Befejeztem, hogy csalódott legyek amiatt, mert teljesen átlagos ember vagyok

Az elmúlt egy évem arról szólt, hogy mertem váltani az életem egy olyan területén, amelyen már régóta szerettem volna. Hosszú ideig készültem erre a váltásra, sokat gondolkodtam, hogy meg merjem-e lépni. Meg mertem. Jól bele is buktam. A történtek alapján most tanácsot adok magamnak a következő évre röviden és tömören azzal kapcsolatban, hogy miért nem érdemes benne maradni egy olyan helyzetben, ami már nem szolgál engem. 7 tanács 2017-re, magamnak.

Ne várd a  megfelelő pillanatot

Én évekig gondolkodtam azon, hogy váltani kellene, ahogyan azon is, hogy az álmaimat majd egyszer megvalósítsam. Biztosra akartam menni, arra a megfelelő pillanatra vártam, amikor minden tökéletes az olyan nagyobb lépésekhez, amit az emberek, így én is, általában nagy lépésnek gondolnak,  mint pl. munkahelyváltás, párkapcsolat lezárása, válás, pályamódosítás, elköltözés, külföldre költözés vagy egy régi álom megvalósítása. A megfelelő pillanat az, amikor nagyon jól vagyok, kiegyensúlyozott vagyok, erős vagyok, nincs semmilyen nagyobb problémám, nem kell másra koncentrálni, csak a nagy lépésre. Amikor rend van körülöttem, van tartalékom, B-tervem, meg C-tervem is, amikor minden körülményt megteremtettem, hogy biztonságban tudjak lépni. Ezt a megfelelő pillanatot várjuk, miközben nagyon kínlódunk egy helyzetben.

Nos, az a helyzet, hogy valószínűleg ez a megfelelő pillanat nem is létezik.

Lépés van, ami összejöhet vagy nem. Cél van, álom van, vágy van valamire, és ha van neked ilyened, akkor csináld, ne várj – ezt tanácsolom magamnak erre az évre.

Foglalkozz a félelmeiddel, de ne úgy, ahogyan eddig

Félni sok mindentől lehet, és félünk is. Ebben az a szörnyű, hogy félelemben is tartanak minket, mindenki mindenféle borzalmas víziókat vázol fel nekünk arról, mi lesz, ha nem úgy cselekszünk, ahogyan kellene. Ez az egész arról szól, hogy elhitetik velünk és el is hisszük, hogyha egyszer felborítjuk a megszokott kereteket, akkor rengeteg borzalmas dolog történhet velünk, amiket majd egyedül kell megoldanunk és ez milyen rossz lesz nekünk. Hát, máshol sincs kolbászból a kerítés, mihez kezdesz egyedül vagy egy idegen országban, nem lehet ugrálni, ne gondold, hogy ott jobb lesz, mással könnyebb lesz, és mi lesz veled, ha, ha, ha… Mindenki ontja magából ránk a saját félelme által táplált hülyeségeit és szorongásait. És hogy mi a legfontosabb? Az, hogy megtaláljam, mi az, amitől valóban én félek, és nem pedig mások nyomják rám, és mit tudok ezzel a félelmemmel kezdeni. Én már tudom, hogy a korábbi félelmeim kb. tíz százaléka volt az enyém, és most már azt is látom, hogy ezeket is lehet kezelni.

Ne tervezd túl

Mennyit terveztem, te jó ég. Mindig a sok terv, és az ezzel járó elemezgetés, lehetséges verziók, ötletek, túlgondolás. Elmúlt, egyszerűen már nem akarok tervezgetni. Helyette most már azt teszem, hogyha valami eszembe jut, akkor azt meglépem. Nem holnap, nem majd egyszer, hanem aznap, vagy legalább aznap teszek azért, hogy létrejöjjön. Én már nem akarok semmit sem túlgondolkodni, elég volt, az elmúlt években kigondolkodtam magam egy életre. Már nem hiszek a hosszabb távú tervekben sem, nem játszom végig fejben, hanem csak a következő lépéssel foglalkozom, de még ezen sem gondolkodom, hanem meglépem azt, ami elsőre eszembe jut. Onnan úgyis ezerfelé ágazhat egy történet, a többit majd meglátom, ha oda érek.

Bukj el

Be kellett látnom, hogy felnőtt életemben szinte mindig a biztosra mentem, hiszen ezt tanultam, ebben a szemléletben szocializálódtam és a környezetem sem egy kockáztatós fajta, így én sem lettem az. Féltem a bukástól. Most már tudom, hogy elbukni valamit legalább annyira természetes, mint megnyerni valamit vagy sikeresnek lenni valamiben. És elbukni nem is olyan borzalmas, sőt, talán még felemelő is, mert jár vele egy elégedettségérzet, hogy legalább megpróbáltam.

Ne félj különlegesnek, de átlagosnak sem lenni

A legtöbb ember szeretne különleges lenni, létrehozni valami maradandót, és retteg az átlagosságtól.

Én már befejeztem, hogy csalódott legyek amiatt, mert teljesen átlagos ember vagyok, teljesen átlagos életteljesítménnyel

– ezt a mondatot egy ismerősömtől hallottam akkor, amikor elbuktam. Én akkor nagyon mélyre mentem, átgondoltam, honnan indultam és hova sikerült eljutnom tíz év alatt. Egyáltalán nem oda, ahova szerettem volna, és tudatosodott bennem, hogy lehet mindig csak ennyi lesz. Egy átlagos ember leszek átlagos életteljesítménnyel. Nem fogok csinálni semmi érdekeset, rendkívülit és maradandót. Ezt azért szar volt kimondani, nem tagadom, ez fájt a legjobban. Viszont ahogyan ezzel szembe tudtam nézni, elkezdtem neki örülni. Lejjebb vittem a mércét, és ettől egy idő után már nem voltam szomorú, hanem elégedettségérzetem lett. A tanácsom az magamnak, hogy ahogyan ne féljek bizonyos dolgokban különlegesnek lenni, úgy ne féljek átlagos embernek sem lenni.

Ne hasonlítsd magad másokhoz

Ehhez az átlagosság felismeréshez és elfogadáshoz kapcsolódik, hogy végre elengedtem azt, hogy másokhoz hasonlítsam magam, illetve a teljesítményemet, sőt, már magamhoz sem hasonlítom magamat. Végre elengedtem ezt a teljesítményalapú vagy inkább teljesítménykényszeres gondolkodást, és azt tanácsolom magamnak erre az évre, hogy ne hagyjam, hogy ez visszatérjen a fejembe. Fontosabb lett az, hogy egyszerűen csak vidám legyek, jól érezzem magamat. Legyek kipihent, aludjak jól, elmenjek úszni, találkozzam a barátaimmal, meglátogassam a keresztlányomat, olvassak jó könyveket, néha eljussak a természetbe, és most már ide, Budapest környékére is járok túrázni. Örülök Makkosmáriának meg a pátyi erdőnek, a novemberi hidegben való gyaloglásnak meg útközben a tonhalas szendvicsemnek.

Fogadd el, hogy egyedül vagy, és ne legyél ezért mérges

Nem tudhatom, kire számíthatok, ki van éppen olyan életszakaszban, helyzetben, hogy mellettem fog állni, ha szükségem van rá, vagy ki az, akinek akkor éppen fontos vagyok és van is ideje, energiája rám. Éppen ezért az alapállás az legyen ebben az évben, hogy magamra mindig számíthatok, ez a biztos pont, minden más csak ajándék. És ezért nem haragudhatok senkire, nem kérhetem számon a hiányzását, a mulasztását, attól vagyok igazán felnőtt ember, hogy tudom, a legnagyobb problémáimmal egyedül vagyok, és ez ellen nem lázadozom soha többet.

 

 

Advertisements
tollampapírom névjegye (154 Bejegyzés)
Írni jó, többet az ügyről elmondani nem tudok.

31 hozzászólás Befejeztem, hogy csalódott legyek amiatt, mert teljesen átlagos ember vagyok bejegyzéshez

  1. Szebbet és jobbat mint az előző év!

  2. Nagyon jó cikk, a legjobbkor jött! 🙂 köszi!
    Én annyit tennék hozzá magamnak: hallgass a szívedre és kövesd a megérzéseidet!

  3. Ez nagyon de nagyon jólesett, biztos azért, mert én is ilyeneken örömködöm mostanában. Bár természetesen, átlagosnak most sem érzem magam, tudod: “Belőlem csak egy van a többiek sokan vannak” 🙂 de kezdek borzasztóan elégedett lenni azzal, amim van. Fura, hogy kb ugyanaz van, mint 7-8 éve, amikor mérhetetlenül szerencsétlennek és magányosnak éreztem magam, most pedig egyszerűen csak öröm, hogy itthon vagyok (2 országban tett kitérő után), a magam ura vagyok, hogy zömmel azt csinálok amit akarok, hogy vannak akik szeretnek és akiket szeretek. Most nagynak élem meg a szabadságomat, viszonylag átlagos körülmények között.
    A dologra ráerősít az is, hogy épp túlvagyok egy kb egyhetes időszakon (nagyon kis vicces, hogy pont a téli szabadságra terült rá), amikor kemény testi fájdalommal éltem egyik fájdalomcsillapítótól a másikig, és volt olyan nap, hogy járni is csak korlátozottan sikerült. Azt is elég érdekes megnézni mindkét partról, hogy milyen, amikor már nem tudod elképzelni, hogy valaha abbamarad, aztán amikor mégis, akkor már nem is emlékszel, milyen volt, ameddig fájt. De a hála és az öröm megmarad. Végtére is mi bajom lehet, ameddig képes vagyok mindent megcsinálni amire szükségem van? Az hogy épp nem utazom? Hogy nem lettem celeb? Hogy épp nincs párkapcsolatom vagy semmi rendkívülit nem alkottam? Még bármelyik összejöhet 🙂 és ha nem, akkor is itt vagyok magamnak és irgalmatlanul jól tudom érezni magam 🙂

    • Nekem ez a része volt a legfontosabb felismerés, amiről te is írsz, hogy lehet átlagos dolgokkal is jól érezni magunkat. Egyébként ezt azért nehéz volt felfognom, de valahogy sikerült, és az ismerős mondata nagyot ütött. A múltkori túránk, nem is tudom, valahogy annyira boldog voltam tőle, de minden egyes apró részletétől. Ahogyan a Normafán a csini ruhában sétáló emberek között megjelentünk túracuccban, és mint valami kiránduló gyerekek kerestük a helyes irányt.. Ahogyan kerestük a jelzést, ahogyan kitaláltam, hogy merre menjünk. Makkosmária, ahol én még nem is voltam korábban, milyen gyönyörű az a hely. A pátyi erdőben a csend, csak mi voltunk ott, végig csak egy csoporttal találkoztunk, akik imádkozva jöttek, csak férfiak. Aztán ránk sötétedett, visszafelé eltévedtünk a sötétben, és az öröm, ahogyan visszataláltunk. Amikor haza értem, olyan elégedettségérzetem volt.

      • Valahol olvastam régebben, hogy a boldogság nem olyasmi, amit az ember hosszú távon fiziológiásan elvisel, ahhoz az túl felfokozott és megterhelő. A hosszú boldogság az elégedettség-érzésként van jelen az emberben.
        Amúgy meg, ha belegondolsz, ami neked különlegesnek tűnhet, a karib-tengeri búvárkodástól kezdve a rivaldafényig vagy bármi, ami innen nézve különleges, az valakinek valahol, átlagos és akár unalmas. És éppen így, ami a te életedben (vagy bármelyikünkében) hétköznapi, az rengeteg ember számára maga lenne a különlegesség és a boldogság csúcsa.
        Így aztán tényleg, akár választható is, hogy mitől érezzük elégedettnek magunkat.

        • De nem könnyű megtalálni, nem?

          Én pl. pár dolgot tudok mondani, vagyis mikor vagyok elégedett, nem ilyen nagy globális megfogalmazás, hanem példák: túrázás, természet, fürdők, pénz, stabil anyagi helyzet, nekem való ruhák, jól sikerült blogposzt, barátokkal vm élmény, keresztlányom minden mennyiségben, vagy a tesóm, aki most nálam alszik és vacsorát csinált nekem, kipihentség, jó alvás, rend és tisztaság körülöttem, bringázás (idén volt az, hogy tavasztól őszig minden nap használtam, és amikor már/amíg még dolgoztam, napi szinten azzal jártam, a kocsim már nincs is nálam), a szüleimnél töltött idő, egy jó szöveg olvasása, Umberto Ecoban elmélyülés, érzem, hogy kapok valamit, ha olvasom az írásait. Nektek mi? Soroljátok fel. 🙂

  4. Nem értek egyet azzal, hogy elbuktál volna. Annak a lehetőségnek annyi volt a funkciója, amennyit már többször átbeszéltünk. Nem több. És az teszi könnyűvé a következő lépést. anélkül az, ami most jön, nem biztos, hogy jönne. Az egyik jóarc a baráti társaságunkból 47 éves, 28 évig dolgozott egy nagy cégként könyvelőként (különböző posztokon és épületekben, de ugyanannál a cégnél). Egy évig fontolgatta, tervezgette a váltást, mikor átkerült az új, áhított munkakörbe egy új kisvállalkozásnál. Nyolc hónapot dolgozott ott, az utolsó 3 már szenvedés volt (rondán kihasználták, napi szinten megalázták), most kedden mondtak fel neki. Most szabad. Azt mondja, nem bánta meg, hogy otthagyta a biztos állást 28 év után, mert az volt a cél, hogy az új helyen megtanulja mindazt, ami az új álommunkájához kell, és anélkül ez nem lett volna. Nyilván hívják vissza, csak mosolyog. Persze félelem is van benne, lakáshitel, a fia is nála lakik még stb, de tudja, hogy ez a nyolc hónap – a szenvedéssel együtt – több változást hozott, mint az előző 28 év, és most kezében a lehetőség, ami eddig nem volt…

    Ami nekem 2016 nagy felfedezései között van, az leginkább az, hogy milyen brutális mértékben magunk teremtjük a magunk valóságát. (Mindezt úgy, hogy ez az alaptétel minden spirituális mester előadásában.) Csak épp mi a baj ezzel? Többségünk általában fél, alkalmatlannak érzi magát, és külső visszajelzést, segítséget, beavatkozást, lehetőséget stb. vár. Aki alkot, teremt, él, élvez, az nem azon aggódik, hogy elég jó-e valamihez és megfelelőek-e a külső körülmények, hanem egyszerűen megteszi az első lépést az adott cél felé vezető úton, és aztán tesz még egyet és még egyet, és majd útközben kiderül, mi lesz a következő lépés. Minden új lépés új kaput nyit meg, kifelé és befelé egyaránt. Ha egy kapu bezárul, nyílik egy új: az, hogy ez mennyire brutálisan így van, én sem hiszem sokszor, csak tapasztalom.

    A fejlődés sosem egyenes vonalú: a pszichológus is leszögezte, hogy a leszokás TERMÉSZETES folyamata a visszaesés és a stagnálás, aki mást vár, az csodára számít, és törvényszerűen csalódik. A félelem is természetes, amikor ismeretlen dolog, hely, feladat, élethelyzet, érzés van előttünk. Csak nem mindegy, hogy mi uraljuk őt, vagy ő ural minket. Nagyon nem.

    • Én továbbra is bukásként élem meg, a következőképpen: vannak racionális szempontok. Ilyen az, hogy mi lehetett volna ebből a lehetőségből, mit akartam ráépíteni és hogy az eredeti célom, ami miatt ezt választottam, megvalósult-e vele? Nem, nem valósult meg, sőt, nagyon is távol kerültem tőle egy időre, távolabb, mint a váltás előtt voltam, nem tudtam ráépíteni erre az egészre semmit és végül nem lett munkám sem, stb. Ezért bukásnak tartom továbbra is. Bukásnak tartom azért is, mert vannak ezek a szép történetek, hogy valaki bátran vált, és akkor egyből elindul vm nagyon jó felé. Én nem indultam el vm nagyon jó felé, sőt, totál kibukás, kínlódás volt ez az időszak. És nagyon, nagyon, nagyon erősnek és tudatosnak kellett lennem, hogy tudjam úgy nézni, ahogyan tudtam egy idő után, és óránkénti mantrák kellettek, nagyon nagyfokú tudatosság, és folyamatos önrugdosás, hogy kurvára állj fel, nem hagyhatod el magad. Életem legszarabb időszaka volt, tele olyan fokú mély fájdalmakkal, ááá, ezt hagyjuk is. Így nem tudom nem bukásként nézni.

      Az, hogy közben mennyit tanultam belőle, hogy még (még) erősebb lettem, hogy nem félek már emiatt egy csomó mindentől, hogy kialakultak bennem fenti posztban leírt dolgok a bukás hatására, amik nem csak tanácsok, hanem én ezeket már most is csinálom, igen, ez nyereség, de előtte volt egy bukás, nem mondhatom, hogy nem volt.

      Kedves Olvasók,

      ha olvassátok ezt a kommentet, és vmt nem értettek belőle, mert esetleg utalunk háttérinfókra, kérdezzetek bátran.

      • Persze, hogy nagyon rossz érzés ez, és bukásnak éled meg, hiszen nem az lett, amit vártál, de innen az én szemüvegemen keresztül nem tűnik annak. Nem arról van szó, hogy valamit elrontottál, nem jól tetted, amit tettél, hanem külső, tőled független körülmények játszottak közre. Te átgondoltad, átrágtad, sokat agyaltál rajta, de sajnos van, ami nem rajtunk múlik, és bármennyire alaposan is tervez az ember, nem mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretné. Ettől még nem könnyebb persze, a méreg meg a bosszúság és a kétségbeesés ugyanúgy ott van, de ez majd csak elmúlik, amit viszont tanultál belőle, az megmarad és továbbra is szolgál téged.

        • Nagyon furcsa, hogy kívülről mindenki sokkal jobbnak látja a velem történteket, de tényleg mindenki, hogy de hát, haladsz afelé, amire vágytál, és milyen gyorsan lett munkád, ügyesen megoldottad, stb.

          Most már jó, valahogy letisztult bennem nagyon sok minden, nem gondoltam volna, hogy még tudok ennyit fordulni/változni a személyiségem.

          • Remélem, nem érzed úgy, hogy bagatellizáljuk, mert azt nem szeretném. De amit meséltél, abból nekem az jött le, hogy ez nem csak rajtad múlt. Nagyon hasonló helyzetben vagyok most, és nagyon fájdalmas is, folyamatosan úgy érzem, mintha véreznénk belül, de közben tudom, hogy ez most nem az én bukásom – még ha az életemet súlyosan is érinti és nehéz idők elé nézek is – hanem külső körülményről van szó, hogy rohadjon meg. És nekem is egy fontos váltás után jött ez, de ettől függetlenül nem bántam meg, hogy váltottam. Ezt a pár évet, ha kevés is volt, senki sem veheti el tőlem.

            • Nem, nem érzem úgy, hogy bagatellizáljátok, csak másnak tűnik kívülről és belülről, nem jobbnak vagy rosszabbnak, hanem másnak, de függ a történet megítélése a tapasztalatinktól, a személyiségünktől, sok mindentől, nemcsak attól, hogy kivel történt, velünk vagy mással.

  5. Világéletemben átlagos akartam lenni. 🙂

    Nem mintha valami nagy szám lennék, és nincsen semmilen különleges képességem, de a közegben, ahol felnőttem, se gyerekként, se kamaszként nem voltam átlagos. Mindig kilógtam vagy negatív, vagy pozitív, vagy egyszerre mindkét irányba, ami nem egy kellemes dolog, még úgy sem, hogy tényleg vannak jó oldalai. Nagyon aktív, mozgékony és öntörvényű gyerek voltam, valamint a családtagjaim és a körülményeim sem voltak átlagosak, ami még inkább felhívta rám az emberek figyelmét. Emlékszem, mindig arra vágytam, hogy istenem, csak hadd ne én legyek ezúttal, akit észrevesznek, hadd ne tűnjek ki, hadd legyek szürke, hadd bújjak el – ne bántsanak, ne legyek se jó se rossz példa, ne dicsérjenek, ne döngöljenek a földbe és főleg ne akarjanak tőlem semmit. Nem volt könnyű, de most már elég jól tudok láthatatlan lenni, ha akarok. 🙂 Nagyon fasza érzés.

    Teljesen átlagos és békés életem van, főleg kívülről nézve, és én úgy szeretem ezt – ahogy az utóbbi időben egyre jobban vagyok a bőrömben, egyre jobban. Vannak nagyon nem átlagos elemei is, amiket imádok, de ezekről sokáig nem is tudtam, hogy nem átlagosak, mert nekem természetesnek tűnnek. Most élvezem és megbecsülöm őket, de nem azért, mert nem átlagosak, hanem azért, mert nekem jók. A többi meg átlagos, de én is egy átlagos ember vagyok, átlagos képességekkel, baromság lenne, ha nem tudom, milyen óriási dolgokat várnék el magamtól. Tuti, hogy nem én fogom felfedezni a rák ellenszerét vagy a zsebben hordozható teleportkaput, de abban, amit csinálok, még lehetek jó.

    Kérdés az is, hogy mit nevezhetünk átlagos életnek. Az átlagos jövedelmet? A nem különösebben érdekes munkát? Ha sokan csinálják és szeretik azt, amit mi? És akkor mi van? Nem az a lényeg, hogy mi jól érezzük magukat az életünkben és önazonosak tudjunk maradni? Sokak számára az jelenti a nem átlagosat, hogy valaki valami látványos és rendkívüli dolgot csinál – de biztos, hogy mindenkit a rendkívüli dolgok tesznek boldoggá? Például az én munkám nem igazán különleges, de nekem sokat adott, és ad máig. Hihetetlen érzelmi magasságokat (és alkalmanként mélységeket) élek meg általa, ami lehet, hogy kifelé nem tűnik fel, de nekem óriási élményt jelent.
    A hobbim talán kicsit különleges, de abban a közegben, ahol én mozgok, nem az, mert a legtöbb barátomnak ez a hobbija, így aztán menőzni nem tudok vele – ennek ellenére én nagyon sokat köszönhetek neki.
    És szerintem igazából ez a legfontosabb, hogy keressük azt, ami nekünk jó, és merjük jól érezni magunkat. Amiben meg úgy érezzük, hogy nem elég az átlagos nekünk és el tudunk érni többet is, abba meg tegyük bele amit lehet és szárnyaljunk – lehet, hogy mindenkinek van ilyen darabka az életében, csak meg kell találni.

    • Pedig arra a zsebben hordozható teleportkapura vevő lennék 🙂

    • Az átlagosságról nemek a kispolgári lét jut eszembe.

      • Nekem is, bizonyos értelemben. Ugyanakkor szerintem a kispolgári lét nem igazán külsőség, hanem belsőség kérdése: szűklátókörűség, rugalmatlan hozzáállás, önállótlan gondolkodásmód. A klisés kispolgárt semmi sem érdekli, ami rá közvetlenül nincs hatással, szélsőségesen normakövető, ítélkező, intoleráns, kisebbségi komplexusoktól sújtott, irigy arra aki a felette lévő társadalmi rétegekbe tartozik, míg az alatta lévőket lenézi és tart tőlük. Ez pedig nem okvetlenül életmód, végzett munka kérdése, hanem hogy valaki mennyire gondolkodó ember, mennyire nyitott, érdeklődő. Oké, a lét meghatározza a tudatot, és nagyon sokat számít, hogy ki honnan jött, hogyan nevelkedett és milyen a végzettsége, de valahol azért csak van személyes felelősségei is az embernek abban, hogy milyenné teszi az életét. 🙂 Lehet valaki magas végzettséggel, érdekes munkával, világlátottan is kispolgár…

        Tesómmal pont a múltkor beszélgettünk arról, hogy mit jelent ma Magyarországon kispolgárnak, a középréteghez tartozónak illetve értelmiséginek lenni, pont mert elég nehezen tudjuk besorolni magunkat. 🙂

        • Régen és biztosa van, akinek most is, az értelmiségi foglalkozást és végzettséget jelentett, miközben ez attitűd, gondolkodás leginkább. A kispolgár nekem az, aki birka, nincsenek saját gondolatai, mindig azt csinálja, amit látott valahol és a többség jónak gondolja, mármint hogy ezért csinálja, amit csinál. Nincs önálló gondolata, választása, döntése.

  6. Az beszámít váltásként, ha az ember a kreatív, változatos, jó fej emberekkel teli, viszont nagyon alulfizetett, nagyon stresszes munkáját hagyja ott valamiért, ami cseppet sem kreatív, cseppet sem változatos, viszont sokkal jobban fizetik és sokkal jobbak a munkakörülmények? Csak azért írom, mert nagyon viccesnek tűnik ebben a kontextusban, hogy nekem harminc évesen éppen az tűnt nagy vállalkozásnak, hogy a kiszámíthatót, nyugisat, és biza időnként unalmasat válasszam…:)

    • Persze, hogy beleszámít, és kifejezetten örülök, hogy ezt az oldalt is láthatjuk, erről keveset hallunk. Mi vezetett a váltáshoz? Hogyan jutottál el oda, hogy akkor inkább ez legyen? És milyen most neked?

      • Nálam kamaszkoromtól tiszta volt, hogy azt csinálom, amit szeretek, kompromisszum nélkül, és ha kevesebb a pénz, vagy több a stressz, mint máshol – hát ez van, ez az ára. És működött is vagy tíz évig, aztán egyre kevésbé. Lassan elfelejtettem, hogy miért is szeretem csinálni, gyomorgörccsel mentem dolgozni, felriadtam hajnalban, a szokásos tünetegyüttes.

        A legnehezebbé talán az tette a váltást, hogy eddig az identitásom részének tekintettem a munkáimat. És most el kellett fogadni, hogy maradhatok teljes értékű önmagam akkor is, ha a humán helyett a kocka oldalamat aktiválom. Viszont közben hullafáradt voltam, szellemi értelemben is, folyton kiborultam, és maga a váltás, mint folyamat, olyan volt, mintha átvette volna az irányítást egy énem, amit eddig nem is ismertem. Egyik lépés a másik után, hirdetés, cévé, interjú, első munkanap, mindez zombi üzemmódban (azóta elmúlt).

        Most azt mondom, hogy megérte. A minap döbbentem rá, hogy eltelnek napok anélkül, hogy beszélnék a munkámról, mert nem történik semmi említésre méltó, és főleg nem borítanak ki semmivel. És jó az is, hogy kényelmes a székem, és világos az iroda, és a büfében olcsó és finom a kaja, és belepótolnak a buszbérletembe (nekem ez az eddigi tíz évben mind sci-fi volt…).

        Amitől félek, az a rutin, a belefásulás, az unalom, mert tudom, hogy hajlamos vagyok rá. Próbálom azzal kivédeni, hogy érdekesebbé teszem a munkaidőn kívüli életemet. Remélem, sikerül, mert a következő váltásra már csak extrém végletek maradtak, pl. falura költözni és gazdálkodni 🙂

        • Ez is egy érdekes téma, hogy mennyire alapja az indentitásunknak a munkánk, a foglalkozásunk. Van egy olyan, hogy fontosnak tartják az emberek, ki mivel foglalkozik, ilyen káderezés vagy mi, hogy feltételezünk valamit, amikor valakinek megtudjuk:

          a foglalkozását
          végzettségét
          lakóhelyét
          életkorát
          családi állapotát

          Mintha a kreatív szakmában dolgozó egy különleges ember lenne, aki rendkívüli dolgokat csinál az egész életében, miközben köztük is van, aki szimpla rutinfeladatok sorozataként éli meg a munkáját. A multis alkalmazott meg egy ilyen önálló gondolkodásra képtelen valaki.

          A környezet is nyomja ezt, hogy a munka által határozzuk meg magunkat.

        • “Próbálom azzal kivédeni, hogy érdekesebbé teszem a munkaidőn kívüli életemet.”
          És erre jó esélyed van, mármint arra, hogy a munkaidőn kívüli életedet jóval érdekesebbé tedd, mint korábban volt, jelentős esélyed van, pont azért, mert a munka maga testileg (kényelmes szék), lelkileg (kevesebb stressz), mentálisan (pont azért, mert napközben kevésbé kell használnod az agyadat, kreativitásodat) kevesebbet vesz ki. Persze, ha elhanyagolod a munkaidőn kívüli életet, akkor ez a napi favágás kiégetté vagy inkább szellemileg tunyává tenne, ahogy az ülőmunka testileg lustává, ha nem mozogsz mellette sokat.

  7. Hű ez nagyon jó írás. Én az eszemmel már el tudom fogadni, hogy esetleg elég átlagos vagyok, de a szivemmel még nem. Még mindig úgy érzem, hogy fantasztikus tudományos eredményeket fogok elérni és közben írok egy fantasyt, ami bestseller lesz, és közben rengeteget teszek majd a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolásáért is. És tényleg tudom, hogy ez mind nem reális, meg hogy épp nem is dolgozom értük. (Az első kettőért esetleg igen, de a másodikat, vagyis az írást, inkább hagyjuk. :D) Meg azt is tudom, hogy ez valószeg infantilis, de még időre van szükségem, hogy ezt tényleg belássam.

  8. Én is járok túrázni a Budapest környéki erdőkben és nagyon jó, a spontaneitás, hogy nem kell túlszervezni, megyünk ameddig kedvünk van és utána gyorsan vissza lehet térni a civilizációba ha elfáradtunk vagy lement a nap.

    Az egyedüllétről: Azt vettem észre, hogy a döntéseinket szinte mindig egyedül kell meghoznunk, mert mi fogjuk viselni a következményeit, nem mások. És ilyenkor hiába ér rá valaki segíteni, adhat tanácsot, mondhat hasznos információkat, de mikor döntenem kell mégis én leszek ott egyedül.

    (Persze van olyan is, hogy egy döntés több ember érint, de az másik eset.)

  9. Tényleg enyhet adó az elengedés, jó érzés, hogy más is megéli.
    Én korábban extra szerepjátszó voltam, tehát én abban a fordított logikában éltem, hogy a külsőségek megteremtése meg fogja hozni a boldogságot, azaz, ha eljátszom, hogy boldog vagyok, és mások ezt elhiszik, akkor ez az is. Kemény lecke volt rájönni, hogy ez nem csak, hogy nem működik, hanem a külvilág számára bizonyos szinten túl taszító, hiszen ha valaki csak eljátszik valamit, és nem megéli, akkor nagyon nehéz kiegyensúlyozni a “jó” arányokat a kifele mutatott dolgokban, néha az ember “túltolja”, és az nagyon irritáló. Mindegy, ez mellékszál.
    Szóval azok mellett, amiket te is írsz, és különösen a másokra hasonlítás mellett, nekem még az jött hozzá, hogy a jó érzéseket, boldogságot nem kell a külvilágnak helybenhagynia, visszaigazolnia. Nem attól lesz legitim a jó érzésem, hogy megosztom és aztán azt lájkolják. Szándékosan használtam a facebook-analógiát, ugyanis nekem az “ezt befejeztem”-gesztusom az volt, hogy töröltem az accountomat. És tudod, mi foglalkoztatott a törléskor? Hogy hogyan fogják majd megtudni az emberek, hogy nekem most milyen jó, hogy töröltem magam, mennyire felszabadultam – hiszen ha törlöm magam, azt nem tudom kiposztolni. Na, ez mutatta, mennyire nagyon benne voltam még mindig. Még nem is töröltem magam, nem is tudtam, hogy nekem ez jó-e, de már világgá akartam kürtölni, hogy hú, de laza vagyok.
    Ehhez kapcsolódik, hogy nem kezdek el áradozni a csodálatos életemről, fantasztikus párkapcsolatomról soha többé. Szerepjátszó koromban túlságosan elinfláltam a “jaj, nagyon boldog vagyok” értékét, amit akkor hangoztattam a legtöbbet, amikor a legszarabbul voltam. Nem mondom többé, inkább nem mondok semmit, vagy nem úgy, vagy nem azt. Nem lelkendezek, mert nekem a lelkendezés a szerepjátszáshoz kötődik nagyon erősen. Azt a higgadt tárgyilagosságot ismertem meg az életem jó dolgaival kapcsolatban, amit a bejegyzésedben is érzek, ezért ragadott meg. Nem lelkendezni kell a dolgokról, hanem megélni őket. És ha nem tudja meg senki, hogy megéltük őket? Hát ne is, nem tartozik rájuk. Itt tartok most.

    • Miért kötődik a lelkendezés a szerepjátszáshoz? Bár azt hiszem, értem. Egyébként én is kevesebbet lelkendezem mostanában, abban én nagyon túlcsordultam sokszor. Most nincs ez, sokkal inkább az van, hogy megyek és csinálom. Egy fél éve írtam ezt a posztot, egy éve volt a nagy lépésem, azóta jó sok minden történt, több, mint az elmúlt években összesen.

  10. olaszorszagbajottem // június 8, 2017 - 1:08 du. // Válasz

    Szia, hogy vagy mostanában? Régen nem írtál. Remélem, csupa jó dolog történik veled azóta…

    • Szia,

      köszi, hogy kérdezed, minden rendben, jó dolgok történnek, mozgalmas volt az elmúlt egy év, jó ideje érik bennem, hogy írjak róla meg mindenféle más témákról is, aztán végül nem írok. 🙂 de majd fogok! Csak kérdés, hogy mikor.

1 visszakövetés / visszajelzés

  1. Egy történet a változásról négy fejezetben – Tollam-Papírom

Szerinted? (Az első hozzászólást megnézem megjelenelés előtt, utána szabadon írhatsz.)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: