre többet, összevissza csapongtam gondolatban. Volt itt olyan rész, ahol bokrok, cserjék voltak és olyan is, ahol mezőgazdasági terület. Először messziről látszottak a szélerőművek, sok van itt, nagyon tetszettek nekem távolról, de közelről nézve megdöbbentett, hogy ezek milyen nagyok. A testvérem azt mondta, 110-envalahány méteresek. Esett az eső, hallottam a kopogását az esőkabátomon, sok volt a pocsolya, a cipőm nagyon hamar újra elázott, de nemcsak a cipőmön, hanem a ruhámon is éreztem azt a kellemetlen nyirkos, nedves érzetet, közben fújt a szél, a szélerőműveknek is volt egy susogós hangja és hideg is volt. A távolból folyamatosan pukkanásokat hallottam, én azt hittem, hogy a szélerőművekhez tartozik ez a hang, később valaki azt mondta, hogy vadászat lehetett, más meg azt, hogy a szőlőnél riasztják el ezzel a hanggal a madarakat. Én nem tudom, mi volt ez, de az eső, a szél, a nyirkosság, a szélerőmű és a pukkanás együtt valami egészen nyomasztó hatást keltett bennem. Az egyik szélerőmű alatt állt két fehér autó, nem ült bennük senki. Ez is olyan furcsa látvány volt, mintha valami sci-fi jelenet merevedett volna ki előttem. Hogy kerül ide ez  a két kocsi? Hol vannak belőle az emberek? Egyszer csak elképzeltem, hogy leesik a lapát az egyik erőműről és elindul velem szembe. Arra gondoltam, hogy hova menekülnék.

Majd megírtam fejben egy posztot arról, milyen túrafelszereléssel kell elindulni ősszel a magyar Szent Jakab-úton, ha esőt és hűvösebb időt mutat az előrejelzés. Egészen biztosan nem azzal, amivel én jöttem. Amikor nyáron a hátizsákom nyomta a hátamat és nehezítette a haladásomat, eldöntöttem, hogy a méretét és a súlyát is a felére fogom csökkenteni, amikor ősszel visszajövök. Rájöttem, hogy az én 160 cm-hez egy 22 literes zsák a megfelelő méret, mert az pont a hátamat fedi be, viszont nem ér alá. Ha aláér, akkor már nyomja a farokcsontomat, ami kisugárzik a lábamba. A súlya nem lehet több öt kilónál, ehhez jön majd még az ennivaló és a víz. Csökkentettem a zsák méretét és a súlyát, de még a saját súlyomat is újabb hat-hét kilóval. A cipőmet lecseréltem, ez most nagyon kényelmes, nem töri a lábamat, csak nem vízálló. Sokat pihentem és mozogtam. Ezért nem fáj most semmim. Minimalista zsákkal indultam el most, alig van nálam valami; mindössze egy vékonyabb hosszú túranadrág és két testnadrág, az egyik egy vékony, háromnegyedes futó-, a másik egy hosszú, utóbbi magában nem hordható, csak aláöltözetként, mert átlátszik kicsit. Van két rövid ujjú pólóm, egy technikai és egy pamut, két hosszú ujjú, vékony technikai felsőm és egy vékony polár pulóverem. Van egy vékony széldzsekim és egy esőkabátom. Egy cipőm és egy papucsom zuhanyzáshoz. Ezen kívül van nálam három túrazokni és plusz egy zokni estére, egy kendő, egy meleg lábszervédő és a kalapom. Ennyi ruhám van nyolc napra, és ebben már benne van az alvócuccom is, ami mindig éppen az a darab, ami nem vizes és (nem annyira) koszos. A rövid ujjú pólókat eddig csak alváshoz vettem fel, a két hosszú ujjút cserélgetem napközben, de azt hiszem, ez a mai már harmadik napja van rajtam.

Ha most állítanám össze a csomagomat, mást hoznék magammal. Erre gondoltam, meg arra, hogy milyen buta vagyok, hogy évek óta túrázom és hiányozik több alapdarab is. De én mindig csak akkor megyek túrázni, amikor reggel normális idő van. A pocsolyákon átkelve elképzeltem, miben kell jönni ilyen időjárásban, és azt is, hogy amikor haza megyek, akkor elkezdem sorban megvenni ezeket a ruhákat, sőt, már most is rajtam vannak képzeletben. Van rajtam egy meleg, lehetőleg gyapjú aláöltözet alul és felül, egy esőnadrág és egy kényelmes, könnyű esőkabát, ami alá befér a hátizsákom, és van rajtam egy kényelmes, vízálló bakancs is, amivel be tudok menni a vizes növényzetbe vagy lazán átsétálok benne a pocsolyán.

Ezen gondolkodtam, amikor megérkeztem Nagyigmándra, vagyis kiértem a főútra, ami bevezetett a településre. Ekkor vettem észre, hogy fáj a lábam, mégpedig nagyon. Azért fáj, mert a cipőm és a zoknim is szétázott, amitől felpuhult a talpamon a bőr. Sajnos, túlmentem a szállásomon, egy nő fordított vissza kedvesen. Ahogyan gyalogoltam visszafelé, elmentem a húsbolt mellett, ahonnan kiugrott egy férfi. Behívott a boltba, nem tudtam, mit akar. Megkérdezte, hogy a Szent Jakab-úton megyek-e, majd amikor igennel válaszoltam, lekapott egy pár kolbászt és a kezembe nyomta. Én nagyon zavarba jöttem ettől, vissza akartam adni neki, de mondta, hogy ő ezt nekem akarja adni, egyem meg, biztosan éhes vagyok. Ettől még inkább zavarba jöttem, soha életemben nem történt még velem ilyen, mármint olyan, hogy egy idegen azt gondolja rólam, hogy én éhes vagyok. Mondtam, hogy én akkor megveszem a kolbászt, kértem, hogy hadd fizessem ki. Erre ez a férfi elmondta, hogy ők láttak engem a kocsiból, ahogyan gyalogoltam a főúton az esőben és nagyon megsajnáltak. Vigyem el a kolbászt. Én kijöttem a boltból, majd az esőben leültem egy padra,  a kolbászt csak úgy magában letettem magam mellé a vizes padra, ránéztem a telefonomra, ami azt mutatta, hogy aznap 29 km-t gyalogoltam. Majd levettem a cipőmet, kicsavartam a zoknimat, mezítláb ücsörögtem, és közben beleharaptam a kolbászba. Majd belegondoltam ebbe a helyzetbe és nagyon hangosan nevetni kezdtem, teljesen vidámnak éreztem magam. Még csak negyedik napja gyalogolok, földrajzilag szinte el sem távolodtam a lakóhelyemtől, és micsoda helyzetbe kerültem! El sem hiszem.

5. nap: Nagyigmánd-Kisbér – 22 km és szemerkélő eső? Akkor ez egy laza nap!

Reggel nagyon örültem, mert tudtam, hogy aznap csak 22 km-t kell gyalogolnom, és az eső csak szemerkélt. Induláskor még felvettem az esőkabátomat, de később lekerült rólam. Először 15 km-t kellett megtennem, hogy elérjem Etét, a könyveben azt írták, hogy közben lesz a Menossi Birtok, azaz Makkpuszta.  Először egy aszfaltos autóúton kellett menni, nem volt nagy a forgalom, szerencsére, majd letértem erről, nyugodt környéken mentem, sík részen, az út kicsit kanyargott. Amikor már eltávolodtam Nagyigmándtól, egyszer csak balra volt egy tanya, igaz eléggé távol. Útközben semmi érdekes nem történt velem, egész egyszerűen csak nagyon örültem annak, hogy nem esik az eső, csak szemerkél és hogy kiváló az útminőség. Aztán, amikor éppen egy eléggé kihalt részen gyalogoltam, hátranéztem, és láttam, hogy jön mögöttem egy kocsi. Valamiért megijedtem ettől. Vajon ki ez és mit akar itt? Lassan közeledett felém, én kezembe vettem a telefonomat. Majd a kocsi lelassított mellettem, egy apámkorabeli férfi ült benne, lehúzta az ablakot. A férfi megkérdezte tőlem, hogy elvigyen-e egy darabon, szükségem van-e segítségre. Elmondtam, hogy ki vagyok, mit csinálok, megköszöntem a felajánlást, nyilván, nem éltem vele, majd elköszöntünk egymástól.

Furcsa egy környék volt ez is, teljesen sík rész a puszta közepén, ami remek terep a gondolkodásra. Fizikálisan teljesen jól voltam, nagyon könnyen és ütemesen gyalogoltam, friss voltam, a hátizsákomat nem is éreztem, viszont megéheztem. Elővettem a tegnap kapott kolbászt, és elkezdtem menet közben enni csak úgy, magában. A kolbász finom volt, örültem neki nagyon. És azon gondolkodtam, hogy mennyire lehet vagy éppen kell élni az ilyen segítségekkel. Nekem eléggé vegyesek az érzéseim ezzel a témával kapcsolatban.

Én szeretek független lenni, és nem szívesen fogadok el segítséget, kérni pedig csak a legritkább esetben szoktam. Egészen pontosan, nem nagyon tudok segítséget kérni a hétköznapi életemben. Kellemetlennek érzem, nálam ez a kérésre való képesség nem alakult ki, de az is lehet, hogy vagyok annyira szerencsés, hogy eddig nem is volt ilyesmire szükségem. Vagy ha volt is, inkább lemondtam valamiről, amit én nem tudtam megoldani, mint hogy kérnem kelljen. A szűk családon belül és két-három barátommal szoktunk segíteni egymásnak kölcsönösen. Most meg kaptam hajszárítót meg ajándék kolbászt és zacskót is a horgászboltban. Helyes ez?

Én sok olyan történetet olvastam, amikor valaki világgá ment, hosszan utazgatott Európában vagy a világ egy távolabbi pontján. Szeretem ezeket a történeteket, sokszor szólnak kitartásról, merész lépésekről, életek átírásáról, sokszor motiválóak és érdekesek. Viszont néhány történet kapcsán furcsa érzésem volt, míg másokénál nem volt meg ez az érzés.

Az egyik szállásadóm mesélte, hogy egyszer egy napon érkezett hozzá két zarándok: egy magyar nő és egy külföldi férfi, külön mentek egyébként. A nő kifizette a szállás díját, el is foglalta a szobáját. A férfi viszont előadta neki, hogy ő Spanyolországig megy, és okosban akarja megoldani az utat, mit tud neki a szállásadó ajánlani. Szállásadó egy nagyon kedvezményes árat ajánlott neki arra, hogy a férfi a kertben sátorozzon. Mire a férfi mondta, hogy az neki sok, és nem is akar semmit sem használni, csak felállítja a sátrát a kertben. Mire a szállásadó mondta, hogy akkor állítsa fel a mezőn. Erre a férfi fizetett valamennyit, majd besunnyogott a lány részére, ahol mindent ugyanúgy használt, mint a lány. Tegyük fel, hogy ez a szállásadó azt mondja, hogy jó, nem kell fizetni semmit, megértem, segítek, van ilyen, aki csak így tudja megoldani az útját. De mi van akkor, ha minden második ember így akarja ezt megoldani? A szállásadónak ez a szálláskiadás a bevétele, neki ez a munkája, a foglalkozása, a megélhetése, nem teheti meg, hogy mindenkit beenged ingyen, mert akkor ő hogyan fog megélni? A Wanderlust blog facebook oldalán is olvastam arról, hogy Izlandot elárasztották az utazók, akik közül sokan egész egyszerűen fogják magukat, és bekopognak a helyiek házába, hogy nem aludhatnának-e ott. Szerintem a közösségi együttműködés rendben van, de erre megvannak a megfelelő felületek és módszerek mint a kanapészörf, de akár a stoppolást is ide lehet venni.

Sokáig gondolkodtam azon, de nem tudtam rájönni, mi a furcsa nekem azoknak az utazónak egy részével, akik büszkén mesélik, hogy beutazták a világot ingyen.  Nem mindenkivel, csak egy részükkel. Egy barátom válaszolta meg helyettem a kérdést: az nem baj, ha elfogadsz segítséget, a baj azzal van, ha stratégiát építesz arra, hogy majd mások mindent megoldanak helyetted. És most nem a rászorulókról beszélünk, remélem, ez érthető.  Azt azért az ember mindig érzi, tudja, hogy ő rászoruló egy téma kapcsán, vagy csak lusta tenni akár csak egy lépést is vagy lemondani valamiről azért, hogy megvalósítsa a terveit, az álmait.

Megérkeztem Makkpusztára, a Menossi család birtokára, amin átvezet a Szent Jakab út. Nagyon szép kis birtok ez, de én nem álltam meg sokáig nézelődni, nem láttam mozgást, így meg nem akartam bemenni, csak azt a részt láttam, ami közvetlenül az út mellett van.

 

Innen már csak egy lépésre volt Ete. Etébe beérve a templom mellett oda jött hozzám egy férfi. Feltette a szokásos kérdést, hogy a Szent Jakab-úton gyalogolok-e. Majd megkérdezte, hol vannak a többiek. Milyen többiek? – kérdeztem vissza. Nincsenek többiek. És akkor jött a szokásos reakció, hogy  nőlétemre egyedül mászkálok, nahát. Majd ez a férfi kinyitotta a református templomot nekem, aminek nagyon örültem, én nagyon szeretem a református templomok puritánságát, ez a templom is tetszett nekem.

Aztán a helyi kisboltban vettem még ennivalót, és ezen a ponton elkapott az a fajta éhség, amikor nem tudod pontosan, mit ennél, ezért mindent ennél. Etén van egy szabadtéri színpad, azt hiszem, ott van az önkormányzat is, vannak faasztalok padokkal védett helyen (van tető!), oda ültem le enni, és a mosdót is kinyitották nekem. Majd rövid pihenő után folytattam az utamat Kisbér felé. Ez a szakasz már nagyon könnyű volt, gyalogoltam valamennyit, aztán egy mezőgazdasági telep mellett mentem el, majd jött egy tó, egy domb, balra fordulás és meg is érkeztem Kisbérre.

A szállásommal nagyon elégedett voltam, egy többgenerációs házban adták ki nekem az egyik padlásszobát. Furcsa az, hogy egy ilyen úton nem kell sok minden, de az nagyon jó, ha az a nem sok minden megvan. A szállásadóm gyakorlott volt már nagyon, ahogyan megérkeztem, nyomta a kezembe az újságpapírt, hogy kibéleljem vele a cipőmet, a hajszárítót a cipő és a ruhák szárításához, a szobában volt meleg pléd, főzőlap, amin tudtam teát készíteni, szórólapok ételrendeléshez, tiszta fürdőszoba, ruhaszárító – más nem is kellett ahhoz, hogy teljesen elégedett legyek. Emellett ezen a helyen úgy éreztem magam, mint amikor haza megyek a szüleimhez. A szüleim korabeli házaspár a nappaliban nézte a tv-t vagy olvasott, én meg néha lementem hozzájuk beszélgetni.

6. nap: Kisbér-Pannonhalma – Zarándokamnézia, már ha létezik ilyen

Ha valamit nagyon vártam ebben az útban, akkor az az volt, hogy megérkezzem Pannonhalmára. Úgy voltam vele, hogyha nekem Pannonhalma lenne a gyaloglás vége, az sem érdekelne, csak addig jussak el. A könyv szerint erre a napra kb. 27-28 km volt a táv, ami három etapra volt felosztva. Először el kellett menni Bársonyosra (10,5 km), onnan Tápra (9,5 km), onnan pedig Pannonhalmára (8 km). Azt írták, hogy Tápon van egy skanzen, a gondnokhoz csengessünk be, örömmel fogadja a zarándokokat, valamint ott van köztes szálláslehetőség is. Így nekem erre a napra sok motivációm volt. Először is az, hogy megérkezzem Pannonhalmára, aztán az, hogy ott találkozzam Csillával és Tihanyból gyalogoló csoportjával, valamint az, hogy ma csak Tápig kell kitartani, mert ott vár engem a gondnok, bár ő sem tudja, hogy én jövök, de azért biztosan vár engem. És az is motivált, hogy aznapi szállásadómmal, Lőrinc Pál bencés atyával volt egy vicces e-mailezésünk a szállással kapcsolatban, ezért rá is nagyon kíváncsi voltam.

Amikor viszont reggel felébredtem, ránéztem a telefonomra, és ezt láttam:

Nem túl motiváló látvány! Ezért, miután készítettem egy kávét, lementem szállásadómhoz, és megkérdeztem, hogyha úgy döntenék, de persze, nem fogok, hogy maradok itt egy napot, lenne-e hely. Lenne. Visszabújtam az ágyba, ekkor láttam, hogy Csilla írt nekem, hogy várnak engem Pannonhalmán, és motiváljon ma az, hogy az elmúlt napokban nekik is szétázott mindenük. Ha ez nem lett volna elég, még éppen felhívott az apám is, hogy megkérdezze, élek-e még. Pár mondatban neki is felvázoltam a pihenőnapos tervemet, mire apám, aki jól ismer, egy mondattal elintézett: “ma nem lesz eső, viszont holnapra nagy vihart mondanak arra a környékre.”  Ezzel meg is adta a kezdőlökést. Elindultam. Apám később elmondta, hogy ő aztán nem nézett időjárás-jelentést, csak szeretett volna egy kis motivációt adni nekem erre a napra.

Bársonyosra kacskaringós út vezetett, de összességében nem sok mindenre emlékszem, sajnos. Egész nap esett az eső, így én ismét zombiüzemmódba kapcsoltam.  Mentem egy szép zöld részen a nap elején. Ezen a napon többször is mentem szőlőtőkék mellett is; azt hiszem, Bársonyos felé is volt szőlős rész. És azt is tudom, hogy nagyon hamar megérkeztem Bársonyosra, amit vártam, mert arra számítottam, hogy majd beülök ott valahova. Sajnos, csak egy buszmegállót láttam a templom mellett, oda ültem le enni. Gondoltam, bőven időben vagyok, pihenek vagy húsz percet, de annyira elkezdtem fázni, ahogyan megálltam, hogy pár perc után inkább vettem a hátizsákomat, és újra elindultam. És most ahogyan írom ezt a szöveget, és próbálok visszaemlékezni, beugrik vagy tíz kép, de egész egyszerűen nem tudom összerakni fejben, mi hol volt ezen a napon. Pl. beugrik egy olyan rész, hogy jobbra szőlő van, valami lejtőn jövök le, ahonnan már házak látszanak, és ott beugrom egy bokorba, tudjuk, mi célból. Olyan is van előttem, hogy kiérek egy főútra, balra fordulok, így érek be egy településre. Felmegyek a járdára, megyek tovább, és aztán ott egy buszmegálló, mögötte egy templom és egy épület, ami szerintem valami önkormányzati valami. Ez lehetett a fentebb említett Bársonyos. Aztán egy településen jobbra fordulok egy kis utcába, lefelé lejt ez az utca, munkagépek dolgoznak ott és nagy a sár, majd balra kell fordulni. Pálinkafőzde mellett is elmegyek, egy mezőgazdasági területnél fut keresztbe egy út, és én nem vagyok biztos abban, hogy egyenesen kell mennem. Itt is beugrom egy bokorba, pisilnem kell, és jaj, nagyon fázom közben. De hogy ezek hol voltak, és nem másik napon-e, azt már nem tudom. Azt hiszem, az biztos, hogy a munkagépes rész után hosszan gyalogoltam, és ismét mezőgazdasági területre értem, aminek a vége nagyon sáros volt, és erről a részről sétáltam be Tápra. És innen már megint megvan minden egészen a Lébénybe érkezésemig, legalábbis azt hiszem.

Zsófi barátnőm, a Hobbim az utazás blog szerzője nemrég jött haza egy nyolc hónapig tartó Ázsia-Ausztrália backpacker útról, őt kérdeztem arról, hogy neki volt-e ilyen, hogy kiesett egy nap. Azt mondta nem volt, de nálam ezen a napom az lehetett, hogy csak a táv teljesítése volt a cél, nem pedig az, hogy megnézzem ezt a környéket, valamint a rossz idő miatt csak menetelhettem és nem figyeltem semmire. Zsófi megkérdezte, hogy a képek alapján nem tudok-e visszaemlékezni. Én ezen a napon mindössze két képet készítettem, ez az egyik:

Ez egy ikonikus épülete a magyar Szent Jakab-útnak, és a kép alapján emlékszem is erre a részre, de leginkább arra, hogy nagyon fújt a szél. Egy egyenes részen jöttem, ezen futott keresztbe ez az út, balra fordultam, így értem el ezt az épületet.

Azt is tudom, hogy az épület után szőlő volt jobbra, majd jobbra fordultam, kicsit elkanyarodott az út, átmentem valami hídon, láttam házakat is, és egy akácos mellett mentem hosszan, majd beértem egy településre. Közben meg azon gondolkodtam, mit csinálok én itt. Ja, tudom: kíváncsi vagyok. Ezért jöttem ide. És erről meg eszembe jutott egy téma, megint fejben írtam, miközben gyalogoltam: a nő, aki világgá megy.

Én nagyon szeretem az utazós blogokat, ahogyan azt már említettem, és az utazós filmeket is, amikben gyalogolnak, túráznak, azok meg különösen közel állnak hozzám. De ezeket a filmeket nézve mindig azon gondolkodtam, milyen egyformán ábrázolják ezekben azokat a nőket, akik világgá mennek.

Vegyük három filmet a mainstream vonalról. Ha ezeket nem láttad, ne kezdj el itt kérdezősködni, hogy mik ezek, és főleg ne gyere azzal, hogy te csak művészfilmeket nézel, mert ez most a téma szempontjából egyáltalán nem fontos.  Szóval, egy ideje vannak olyan filmek, amikben a nők hosszan utaznak, kicsit világgá mennek és egy időre kigyalogolnak az életükből. Az egyik ilyen első film a mainstream vonalon a Napsütötte Toszkána volt, aminek író(nő) főszereplője elvált a férjétől, a férj lenyúlta a nő vagyonát, mire a nő befizetett egy toszkán társasútra. Toszkánában meglátott egy házat, megvette, felújította és nagyon boldog volt ott. Aztán jött sokak nagy kedvence az Ízek, imák, szerelmek, amiben Julia Roberts rájött, hogy az élete teljesen üres és értelmetlen, az ő házassága is tönkrement, férjétől elvált, új kapcsolata sem volt jó, a barátai meg közölték vele, hogy mindig úgy viselkedik, ahogyan az aktuális partnere, vagyis nincs neki még önálló személyisége sem. Erre Julia fogta magát, elment Olaszországba enni, majd Indiába meditálni (imádkozni), majd Balira jól érezni magát. Aztán jött a keményebb fokozat, az igaz történet alapján készült A vadon, amiben Reese Witherspoon játssza a főhősnőt, akinek meghal az édesanyja, élete szétcsúszik, házassága tönkremegy, elválik, majd elmegy túrázni a PCT-n. Ez egy igen durva túra, ami az USA nyugati partján megy végig a mexikói határtól a kanadai határig, van ott minden: vízhiányos sivatag, magashegy és hát, maga a vadon.

Szerintem a maga nemében mindegyik film rendben van, viszont ami érdekes bennük, hogy úgy tűnik, mintha a nőknek kellene egy nyomós érv arra, hogy lelépjenek egy időre. Ezek a nők akkor mennek, ha van valami bajuk. Számvetni akarnak, feldolgozni egy traumát, lezárni egy időszakot vagy egy kapcsolatot, esetleg meg akarják találni önmagukat. Nem azért mennek Toszkánába, mert csak szimplán érdekli őket az olasz életstílus vagy mert jól érzik magukat és akarnak egy vidám élményt az egyébként is vidám életükbe, ahogyan Indonéziába sem azért mennek, mert érdekli őket a kulturális sokszínűség, de gyalogolni sem azért gyalogolnak a világ egyik legnehezebb túraútvonalán, mert kíváncsiak arra, mit bírnak fizikálisan. Ők azért mennek, mert okuk van rá, az ok pedig az, hogy nincsenek jól. Mintha meg kellene magyarázni a világgámenést, mintha nem mehetne valaki, vagyis egy nő világgá csak azért, mert éppen ahhoz van kedve.

Ha én könyvet írnék egy világgámenő nőről, az én hősnőmnek egyetlen egy motivációja lenne: a kíváncsiság. Érdekelné a hely, a kaland, az élmény és benne maga. Ő már ismerné magát, nem akarna számvetni, összegezni, problémákat megoldani, traumákat feldolgozni. Ennek ellenére lehet, hogy előjönne valami a múltjából, amit feldolgozna világgámenés közben, esetleg jobban meg is ismerné önmagát, fejlődne is valamennyit, megvilágosodna bizonyos kérdésekben; de ha arról kérdeznék, miért indult el, nem kiégésről, válásról, komfortzónáról, bakancslistáról, elmenekülésről meg ilyenekről beszélne, hanem leginkább kíváncsiságról vagy arról, hogy neki most éppen ehhez volt kedve. Ő ilyen újgenerációs világgá-me-nő-nő lenne, aki már az indulásakor is vidám, kiegyensúlyozott és elégedett az életével, az utazása pedig csak hozzátesz ehhez.

Ilyenekről gondolkodtam, amikor kiértem a dagonyából Tápra. Végigmentem a falun, ekkor már nagyon esett az eső, a skanzennél nem álltam meg, nem emlékeztem, melyik a gondnok háza, így haladtam tovább. Azt viszont tudtam, hogy van egy csárda a faluban, amit hamarosan el is értem, megálltam előtte és azon gondolkodtam, hogy be kellene menni inni egy teát vagy enni egy meleg levest, és addig hátha egy kicsit meg is száradna a cipőm, ami ezen  a húsz km-en megint teljesen elázott. A csárda előtt végignéztem magamon, és arra gondoltam, hogy szörnyen nézek ki, mindenem vizes és koszos, így nem lehet bemenni egy csárdába. Percekig tébláboltam az épület előtt, míg végül úgy döntöttem, hogy ez van, én most így nézek ki, kiküldeni csak nem fognak. A hely teljesen egyszerű volt, még jó, hogy bementem végül, egyáltalán nem volt kínos a megjelenésem, láttak már itt zarándokokat. A pultosnő nagyon kedves volt, készített nekem egy teát. Két férfi beszélgetett egy másik asztalnál, majd megkérdeztem a jelenlévőket, hogy zavarna-e valakit, ha levenném a cipőmet. Senkit nem zavart, így levettem, majd kaptam újságpapírt, hogy kitömjem kicsit. Aztán pultosnő olyat mondott, amitől egyből nagyon vidám lettem. Azt mondta, szerinte van egy hősugárzójuk, megkeresi nekem, hogy kicsit meg tudjam szárítani a cipőmet. Sajnos, nem került elő a hősugárzó, így ittam a teámat csendesen és mezítláb arra gondolva, hogy innen Pannonhalma már csak nyolc kilométer, az már tényleg semmi, vizes cipőben sem vészes. Majd végül mégis előkerült a hősugárzó, én már éppen indulni akartam, de így maradtam még egy kicsit.

Ültem ott magamban, majd arra lettem figyelmes, hogy az egyik férfi rólam beszél valamit. Odafordultam, hallgattam egy kicsit, majd leesett: nahát, ez itt a kocsma okosa! Aki falun nőtt fel, mint én, és járt már legalább kétszer a helyi kocsmában, azt tudja, hogy minden kocsmának megvan a saját okosa. Ő az, aki mindenkinél mindent jobban tud, és ennek természetesen rendszeresen hangot is ad. Kocsma okosa ezúttal engem szúrt ki magának. Én, hülye, meg belementem a játszmába. Először is azzal kezdte, micsoda butaság már, hogy én gyalogolok. Mondtam, hogy én szeretek gyalogolni, nekem ez jó. Erre azt kezdte el magyarázni, hogy akkor az a butaság, hogy most gyalogolok, ilyen időben elindulni, ez nem normális dolog. Mondtam, hogy engem már nem zavar az időjárás. Akkor jött, hogy miért egyedül. Aztán miért nőként egyedül. Miért nem csoportban. Miért nem legalább egy másik nővel. Miért ősszel. Miért esőben. Miért ilyen későn. Mindjárt este lesz. Mivel látta, hogy engem ez az egész nem hat meg különösebben, elkezdte az ijesztgetős játékot. Álaggódás. Én egyébként a másokért való, játszmázós aggódástól szabályosan rosszul vagyok, főleg, ha valaki annak ellenére is látványosan aggódik egy másik emberért, ha az a másik ember felszólítja arra, hogy ezt sürgősen hagyja abba. Ez az aggódás mindig a másik félelmeiről szól vagy felesleges közjáték, dumálás, sajátos, de semmiképpen sem építő kapcsolódási forma, bennem kifejezetten azt az érzést kelti, hogy az a másik ember nem bízik bennem. Szerencsére, az én szüleim és a barátaim egy percig nem aggódtak értem ez alatt a nyolc nap alatt, ha meg mégis, akkor megtartották ezt az érzésüket maguknak.

Szóval, kocsma okosa, mivel lehülyézni nem tudott, elkezdte az ijesztgetős játékot. Ez arról szólt, hogy nekem ma még hegyet kell másznom (szerinte), és Pannonhalma nagyon-nagyon messze van. Az hegymenet, az veszélyes, az sötét, hamar be fog sötétedni, eltévedek, az az út odafelé csúszik, sár van, nem, az ott nem is sár lesz, hanem iszap. Ez nem annyi, hogy megyek, ez hegy, sokkal több idő odaérni, mint egy sima úton. És jön a vihar, meg a vaddisznók. Jó, vaddisznótól nem fél. Akkor szarvas, igen, szarvas is lesz, majd jól átugrik előttem az úton. És ekkor elhangzott az utolsó, már-már kétségbeesett érv: most vadászat van, és majd engem is jól kilőnek véletlenül. Ezen  a ponton már nem bírtam tovább, hangosan felnevettem.

Aztán bejött még pár ember, akik mondták, hogy valaki jól elázott, nagyon kedvesek voltak egyébként, majd megütötte a fülemet, hogy valami olyasmi a téma, hogy átvigyenek-e engem kocsival Pannonhalmára. Mire kocsma okosa ezeket is leosztotta: “kérdezzék meg a hölgyet, hogy elfogadna-e bármilyen segítséget. Megmondom én maguknak: nem fogadna el ez semmit. Mert ezeknek ilyen könyvük van, amibe pecsételnek, és ezek ezért a pecsétért gyalogolnak, bármi is történik.” Na, barátom, gondoltam, most az egyszer legalább igazad van!

Nekiindultam az aznapi utolsó szakasznak, ami nagyon tetszett nekem, az esőt már nem is érzékeltem. Volt egy kis sáros emelkedő, mentem házak és szőlők között, és volt egy szép erdős rész is, ahol – hogy ne legyen nagyon monoton a történet, elmondom, hogy – ismét elázott a cipőm. De ezzel már nem is foglalkoztam, megszoktam az érzést az elmúlt néhány napban. Viszont nem lőtt ki egy vadász sem, ezért itt is elkezdett járni az agyam, és ekkor már ilyen metagondolataim voltak, hogy nem igaz már, hogy nem tudok fél órát úgy eltölteni, hogy ne gondolkodjak semmin. Az erdő szélén utolértem két zarándoktársat, két nőt, akik közül az egyik hatvanas évei végén jár. Ők szakaszosan mennek végig a Szent Jakab-úton, mindig csak-egy részt csinálnak meg, aznap ők is Kisbérről indultak. Csatlakoztam hozzájuk, egészen a szállásomig mentünk együtt. Nagyon sajnáltam, hogy nem futottunk össze korábban, mert ez az egy óra eddigi utam legszórakoztatóbb része lett. Nehéz elmondani, milyen zseniális érzés az, amikor egy rövid időre találkozol két emberrel, akikkel az első pillanattól az utolsóig mást sem csináltok, csak nevettek. Nem számít, kik vagytok, honnan jöttetek, nevetés van, vidámság, élmény. Két rendkívül szórakoztató, vicces jó humorú társsal tettem meg az utolsó kilométereket, teljesen feltöltődtem tőlük. Nekem még volt viszont egy feladatom Pannonhalmán. Mire megérkeztem, utam hatodik napján eljutottam oda, hogy nemhogy tiszta, de száraz ruhám sem volt már. Sem alsóruházatom, sem zoknim, így szereznem kellett egy tréningalsót és egy meleg zoknit estére. Így elkezdtünk hármasban Pannonhalmán kínai áruházat keresni, de nem találtunk semmit. Ekkor láttam két nőt az utcán sétálni, eléggé helyinek tűntek, így oda mentem hozzájuk, hogy szerintük van-e itt kínai üzlet. Mondták, hogy nincs, majd megkérdezték, mire lenne szükségem. Amikor elmondtam, mit keresek, láss csodát, közölték velem, hogy nekik van egy kis üzletük, ahol ezeket meg tudom venni, igaz, már bezártak mára, de menjek velük, kinyitnak a kedvemért. Így lett egy szürke, aranyszegecses (!) és a szárán aranycipzáras (!) tréningalsóm és egy türkiz zoknim. Megjegyzem, azóta állandóan ebben az alsóban lógok itthon, mert bár eléggé sajátos a stílusa, mégis szeretem, ez nekem egy emlék. Fájó szívvel, de elköszöntem társaimtól, előtte én még kifejeztem aggodalmamat, hogy már nincs semmi kajám és nem is láttam itt nyitva semmit, mire egyikük lazán kijelentette: “ne aggódj, olyan nincs, hogy pont Pannonhalmán ne adjanak neked enni.”

Felmentem a templomhoz, éppen mise volt, az ablakon keresztül felismertem Lőrinc Pál atyát, így bementem. A mise után pedig végre találkoztam Csillával és csapatával. Vidám túratársaimnak igaza lett, volt vacsorám, lementünk enni az egyik étterembe. Én vizes cipőben és zokniban mentem, és míg pár órával korábban a tápi csárda előtt azon hezitáltam, hogy bemenjek-e, addig ebben az étteremben fogtam magam, lazán levettem, majd bedobtam egy sarokba a cipőmet és a vizes zoknimat, és a vacsora idejére átvettem az új száraz zoknimat. Nagyon örültem a társaságnak, és elkezdett ömleni belőlem a szó, szerintem kijött az előző napok csendes, magányos, szótlan elfojtása.

Pannonhalmán a vallásgyakorlatos házban szálltam meg Csilláékkal együtt, amit Lőrinc Pál atya gondoz. A szállás zseniális, szép és tiszta, rendezett és minden van, sőt, több is, mint amit remélnél. Tetszett az a hangulat is, hogy többen aludtunk egy szobában, valahogy ez nagyon megnyugtató volt nekem. Tetszett, ahogyan páran már elaludtak, a többiek meg halkan pakolásztak a fejlámpájukkal vagy a telefonjukkal világítva, nehogy felébresszék a már alvókat vagy megzavarják a csendben pihenőket. Jó volt a magányos zarándoklat után megtapasztalni egy ilyen útnak a közösségi oldalát is ezen az estén, nekem ez is teljesen új élmény volt.

7. nap: Pannonhalma-Győr

Este Csilla bevont az esti beszélgetésükbe, amikor is a csoport átbeszélte a napját és megbeszélték a másnapi menetet. Arról is szó volt, hogy felmenjenek-e a Sokoróra, és Csilla engem is megkérdezett, hogy én felmegyek-e. Őszintén szólva nem olvastam el még a másnapi útvonalat, így fogalmam nem volt, hova kell vagy lehet majd felmennem, annyit tudta, hogy másnap kb. 27 km-es lesz a táv. Ekkor megtudtam azt is, hogy a másnapi szakasz a Gerecséhez hasonlóan erdős, emelkedős hegymenet lesz. Nagyon örültem neki! Mert mint már mondtam, én imádom a hegyeket. Reggel a csoport korábban elindult, én még nyugodtan kávézgattam negyed tízig, majd útnak indultam én is. Először át kellett sétálni az aszfaltos úton Écste onnan meg irány a Sokoró! Gyönyörű, napsütéses idő volt, én annyira örültem ennek, hogy vidáman, mosolyogva gyalogoltam végig. Szépen, folyamatosan lekerültek rólam a ruhák, és ahogyan kaptattam felfelé, eldöntöttem, hogy ma lassan, kényelmesen fogok gyalogolni, kirándulok egyet. Végre vége a menetelésnek, újra kirándulósra vehetem a tempót. Először fel kellett menni a gerincre, itt megint volt egy kis dagonya, de ez engem már nem érdekelt, egyrészt megszoktam már, másrészt kárpótolt a napsütés. Utána pedig egy hosszabb erdei séta következett, aminek minden egyes percét élveztem. Azt hiszem, egyedül voltam az egész környéken, én egész idő alatt senkivel sem találkoztam. Az út néha emelkedett, néha egyenes volt, de végig erdős részen mentem. Néha kicsit félelmetesnek tűnt az erdő, de végig magabiztosan gyalogoltam, pontosabban kirándultam. Magamban el is döntöttem, hogy ide visszajövök, lehetőleg még idén ősszel. Az meglepett, hogy az út hosszabb volt, bár valószínűleg ehhez az is hozzájárult, hogy szándékosan lassan mentem, szerettem volna ennek a csodaszép erdei sétának minden egyes percét kiélvezni, végre nem siettem. Nem hajtott izgalom, kései indulás, eső, szétázott ruha sem.

Egy hosszabb, ám nagyon kellemes sétát követően elértem Győrújbarát üdütőterületére, onnan pedig ismét egy gyönyörű szakasz vezetett át Győrújbarát központjába. Meglepő módon egész idő alatt nem gondolkodtam semmin.  Most már kikapcsolt a testem és az agyam is, és ez egy zseniális állapot. Csak annyit érzékeltem, hogy minden milyen szép itt, olyan jó itt lenni és akár napokig is el tudnék kirándulgatni ezen a környéken. Nem csináltam semmit, csak gyalogoltam és közben folyamatosan rácsodálkoztam arra, hogy milyen szép helyen vagyok, milyen jól érzem magam, teljes a nyugalom körülöttem és bennem is. Itt most minden tökéletes, ezek azok a pillanatok, amiket szeretnék sokáig elnyújtani, amikben szeretnék hosszan benne maradni. Ilyen érzésekkel értem le Győrújbarátra, ahol beértem Csilláékat. Egy ideig együtt mentünk, de nekem meglepően gyors volt a tempójuk, ők megálltak, így elváltunk pár kilométer után.

Következett egy lápos rész, ami ugyanolyan nyugalmat árasztott, mint a hegy, itt is nagyon jól éreztem magam.

Majd egy töltésre értem, ahol viszont egyszer csak azt éreztem, hogy fáj mindenem. Meglepett a fájdalom érzete, mert bár a nyári túrám három napján végig velem volt ez az érzés, itt hat napig nekem semmim nem fájt. Nem nyomta a hátizsák a hátamat, nem görcsölt be a lábam, még vízhólyagom sem volt. De akkor most mi történik? Amikor Csilláék utolértek, egyik csapattagjuk adta meg a választ, anélkül, hogy tudta volna, hogy nekem éppen fájdalmaim vannak. Szólt, hogy szerinte valami gond van a hátizsákommal, teljesen csálén áll. És ekkor leesett, mi a gond. Egyrészt, ma folyamatosan levettem a ruháimat, így ma volt a hátizsákom súlya a legnagyobb, mindezt hegymenetben. De elkövettem két amatőr hibát. A levetett ruhákat nem tettem be szépen  a hátizsákomba egyenletesen elosztva a súlyokat, hanem lazán rádobtam a zsákra kívülre, mindig éppen oda, ahol volt egy kis hely. Így a zsákomon összevissza volt elosztva súly, kívül volt rajta a széldzsekim, az esőkabátom, a kendőm, a pulóverem, ezen kívül egy zacskóban a kajám, valamennyi vizem is rá volt kötve a tetejére, valamint még néhány apróság. És amikor levettem magamról a cuccokat, nem húztam meg a zsákom vállpántját, így az lelógott a derekam alá, ráadásul az egyik pánt hosszabbra volt, állítva, mint a másik. A lom nagyobb része bal oldalon volt kívül, és a bal pánt volt lazábbra állítva, vagyis egy nagyobb súly terhelődött a bal oldalamra. Innen sugárzott ki a fájdalom a lábamba. És egyre jobban sugárzott. A töltésen már nagyon nehezen bírtam menni, végül hosszabb pihenőt tartottam, mielőtt besétáltam Győrbe.

A belvárosban vettem vacsorát, majd az irányt aznapi szállásomra, a Cirill-Method házba vettem. Itt találkoztam újra korábbi társammal, akivel a Gerecsében mentünk együtt és itt voltak Csilláék is. Itt volt mindenki, és elérkeztünk utunk utolsó estéjéhez és ezzel az utolsó naphoz is. És nekem ekkor kezdett el fájni mindenem. Nem szóltam senkinek. Néha teljesen váratlanul nyílalt végig a teljes bal oldalam, és én komolyan aggódni kezdtem, hogy mi van, ha holnap nem tudok elindulni. Mi van, ha beáll a derekam, ha ez a fájdalom arra kényszerít, hogy végül most se érkezzem meg Lébénybe. Az nem lehet, hogy az utolsó napra feküdjek ki, és a cél előtt 25 km-rel feladjam. Nekem senki ne jöjjön ezekkel a spirituális bullshitekkel, hogy az út a fontos, nem a cél. Nekem a cél is fontos, én úgy jöttem most ide, hogy meg is akarok érkezni. Kitartást akarok tanulni, nem dőlhetek ki az utolsó nap előtt. Bekentem a fájó részeket, majd azzal a gondolattal feküdtem le, hogy ez az egész fájdalom hülyeség, napokig nem volt semmi bajom, edzett vagyok, erős vagyok, engem nem csinál ki napi 25-30 km gyaloglás. Ez csak egy felesleges hiszti, közeleg a cél, én meg szokás szerint kezdek a feladás közeli állapotba belecsúszni, de ezúttal másképp lesz, hiszen ez csak a testem, játszik velem, kérdez és dacol, szinte sunyin, hogy, na, bírod még? És én tudom irányítani, mert fejben erősebb vagyok.

 

8. nap: Győr-Lébény

Oh, az utolsó nap, az mindig olyan megható, nem?

Reggel korán keltem és az út alatt először fordult elő, hogy reggel hétre elkészültem. A többiek reggel hétre tervezték az indulást, és én nem akartam egyedül menni. Úgy tudtam, hogy ma nem lesz más, mint hogy 25 km-t fogunk gyalogolni egy töltésen. És, persze, megérkezünk. Lakott település ezúttal nincs közben, vigyünk elég vizet és ennivalót. Reggelre nem fájt semmim, aminek nagyon örültem. El is indultunk, én valahogy egyből Csilla mellé keveredtem, és az első 16-18 km-t együtt töltöttük. A többiek előre mentek, mi meg lemaradtunk négyen és laza kirándulósra vettük a tempót. Végig beszélgettünk, nevetgéltünk, háromszor is megálltunk. Először a Radnóti-emlékhelyen, ami nagyon megható volt, és ahol Csillával ketten Radnóti-verseket szavaltunk és olvastunk fel. Innen mentünk tovább, majd megint megálltunk enni és pihenni egy kicsit. Furcsa volt, hogy mennyire egyedül akartam eljönni erre az útra, egyedül akartam végigcsinálni, és most, az utolsó napon semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy társaságban legyek, valakikkel együtt menjek, együtt éljem meg az élményt. És szerencsére nagyon jó kis társaságom lett, négy nő együtt egy töltésen, négy különböző karakter, de még négy különböző korosztály is talán, tisztára, mint egy Almadovar-film, bár azok inkább városi környezetben játszódnak. Van ez a négy zarándoknő, akik legyalogoltak 200 km-t, nagyon vidáman gyalogolják le az utolsó 25 km-t, és az egyik, ennek az egésznek a kitaláljója az összes kérdésemet megválaszolja ezen a 18 km-en. Válaszaiban nincs semmi sallang, semmi felesleges szócséplés, csak tiszta, nyílt és őszinte kommunikáció. Szenvedély és mérsékletesség attól függően, mi a téma. És az az összhang, amit ritkán látok, ez az, amikor amikor valaki együtt él valamivel, teljesen önazonos, de nem viszi túlzásba sem, egész egyszerűen csak érti, tudja ezt az egészet, ami itt most velünk történik. Ő mégsem válik megmondóemberré, nem akarja ő képviselni az abszolút igazságot a témája kapcsán. Olyan ez a zarándoknő, akit jó hallgatni, mert tudja, pontosan tudja, miről beszél, annyira letisztultan megvan ez már benne.

Aztán a négy zarándoknő fekszik a töltésen a hátizsákján, eszik, iszik és beszélget egymással mindenről, csapong a témák között, itt bárminek van helye. Szinte kívülről látom magunkat, olyan szórakoztató lenne ez egy filmben. Nem sietünk, mi ma ráérünk egymással lenni. Elered az eső, senkit nem érdekel ez már. A harmadik megállónál nekem szó nélkül megmasszírozzák a lábamat, mert tudják, hogy fáj.

Így újult erővel indulok el, de most már lemaradok, mert előjön a tegnapi fájdalom, alig van hátra pár kilométer, én meg kezdek szépen lassan összezuhanni. Úgy döntök, hogy a láb- és hátfájásról nem veszek tudomást, megyek előre, igaz,  egyre jobban lemaradva. Ráfordulok a célegyenesre, már látom Lébény házait. És ekkor elkezd jönni egy gyomorgörcs, a testem úgy döntött, nem adja ezt meg nekem olyan könnyen. Mindig ez van, amikor már közel vagyok a célhoz, feladom, mert jön valami akadály. De itt nem lehet feladni, olyan nincs, hogy látom a házakat, és nem sétálok be a faluba vagy a templomhoz. Kb. egy km-re a falutól leülök a földre egy kis hídon, próbálom összeszedni magam. Leveszem az esőkabátomat, hiszen már nem is esik. Fáj a lábam, a hátam és most már a gyomrom is. Nyilván, ez csak a testem, játszik velem, kérdez és dacol. Elindulok, felhívom a szüleimet, mindjárt beérek a templomhoz. Majd elköszönök tőlük, egyedül akarok megérkezni. Elérem a templomot, körbejárom, leülök a zarándokok padjára, és nem érzek semmit. Nincs katarzis, de nem is számítottam rá, nem lehet elvárás a katarzis, meg én már egy éve nem képzelek el előre semmit. Aminek jönnie kell, majd jön úgyis, lehet, majd évek múlva érik meg bennem ez az egész gyaloglás. Ücsörgök egy kicsit, teljes nyugalomban bemegyek a Szent Jakab látogatóközpontba, aminek munkatársa mosolyogva és örömmel üdvözöl, már ott van mindenki, én érkezem meg utoljára. Elkérik az zarándokútlevelemet, majd kapok egy oklevelet. Elkezdem elolvasni. Elérem azt a részt, hogy fáradtságos zarándoklatoddal… egyszerre fut át az agyamon sok minden és ezen a ponton bizony elsírom magam, pedig én nem akartam sírni, az olyan modoros egy ilyen helyzetben. Nem számít, most ez van. Meg fáradtságos zarándoklat van.

Én egész nyáron minden nap mozogtam valamit, hogy legyen erőm gyalogolni. Az utolsó két-három hétben már kézisúlyzót is hordtam a városi hátizsákomba, hogy szokjam a súlyt a hátamon. Lefogytam a még rajtam lévő hat-hét pluszkilót, hogy könnyebb legyen ez a gyaloglás. Odafigyeltem az étkezéseimre, a pihenésre, mindenre. Idén nyáron nem mentem nyaralni és szabadságra sem, hogy ott most is lehessek. Nem foglalkoztam esővel, széllel, hideggel, koszos és vizes ruhával, a loncsos hajammal, egyedülléttel ebben a nyolc napban. Én nem éreztem fáradtságot, mert én ide el akartam jönni, és nekem nem volt fáradtság, hogy nem mentem nyaralni idén, ahogyan az sem, hogy idén nyáron fegyelmezettebb voltam, mint eddig bármikor. És bár lehet, hogy volt ebben fáradtság, de én nem úgy éreztem, mert én most igazán motivált voltam. Találtam valamit, ami igazán nekem való, minden része nekem való.

Kinyitják a templomot, egy sorban egy zarándok, mindenki egyedül akar lenni kicsit. Csilla beszél, majd énekel, nekem leesik ez az egész történet, amennyire ott és akkor leeshet.

Aztán mindenki haza indul, értem csak este jönnek, így az estét gerecsei társammal töltjük a Lisztes étteremben, majd egy kocsmában. Én már teljesen felszabadultam örülök és jókedvű vagyok. Kitaláltam, megterveztem, nekimentem, elbuktam, átgondoltam, átszerveztem, felkészültem, tettem érte és megcsináltam. És ott, a lébényi kocsmában nagyon örülök ennek.

 

Reklámok
tollampapírom névjegye (162 Bejegyzés)
Írni jó, többet az ügyről elmondani nem tudok.

29 hozzászólás Az én utam bejegyzéshez

  1. Örülök neki, hogy sikerült. Adhatok egy tanácsot?

      • Biztonságosabb ha csoporttal mész.

        • Igen, lehet, de már túl vagyok rajta, és semmi bajom nem lett. Bár tény, hogy fogok még menni. 🙂 Érdekel sokakat ez a biztonság téma, engem is. Szerinted egyedül nem biztonságos? És miért nem? Vagy csak nem annyira biztonságos?

          • Elsősorban a balesetekre gondolj, nem arra hogy megtámadnak, vagy filmszerű jelenetekre.

            • A balesetektől egyáltalán nem féltem, ez eszembe sem jutott, inkább attól, hogy besötétedik és egy ismeretlen helyen kell megtalálnom az utat az erdőben sötétben, a vihartól, hogy elkap vmi puszta közepén és villámlani fog, az eltévedéstől, valamint talán attól, hogy nőként egyedül kiszolgáltatott vagyok. Utóbbi gondolatot mindig elhessegettem, ahogyan eszembe jutott. De balesetre egyáltalán nem gondoltam.

              • Saját és ismerősök tapasztalatai alapján, pedig az a valószínűbb, hogy leesel vagy elesel, mint az hogy megtámadjanak, vagy eltévedj. A legtöbb esetben nincs komoly sérülés, de jobb nem kísérteni a sorsot

          • Nem kell konkrétan együtt lenni, szóval a magány is megoldható, elég, ha tudtok egymásról, időnként, megállásoknál, pláne a szálláson találkoztok, figyeltek egymásra.

            • Nekem a legfontosabb része ennek a történetnek az volt, hogy egyedül menjek. Lehet, azért, mert rengeteget túráztam már társaságban életemben, és nekem az volt a szintlépés, hogy most egyedül megyek. Szóval, nem azért akartam egyedül menni, hogy átgondoljam az életemet vagy hasonlók, hanem valamiféle bátorságpróba volt ez inkább meg más egyéb is.

              • De hát épp ezt mondom, hogy lehet úgy egyedül menni, hogy azért számon tartanak – meg persze te is számon tartasz mást, másokat.

                • De az szerintem már nem egyedül menés. Úgy értem, hogy nálam ez kicsit bátorságpróba volt, meg talán az, hogy erősítsem azt, hogy bízhatok magamban meg a világban (tudod, egyszer megtámadtak régen, azóta is félős vagyok). És pont így éreztem, hogy egyedül vagyok, hogy nincs az az érzés, hogy azért vki van itt velem este, reggel, akármikor. Szerintem ez az egyedül menés, amiről te beszélsz, annak jó, aki pl. gondolkodni akar az életéről, el akar vonulni néhány napra, ezért akar egyedül lenni napközben, nem ilyen bizalomfejlesztés kapcsán.

  2. Gratulálok! A leírás is szuper! 🙂

  3. Bár én kifejezetten nem szeretek gyalogolni, és túrázni, az írásodat olvasva mégis azon járt az agyam végig, hogy milyen jó lenne egyszer a csávómmal ezt megcsinálni (aki viszont nagyon gyaloglós és túrázós). Inspiráló, köszönöm és gratulálok!
    Filmajánló, női gyaloglós, nem tudom, ismered-e, Tracks ( http://www.imdb.com/title/tt2167266/ ), nagyon szeretem.

    • Örülök, hogy megjött a kedved, szerintem kettesben szuper lehet menni. Ahogyan fentebb írtam, nekem most az nagyon fontos volt, hogy egyedül vágjak bele, de szerintem kettesben biztosan szórakoztatóbb, jobban lehet élvezni a tájat, egész egyszerűen megoszlanak a feladatok, magabiztosabb vagy és így jobban ki lehet élvezni ezt az egész kalandot. Egyébként nem annyira nehéz a terep, ez egy klasszik zarándokút, amit szélesebb körnek találtak ki, nemcsak azoknak, akik rendszeresen túráznak, gyalogolnak. Pár szakaszon köztes településeken is van szállás, ha valamelyik hely tetszik, meg is lehet állni egy napra (Tata, Pannonhalma, Győr vagy bármi más), valamint szakaszosan is lehet menni, pl. négy-négy napot. Ha újra mennék, egy szép, de nem túl meleg tavaszi, talán májusi hetet választanék. A filmajánlót köszönöm, nem ismerem, megnézem majd. (valamiért moderálásra tette a hozzászólásodat, nem tudom, miért)

  4. Török Ilona Nóri // október 5, 2017 - 8:36 du. // Válasz

    Jó volt olvasni, egy kicsit ujra Veled lenni az utolsó néhány km-en.

  5. Kicsit úgy éreztem, amíg olvastalak, mintha én lettem volna ott. Még a reggeli hezitálások is ismerősek valahogy.
    Hanem az a misére igyekvő, az ijesztő lehetett.
    És az a csúszómászó a nyáron, az egy… kígyó volt? (Brrr!)

  6. Nagyon jó volt olvasni a soraidat, kedvet kaptam és erőt ad a írásod. Szerinted kutyával is érdemes belevágni?

    • Hm, én nem vagyok kutyás ember, így nem tudom, de ezek lehetnek szempontok szerintem gyakorlati oldalról nézve:

      1. Kutya bírja-e a gyaloglást? 🙂 Gondolom, igen, de én nem tudom ezt megmondani, meg attól is függhet, milyen fajta. A teljes táv 200 km, nekem 230 körül lett a vége, van benne hegymenet néha, és évszakfüggő, mert sok az árnyékmentes rész, tényleg nagyon sok. Ha nyáron mentek, nem tudom, mennyire bírja a kutya 5-6-8 órán át a melegben.
      2. Neked okés-e, ha végig veled van, kell-e rá figyelni, stb.
      3. Mivel szinte végig nem lakott részen megyünk, ott gondolom, nem gond, ha megy melletted, nem zavar senkit, mert kb. senki nincs ezen az úton, csak kérdés, nem szökős-e vagy pórázon vinnéd?
      4. Útközben kóbor kutyák, tanyáknál kiszaladó kutyákkal mi a helyzet? Igaz, én csak a szövegben említett tanyánál tudok kutyákról, azon kívül kerítésen belül voltak, én kikerültem őket, egy másik lány a tanya mellett ment és kimentek a kutyák.
      5. Szálláskérdés, szerintem ez lehet érdekes: minden helyen van pár szálláslehetőség, szerintem a többség kutyabarát, de ez azt jelenti, hogy nekik is van kutyájuk, nem tudom, hogy jönnek ki egymással, mármint a kutyák, a szállásra beengedik-e, mármint a szobába. Én ezt nem tartom kizártnak, mindenhol nagyon kedvesek, a tapasztalataim alapján abszolút arra gondolnék, hogy találhatsz mindenhol olyan szállást, ahova be lehet vinni. Bár nem tudom, mert nem csak a szállásadón múlik, hogyha van szobatárs, és lehet, hogy van, nekem háromszor volt, akkor lehet, hogy vele is egyeztetni kell. Erre rá kell kérdezni a szállások foglalásakor. Van olyan szállás, ahol tudsz egyedül lenni, de van olyan is, ahol közös tér van pl. 6-8 ággyal.

      Lehet, kicsit több szervezést igényel, de biztosan jó lehet kutyával menni. Meg lehet, biztonságérzetet ad, nem?

      Mit gondolsz fentiekről?

    • Jaj, és ha gondolod, és konkretizálódik a menet, akkor segítek neked utánajárni, hiszen hamarosan fogok én is szolgálni a Szent Jakab Baráti Kör Egyesületnél (az önkéntes munkát nevezzük, nevezik ott így.) Meg meg tudom kérdezni azokat, akik jobban látják ezt, ők mit gondolnak a kutyás zarándoklatról 🙂

    • A túrán általában a szállás környékén jelent problémát a kutya, meg persze kóbor kutyák esetében, már feltéve, hogy a te kutyád nem rohangál vadak után, stb. (Utóbbi esetben akár az élete is veszélyben lehet, ha vadász is jár arra.) Én sokat kirándultam, túráztam kutyával, teljesítménytúrán is, több napos kirándulásokon is, utóbbiakon mindig csapatostul szálltuk meg a szállást, és a társaságot persze nem zavarta a kutyám. Kutyával mászkálni lakott területen kívül nagyon jó! Túrázni is nagyon jó.
      Tollampapírom kérdéseihez egy-két támpont:
      1. egy átlagos egészséges kutya, amivel azért mozognak naponta, jobban bírja a gyaloglást, mint egy átlagos egészséges ember, és sokkal gyorsabban regenerálódik, tehát az ilyen napi 20-30 km-es szakaszokból akárhányat megtesz, ha Pekingbe sétálnál ilyen etapokban, akkor ő lenne a legboldogabb kutya a környéken. Ez még akkor is igaz, ha a szimatolós szaladgálásaival minimum kétszer annyit gyalogol, mint te.
      2. ezt ki kell deríteni kirándulásokkal, de szerintem te már tudod rá a választ 😉
      3. ellenben ez fontos, végig pórázon mindkettőtöknek gáz, viszont elengedni AKÁRHOL csak akkor szabad, ha nagyon megbízható, visszajön első szóra, stb. Ld. 1. pont, 4. pont + kocsik. Viszont ha a lakott területeken kívül el tudod engedni, akkor hamar megszokja, hogy lakott területen belül (vagy a forgalmas utak mellett) átmenetileg pórázon (esetleg “szópórázon”) van.
      4. kóbor kutyákat, pláne agresszív kutyákat (illetve háztól/tanyától kikódorgó, de az otthonuk közelében – szerintük a saját territóriumukban – levő kutyákat pláne) kifejezetten vonzza a kiránduló kutya, és lehet, hogy neked kell megvédened! Ez nagyon fontos szempont, pláne, ha egyedül mész (mármint a kutyán kívül). 2-3 agresszív kutya együtt gyakorlatilag bármilyen idegen kutyát legyőz, jó esetben csak elkerget (aztán keresheted). Ilyenkor a saját kutyát lábhoz kell rendelni IDŐBEN, ha kell, pórázra, aztán hanggal-kővel-akármivel a támadókat elzavarni. Kiránduláson, sima napi sétáltatás során vagy éppen állatorvoshoz menet, nem egyszer történt már. Sokkal nagyobb az esélye annak, hogy idióta kutyák a kutyádat támadják meg, mint hogy téged.

      • Még pár dolog eszembe jutott Blaci hozzászólása kapcsán.

        Azért volt olyan bőven, hogy volt a közelben tanya, mezőgazdasági telep, ahol kutyát láttam messziről, kutyaugatást hallottam messziről, hozzám nem jöttek ki, messze voltak, nem szaladtak át a mezőn, akármin, de lehet, egy kutyához kiszaladnak, nem tudom. Blaci?

        Plusz volt, hogy át kellett sétálni pl. a Menossi birtokon, ahol voltak lovak, állítólag kutyák is, igaz, én pont ezért gyorsan áthúztam, így nem láttam a kutyákat. De ha ott kutyával sétálsz át, nem tudom, mi van. Ezt tényleg úgy képzeld el, hogy besétálsz a tanyára, ami nagy, balra-jobbra istállók, épületek, stb., a posztban ez a lovas kép. Néha van vad, szarvas, fácán, akármi. Egyik helyen végig voltak pukkanások, amiről írtam a posztban, volt, aki szerint vadászat lehetett.

        Szintén gyakorlati dolog: útközben látnivaló, pl. templom, skanzen, vagy csak bemennél egy kocsmába, boltba kaját venni útközben, este enni valahova. Én az étkezést úgy oldottam meg, hogy egyszer-kétszer rendeltem a szállásra, máskor beültem valahova. Kérdés, hogyha nem engedik be a kutyát, hova teszed, amíg templomba bemész, vacsorázni mész, kint mered-e hagyni a templom előtt egy faluban, ahol jöhetnek kutyák.

        Én azt gondolom, mindenhol kedvesek nagyon, segítenek, alkalmazkodnak a zarándokokhoz, visszagondolva nem nagyon tudom elképzelni senkiről, hogy nem engedte volna be pl. a kutyát. Meg, de ezt kicsit félve írom le, de én ezt érzem, velem ez történt, szóval, ezen az úton minden jóra fordul, megoldódik, szerintem védett és (ajaj, hogy ezt leírom, de akkor is) áldott, de persze, vannak gyakorlati dolgok, így inkább azt mondom: nem tudom, milyen kutyával. 🙂

        Meg, persze, úgy is lehet nézni, mint én a felszerelésnél: nem egy hétre pakolok, hanem úgy nézem, egy napra megyek, mit vinnék, mi lenne?

        Ja, és a spanyol caminon vannak szamaras emberek, az azért nehezebb, mint a kutya, nem? Rolandante, csacsival tolta hosszú ideig, keress rá fb-on.

        • A kutyás dolgokhoz: a lényeg az, hogy mielőtt ilyen nagyobb útba belevág az ember, ezeket a dolgokat (hogy tudok kezelni egy kutyatámadást, hogy tudom kezelni a kutyámat, mit lép rá, ha kikötöm templom, cukrászda, bolt elé, stb.) kisebb, egynapos kirándulásokon kellene kipróbálni szerintem. Hogy egy tanyáról kijön-e a kutya, az teljesen lutri, az is, hogy ha kijön, mit csinál. Azt írtam, nagyobb a valószínűsége, hogy kutyához kijön, kutyára támad, mint emberre, de ettől még simán lehet, hogy odajön a kutyával haverkodni. Itt pl. az is szempont, hogy az ilyet hogy viseli a saját kutya, barátkozós-e. Az én mostani kutyám nem, ezért ügyelnem kell arra, hogy barátkozni se jöjjenek oda kutyák hozzá.
          Szamár: nem, sok szempontból könnyebb vele. Biztosabban ott lehet hagyni kint, kikötve vagy a kordét, ha azt húzza, valahogy befékezve. Kutya azért szamarat nemigen támad meg, bántani sem bántják (mármint emberek), meg nem is akarják okvetlenül megsimogatni, abajgatni, amit aztán esetleg a kutya rosszul tűr, pláne a sokadikat. Persze a szamár is rosszul tűri, de arra kevésbé éreznek késztetést az emberek, a kutyát meg mindig simogatni akarják (mint a kisgyereket), boldog-boldogtalan, A szamár kevésbé akar meglógni és kevésbé is zavarja, hogy ki van kötve. Pláne, ha valami kis kaját is kap.

    • Megkérdeztem Csillát (Szt Jakab út kitalálója, szervezője, stb.), hogy mentek-e már kutyával. Válasz: mentek már az úton kutyával. Szállásadóval mindenképpen egyeztess, hogy fogadnak-e kutyával.

      Ilyen egyszerű! 🙂

      Egyébként itt van a szálláslista:

      http://www.szentjakabut.hu/upload/files/road/hotel/5.pdf

    • Ha kutyával szeretnél túrázni, nem árt a kullancsokra felkészülni, és több vizet kell magaddal vinned. Fontos még a kutyafajta, az én bullterrieremnek pár kilométer után porba lóg a hátsója például.

  7. Egy évvel ezelőtt ezen az estén nagyon izgatott voltam. Tavaly szeptember 15-én indultam el ezen az úton ugyanis. Este még javában pakolásztam, Eszterrel beszélgettem telefonon, hogy mit ne vigyek, mert még mindig nehéz a táska. Hét kiló lehetett. Azóta, idén megjártam, ha nem is úgy, ahogyan terveztem, a Tihany-Márikálnok távot is, ezúttal már 12 kg-s hátizsákkal. Egyedül a Bakonyban, szinte végig erdős részen, sok eltévedéssel, nem tudom mi a francért vagyok itt érzéssel mászkáltam napokig. Nehezebb volt, mint a tavalyi út minden szempontból, kivéve a fizikális részét talán. Jövőre újra elindulok.

3 visszakövetés / visszajelzés

  1. Drága olvasók, – Tollam-Papírom
  2. Ezért nem teszek újévi fogadalmat, és ezért ne tegyél te sem – Tollam-Papírom
  3. A nő, aki utazik – Tollam-Papírom

Szerinted? (Az első hozzászólást megnézem megjelenelés előtt, utána szabadon írhatsz.)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: