Erős nők: Female Yeti, a világutazó blogger

Szeretnék bemutatni olyan nőket, akik valami nem szokványossal foglalkoznak, erősek, inspirálóak vagy van egy érdekes történetük. Ez az első rész.

2015 szeptemberében bepakoltam a hátizsákom és elindultam a világ körül. Mindent hátrahagytam, amiért eddig keményen dolgoztam, csak azért, hogy kipróbáljam milyen is az igazi szabadság érzése.

Female Yeti, vagyis Zsuzsi ezzel a mondattal mutatkozik be a blogján. Yeti egy utazó blogger, aki tavaly ősszel nőként egy hátizsákkal világkörüli útra indult, azóta pedig backpeckerként egyedül járja be első úti célját, Ázsiát. A backpackerek olyan hátizsákos utazók, akik kevés pénzből gazdálkodnak, így nem luxuskörülmények között utaznak. Főként olcsó hostelekben szállnak meg, sátoroznak a természetben vagy kanapészörföznek, helyi tömegközlekedéssel vagy egy robogóval közlekednek az országokon belül, fapados járatokra vadásznak. Yeti 35 évesen vágott neki világkörüli útjának. Hogy miért adta fel kényelmes londoni életét és milyen nőként egyedül backpackerkedni? – többek között erről is beszélgettem vele.

Nem gondolkodni, túlélni kell

Merre jártál eddig?

Tíz évig Londonban éltem, tavaly szeptemberben indultam el világkörüli útra egy hátizsákkal. Nepálban három hónapot voltam, aztán elmentem Thaiföldre, Balira, Kambodzsába, Vietnamba és Szingapúrba, eddig ezek között a helyek között mászkáltam. Nepálba a földrengés után érkeztem meg, és kíváncsi voltam arra, hogyan fogom elviselni ezeket a körülményeket. Hol fogok aludni, tudok-e majd fürdeni, lesz-e áram – ezeken a kérdéseken gondolkodtam az indulás előtt. Áram alig volt, fürdeni sem lehetett minden nap, viszont az agyunkban és a testünkben az a gyönyörű, hogy nagyon gyorsan tud alkalmazkodni az új körülményekhez. Nem bántott, hogy rossz körülmények között vagyok, jöttem-mentem, elfogadtam mindent, de ehhez nyitottnak kellett lennem, és nem lehetett mindenen morogni.  Egy ilyen helyzetben nem gondolkodni, hanem túlélni kell.

Reggeli álmos Yeti Nepálban

Miért pont Nepálba mentél először?

A földrengés után szerettem volna segíteni, ezért már Angliában gyűjtést szerveztem, és a londoni munkahelyem segítségével elsősegélyládákat juttattam el az országba. Majd pénzt gyűjtöttem a barátaimtól is, és jótékonysági vacsorát szerveztem egy Londonban lévő nepáli étteremmel együttműködve. Magyarországon is kerestem cégeket, akiket arra akartam rávenni, hogy adjanak a saját termékeikből, és én eljuttatom azokat Nepálba a saját költségemen. Nem kaptam senkitől semmit, így maradt a barátaimtól összegyűjtött pénz. Úgy döntöttem, hogy ezt nem adom oda alapítványoknak, hanem magam viszem el a rászorulóknak. Amikor megérkeztem Nepálba, a hegyekben mászkáltam, és ha rászoruló családokkal találkoztam, adtam nekik a pénzből. Néha azt láttam, hogy a pénz nem jó helyre megy, nekem is nagyon nehéz volt eldönteni, kinek adjak. Az emberben ilyenkor feltámad az érzés, hogy mindenét oda adja, ezt nehéz kezelni. Az utolsó nagyobb összeget egy beteg kisfiú családjának adtam, akiket rá kellett beszélni, hogy fogadják el az adományt. Ezen kívül azt vettem észre, hogy a pénzen kívül orvosokra és oktatásra lenne szüksége a helyieknek, így egy nepáli barátom segítségével bejutottam egy katmandui iskolába, ahol a helyi diákoknak angolt tanítottam és katasztrófavédelemmel kapcsolatos képzéseket tartottam. Erről a londoni munkavédelmi oktatásoknak köszönhetően volt már tapasztalatom, de képeztem is magam. A diákoknak megtanítottam, mit kell tenniük vészhelyzetben, és gyakorlatokat is tartottunk.  Nem tudták, hogy pl. egy földrengéskor nem szabad fal mellé vagy fa alá állni. Együtt rajzot készítettünk a tennivalókról, amit kitettünk az osztályterem falára. Később Kambodzsában angolt tanítottam egy iskolában szintén önkéntesként.  Aztán rájöttem, hogy már annyit önkénteskedtem, hogy lassan el fog fogyni a pénzem, így tovább mentem, és magamra is gondolni kezdtem.

Iskola Nepálban

Hogyan jött az ötlet, hogy hosszabb időre elutazz? Mi a te történeted?

Gyerekkoromban a környezetemben mindig azt hallottam, hogy tanuljak jól, mert akkor majd sokra viszem. Amikor megszereztem a közgazdász diplomát, nem találtam munkát, igaz, akkor még nem beszéltem angolul, de összességében az történt, hogy senki nem akart szóba állni velem. Csalódott voltam, mert dolgozni szerettem volna, de semmit nem kaptam, ezért végül összeszedtem a megtakarított pénzemet, ami akkor beváltva mindössze 45 font volt, és elmentem au-parkedni Angliába. Közben tanultam az angolt, és távoktatásban tanultam a Pécsi Egyetemen, másoddiplomát szereztem. Hétfőtől péntekig Angliában dolgoztam, gyerekekre vigyáztam, péntek este repülőre ültem, haza mentem Budapestre, szombaton elvonatoztam Pécsre, hogy részt vegyek az órákon vagy letegyem a vizsgáimat. Így végeztem el az egyetem utolsó évét. Amikor megkaptam a második diplomámat, már egy éve Angliában éltem, és a korábbi sikertelen munkakeresésre gondolva úgy döntöttem, továbbra is ott maradok, de keresek rendes munkát. Feladtam egy hirdetést, és végül a BBC büféjében kezdtem el dolgozni pultosként. Az állásinterjún elmondtam, hogy semmihez sem értek, de szívesen dolgozom. Innen küzdöttem fel magam a műsorkészítők közé, később több showt is menedzseltem a BBC-nél, amikért díjakat is kaptam. Azért sikerült elérnem mindezt, mert sokat tanultam, és mert nagyon haladó és támogató hozzáállása volt a körülöttem lévő embereknek. Látták, hogy lelkes vagyok, ezért nekem adták a melót, és soha nem kérdeztek rá a diplomámra.  Londonban tíz évig éltem; szuper munkahelyem volt, hírességekkel dolgoztam, eszméletlen jó barátaim voltak, igazi áloméletet sikerült kialakítanom. Aztán a barátok megházasodtak, gyerekeik lettek, a társaság lassan széthullott. Azt éreztem, hogy mindenki tart valamerre, én viszont a kényelmes életem ellenére nem tartok semerre, és fájt a barátok elmaradása is. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy kellene valamit csinálni, bele kellene vágni valami új dologba. Ebben az időszakban futottam össze egy haverommal, aki éppen akkor jött haza Ázsiából, ahol fél évig backpackerkedett. Egy kávézóban mesélni kezdett az élményeiről, és én egyből azt éreztem, hogy ezt én is kipróbálnám. Aztán vettem egy jegyet Nepálba.

Mennyi idő telt el az elhatározás és a Nepálba érkezés között?

Másfél év volt a felkészülési idő, ennyi időre volt szükségem ahhoz, hogy el tudjak indulni.  Korábban egyáltalán nem gondoltam magamról, hogy képes lennék egyedül elindulni egy hátizsákkal, de ha valamit a fejembe veszek, akkor azt megcsinálom, ez történt most is. Ilyenkor nem rohanok, most is sok tennivalóm volt az indulás előtt. Először is össze kellett gyűjtenem egy nagyobb összeget, így eladtam mindent, ami nem volt leszögezve a szobámban. Össze kellett szednem egy szuper felszerelést is, fontos volt, hogy minden, amit elviszek magammal a hátizsákomban, jó minőségű és extrakönnyű legyen. Az is sok időt elvett, hogy megtaláljam a megfelelő darabokat, és ezeket olcsón be tudjam szerezni. El kellett kezdenem edzeni, mert volt egy térdműtétem, minek következtében a bal lábamból szinte minden izmot elvesztettem.  Több hónapig tartott, amíg a lábamat visszahoztam az életbe, de ez fontos volt ahhoz, hogy hátizsákos utazóként bírjam a fizikai megterhelést. A blogomon is dolgozni kezdtem már az indulás előtt.

Milyen élmény vagy találkozás volt rád eddig a legnagyobb hatással az utazás alatt?

A Vipassana meditáció. 14 napot töltöttem teljes csendben napi 10 órát meditálva. Ha az ember csak a saját társaságában van és a gondolataiban mindenféle külső megzavarás nélkül lehet, akkor olyan dolgokat lát meg, amit soha nem gondolt volna, hogy látni fog. A meditáció  alapcélja, hogy mindenki meglássa magát úgy, ahogy született, és az az alapfeltevése, hogy minden ember jónak született. A születés után már mindenben a körülmények, külső tényezők határozzák meg az életedet. Ezt a meditációt mindenkinek csak ajánlani tudom; ha rendesen csinálja az ember, az életét teljes mértékben megváltoztatja.

Aztán Kambodzsában egy kis faluba keveredtem a semmi közepén, ahol kiderült, hogy az egyik tanuló nagypapája Magyarországon tanult agrártudományt a 80-as években. Írt nekem egy levelet, hogy találkozni szeretne velem, és hogy találjak meg neki egy nőt, vagyis Ágnest, aki a fordítója volt. Már próbálta sokszor keresni, de nem sikerült. Ezt a levelet én közzétettem a blogon, és két hónapon belül megtaláltam Ágnest az olvasóim segítségével. Hogy ennek mennyi az esélye vagy annak, hogy pont egy magyar téved ebbe a faluba pont ebbe az iskolába? Az élet nagyon érdekes tud lenni.

Többször kiléptem a komfortzónámból

Amikor utazós filmeket látunk, akkor a férfiakat szinte mindig vagány kalandorként ábrázolják, míg a női utazók általában olyan karakterek, akik azért utaznak el, hogy megtalálják önmaguknak, vagy hogy egy nagyobb trauma után felépüljenek. Mennyire felel ez meg a valóságnak?

Tény, hogy a filmekben a férfiak vagány karakterek, míg a nők ilyen szerencsétlen figuraként vannak ábrázolva, akik keresnek valamit, és nem szimpla érdeklődésből mennek el egy távoli országba, kalandvágyból meg szinte soha. Magamról azt tudom mondani, hogy attól kezdve, hogy a kávézóban a haveromat hallgatva eldöntöttem, hogy én is elutazom hosszabb időre, nem volt egyetlen perc sem, amikor elbizonytalanodtam volna.  Nem volt kifogás, mert ez nekem szívből jött, tudtam, hogy ez a helyes út, teljesen biztos voltam magamban. Ennek az is oka, hogy korábban sokat voltam egyedülálló, és ez arra kényszerített, hogy megtaláljam önmagam, elég stabil voltam már, a saját utamat jártam, nem akartam másoknak megfelelni.  Ide eljutni nehéz, de nem lehetetlen. Tíz éve még nem hittem el, hogy egyszer eljutok ide, mert akkoriban még bizonytalan voltam, mindentől féltem, aztán egyre többször kiléptem a komfortzónámból, és ez magabiztosabbá tett. Én már nem kerestem semmit, magamat főleg nem, nem azért indultam el, hogy kitaláljam, ki is vagyok valójában, ennek ellenére ez az utazás mégis megváltoztatott. Tisztábban látok mindent, egy szinttel az önmegvalósítás fölé jutottam.

Nepálban

Nepálban

Nehezebb nőként utazni?

A backpacker utazók kb. 70%-a nő, körülbelül ugyanazok a szabályok vonatkoznak mindenkire nemétől függetlenül: egyszerűen talpraesettnek kell lenni.  Ami idegesítő, hogy nekem nőként ajánlatokat tesznek, mert azt hiszik, hogy az egyedüllét miatt ki vagyok éhezve.

Milyen veszélyekkel kell szembenézned? Ázsiában vannak elég ijesztőnek tűnő betegségek.            

Ha a betegségektől félnék, nem mennék sehova, nem is szoktam ezen gondolkodni. Az egészséges életmód itt egyébként nehéz. Otthon megszoktam, hogy egészségesen étkezem és edzőterembe járok, itt viszont törik a körmöm, hullik a hajam a vitaminhiány miatt. Itt azt eszem, ami van, nem én készítem az ételeimet, és sokszor nincs választásom. Néha arra sincs lehetőségem, hogy vegyek egy gyümölcsöt, és azt rendesen megmossam vagy elkészítsek egy szendvicset. Az egészséges étel itt drága a tervezett költségvetésemhez képest, kb. napi 6-15 dollárból élek. Egy street food 50 centbe kerül, egy adag saláta öt dollárba, utóbbi itt nekem luxusnak számít, így nem veszem meg, de ez hiányzik. Érdekes, hogy itt szoktam hozzá az éhségérzethez, vagyis ahhoz, hogy akkor egyek, amikor éhes vagyok. Otthon kapzsik vagyunk, nem vesszük észre, hogy akkor is eszünk, amikor nem is vagyunk éhesek, mert lazán benyúlhatunk a hűtőbe, itt ilyen nincs.

Ha már ételek, ettél már valami nekünk szokatlant Ázsiában?

Kambodzsában ettem a legtöbb furcsaságot: patkányt, tarantulát, tücsköt, kígyót, skorpiót. Igazából egyik sem volt szörnyű, igaz, a skorpió potroha nagyon keserű volt, ahol a méreg van. Vietnamban sok kutyát esznek, ezt viszont soha nem próbálnám ki. Láttam, amikor kis ketrecben viszik a kutyusokat, és mind szomorú szemmel nézett ki; tudták, hova viszik őket. Szerintem ezért lesz sok utazó vegetáriánus, mert az élő állatok, amiket árulnak, meg hogy az utca közepén mészárolják le őket, belevésődik az ember fejébe, és eszébe jut minden alkalommal, amikor húst eszik.

Skorpió…

Azt gondolnánk, hogy egy ilyen utazás nagyon sokba kerül, ennek ellenére azt mondod, hogy Ázsiában napi 6-15 dollárból jössz ki átlagosan.

Tévhit, hogy sokba kerül, de mint mondtam, én is gyűjtöttem rá, és sok mindent eladtam. Amikor ilyen anyagi keretek között utazik az ember, az a nehéz, hogy sok mindent hallasz, egy-egy országban rengeteg mindent meg lehetne nézni, ki lehetne próbálni, de el kell döntened, mit ne csinálj, mit ne nézz meg. Nemrég elkezdtem összegyűjteni a magyar utazó bloggereket, egyelőre egy facebook oldalt szerkesztek és dolgozom egy honlapon is, ahol megjelenési, bemutatkozási lehetőséget adunk nekik, hogy ezzel is inspiráljunk másokat. Sok történettel találkoztam általuk, és vannak olyanok, akik tényleg úgy utaznak, hogy nincs rá pénzük. Ők pl. Európában maradnak, stoppolnak és kanapészörföznek, vagy éppen átstoppolják az Atlanti-óceánt.  Ez egyrészt elhatározás kérdése, másrészt mindenkinek a lehetőségeihez és a képességeihez mérten kell úti célt találnia. Aztán persze, ha akarjuk, ezek mind messzebb tolódnak.

Csövezés a Koh Rong szigeteken spanyolokkal

Az utazás mindenkinek való?

Ezt azért így nem jelenteném ki. A legtöbb emberben benne van a kurázsi, és ha még azt is gondolja, hogy nem tudja megcsinálni, valószínű, hogy a talpraesettsége ki fog jönni az utazás alatt. Mindenkinek más a hozzáállása, de szerintem sokat számít, kit hogyan neveltek. Engem arra neveltek, hogy csináljam azt, amit akarok, mindig mindent én döntöttem el, a szüleim nem szóltak bele az életembe. Aki kevésbé önálló, akinek mások mondják meg, mit tegyen, de ennek ellenére mégis belevág, annak két lehetősége van szerintem. Vagy megijed és haza megy, vagy beletanul a túlélésbe, rájön, hogy itt csak magára számíthat, de szerintem ettől az élete jobbra fordulhat, mert megtapasztalhatja, milyen az, amikor maga dönthet az életéről.

Ha képeket, videókat nézek backpackerekről, többnyire huszonéveseket látok. 30 felett nem késő elindulni?           

Én 35 éves vagyok, és azt gondolom, sokkal jobb 30 felett elindulni, mert az ember lenyugodott, kitisztult az agya, több az élettapasztalata, ezért többet tud felszívni az utazásból, az élményekből. A huszonéves utazókkal kevésbé keresem a kapcsolatot, többnyire az esti buli része érdekli őket, a berúgásról beszélnek, de közben nagy világutazónak tartják magukat, az útjukat viszont a szüleik finanszírozzák. Ezekbe a körökbe nem vonódom be. A korommal kapcsolatban azt gondolom, hogy most harmincasként néha azt mondom, de jó lett volna ezt már huszonévesen megélni, de közben örülök, hogy negyven felett nem azon fogok szomorkodni, hogy milyen jó lett volna a harmincas éveimben backpackerkedni.

Mi a legjobb az utazásban?

Nehéz ezt megfogalmazni, elmagyarázni nem is nagyon tudom.  Nagyon szabadnak érzem magam, minden nap azt csinálok, amit akarok, ez csodás érzés. Senki és semmi nem érdekel, nem számít, ki mit akar. Egy nőt 30 és 40 éves kora között ér a legtöbb társadalmi nyomás, a csapból is az folyik és még a jóakaróid is folyamatosan azzal piszkálnak, mikor fogsz férjhez menni, mikor lesz gyereked. Ez mindenhol körbevesz, így nehezebb tisztán látni magad, vagy élvezni az életet. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a folyamatos nyomasztás nem játszott közre abban, hogy eljöjjek ide.

Boldog vagyok attól, hogy egy hátizsákból élek

Mi nehéz az utazásban?

Otthon a napi rutin miatt már nem nagyon értek új ingerek, viszont egy ilyen hosszabb hátizsákos utazás alatt folyamatosan új helyekre megyek, ezért mindig új dolgokra kell figyelnem, rengeteg inger ér. Figyelnem kell a biztonságomra, arra, hogy jól bánjak a pénzzel, hogy megtaláljam a legolcsóbb megoldásokat, legyen szó egy repülőjegyről vagy egy szállásról. Folyamatosan résen kell lennem, hogy ne vágjanak át, hogy megismerjem a környéket, de még arra is ügyelnem kell, hogy a táskám jó helyen legyen vagy hogy ne vegyem elő az összes pénzemet nyilvános helyen. Míg az agyad otthon többnyire ki van kapcsolva, hiszen mindig ugyanott ugyanazt csinálod, itt folyamatosan készenlétben van, és ez fárasztó tud lenni. Mindez együtt megtanít a jég hátán is megélni, talpraesettebb leszel, de ez az állandó figyelem az, ami miatt sok utazó pár hónap után elfárad és leáll egy kicsit. Vannak rossz napok, de ilyen volt Angliában is. Hiába vagyok vagány, van, hogy bánt vagy rosszul esik valami, de ha nem lenne néha nehéz vagy rossz, nem változtatna meg. Jó képességfejlesztés ez, és a kényelmességből nem is tanulnánk ennyit.

Láttam a blogodon a listádat a felszerelésedről: egy itthoni lakás berendezéséhez és a mindennapi használati tárgyainkhoz képest eléggé minimalistának tűnik. Néhány alapruha, sátor és hálózsák, valamennyi gyógyszer és technikai felszerelés. El lehet szakadni a megszokott tárgyaktól?

Én boldog vagyok attól, hogy egy hátizsákból élek. Itt nincs kedvenc tárgyam, minden, amit magammal hoztam, nagyon fontos, mindent használok is. Pár dolgot már haza is küldtem, pl. a laptopomhoz való külső elememet és a gázfőzőmet, de folyamatosan gondolkodom, mitől lehetne még megszabadulni.  Az hiányzik, hogy néha nőként jelenjek meg, főleg, ha egy csinosan felöltözött nőt látok az utcán, akkor vágyom arra, hogy szép ruha és magas sarkú legyen rajtam, legyek kisminkelve és meg legyen csinálva a hajam. Itt egy nadrágot és két pólót hordok négy-öt napon keresztül (mosatlanul), ez nehéz tud lenni. Most is koszos a ruha rajtam, nem tudom kimosni, a gatyám lyukas is, és addig hordok mindent, amíg el nem használódik. Otthon ilyen nem történt meg. Örökre megváltoztatott ez a minimalista élet, szerintem ha egyszer haza térek, nem fogok tárgyakat gyűjtögetni, legalábbis remélem, hogy nem fogok.

“Amiről soha nem mondanék le: a kávém.”

Hiányzik valami otthonról?

Én eléggé szociális ember vagyok, de eddig főleg huszonéves utazókkal találkoztam. Hiányoznak a szemtől szemben típusú mélyebb beszélgetések, néha napok telnek el beszélgetés nélkül. De alkalmazkodni kell a körülményekhez, nyitottnak kell lenni, nem csodálkozni, el kell fogadni, hogy itt minden más.

Hova menjen egy hátizsákos utazó Ázsiában? Mit ajánlanál?

Észak-Thaiföldet, Chiang Mait és Pait; elkepesztően olcsón lehet élni, napi 5 dollár a kaja plusz a szállás, és a kaja szuper,  a hely nagyon hippi stílusú, mivel sok utazó itt megragad. Igazából Dél-Thaiföld és Bangkok nagyon turistás.

A Kambodzsai Koh Rong szigeteket is ajánlanám. Ezek a szigetek olyanok, mint Dél-Thaiföld volt húsz éve, nincsenek nagy resortok, csak bungalók vagy éppen több kilométer hosszú fehér part, ahol nincs semmi és csak sátrazni tudsz. Igaz,  már megvette egy befektető.

Bali fantasztikus, elkepesztően gyönyörű sziget, de drága. Csak úgy érdemes menni, ha mész valakivel, mert a szigeten szobák vannak, és nem hostelek. Úgyhogy kb 10-15 dollár egy olcsó szoba, de ha ketten bérlitek a szobát, akkor persze sokkal olcsóbb.

Balin

Balin

És neked mi a terved? Mi lesz a következő állomás?

Terv nincs, pont ebből a kockalétből jöttem ki. Nincs szükségem tervekre, a tervezés stresszes, itt már nem is használom ezt a szót, és aki használni próbálja velem kapcsolatban, arra rá is szoktam szólni. Bakancslistám viszont van, ezt az időszakot pedig világkörüli útnak nevezem. Én kevert típusú utazó vagyok, szeretem a “local” és a turistás helyeket is, most Kínában van egy via ferrata, ami érdekel, de eléggé messze van innen. Majd meglátjuk, eljutok-e oda. De most a  ma esti szállásomra kell eljutnom először. Sötét van, éhes vagyok, és fogalmam sincs, hogyan jutok el a címre – mondja nevetve – de majd megoldom ezt is.

(Yeti magyar nyelvű blogját itt érhetitek el, de a facebook oldalán is tudjátok követni a kalandjait, a magyar utazó bloggerek facebook oldala pedig itt olvasható.)

Reklámok
tollampapírom névjegye (162 Bejegyzés)
Írni jó, többet az ügyről elmondani nem tudok.

27 hozzászólás Erős nők: Female Yeti, a világutazó blogger bejegyzéshez

  1. Nagyon realista írás. Kétszer el kellett olvasnom, hogy találjak benne valami vidítót. Pl. a Kambodzsai sztorit meg a meditációt.
    Bori írásait szoktam olvasgatni (talán éppen te ajánlottad :), ő is hasonlókat ír, bár más beállítottságú.
    30 felett én egyre kényelmesebb vagyok, szóval le a kalappal Zsuzsi előtt!

    • Azt hiszem, ez egy kicsit tudatosan is lett realista, mert az olyan egyértelmű, hogy utazni jó és vidám dolog, mindenki erről beszél és ír, míg a háttérről, a nehézségekről kevésbé beszélnek az emberek, pedig az majdnem fontosabb szerintem. Mert az a menőség és az inspiráló benne, hogy így is lehet jó, és azért okos dolog így is megközelíteni, hogy tudja mindenki: erre is fel kell készülni. Ha elolvasod Yeti posztjait, ott vannak beszámolók az élményekről, azokat ott el lehet olvasni. Nekem így is vidám a sztori egyébként. Valamint Yeti egy nagyon letisztult személyiség, érett, ahogyan mondta: ő már megtalálta magát. (Igen, ajánlottam Borit a blogon.)

      • Olvasni fogok pár posztot, a fenti írás is tetszett. Vajon milyen a letisztult személyiség, na ez megérne egy posztot itt is, nem nagyon tudok mit kezdeni a kifejezéssel.

        • Nem tudsz? Nekem azt jelenti, hogy tudja, mit akar, ismeri magát (amennyire lehet), nem játszmázik, felismeri a helyzeteket és bennük önmaga helyét és szerepét.

          • Ez jó megfogalmazás, de minden helyzetre nem húzható rá. Az ember jó esetben tudatosan éli az életét, ahogy olvastam, Yeti is ment mindig előre az életben. Aztán egyszercsak megszokott lett a helyzete és nem tudta jól érezni magát. Nem tudom, lehet-e mindig új kihívásokat állítani magunk elé. Amíg egyedül él valaki, persze, igen. Család esetében viszont van egy viszonylagos függés, pl. persze, elmehetsz ide-oda, ha van támogatás mögötte.
            Az írások nagyon szemléletesek és érdekesek, valahol benne motoszkál, hogy jó is ez, különben miért csinálná 🙂 de valahol magányos is. Pár posztot olvastam, ami beugrott, az az, hogy felkészült, bátor és önálló, azért nem semmi érdekérvényesítő képessége van!

            • Szerintem az, hogy magányosnak vagy akármilyennek érzünk valakit, inkább minket mutat. A mi érzéseinket, félelmeinket, azt, mi hogyan élnénk meg valamit. A gyerekes dolgot más helyen is behozták, nem hiszem, hogy össze kellene kapcsolni, és azt keresni, mi lenne vele, ha nem olyan élethelyzetben lenne, amilyenben van, hanem olyanban, mint amilyenben mi vagyunk.

            • De az is a letisztult személyiséghez tartozik, hogy tisztában vagy a korlátaiddal, akár azzal pl., hogy a gyerekek mellett nem tudsz úgy utazgatni, mint egyedül.

              • Nagyon rossz példa vagyok, mert nem szeretek utazgatni, egyedül pláne, de pl. férj közölte, hogy megy el több napra sátorozni, hát menjen, miért ne. De sokan néztek hülyén, hogy és elmehet? De nekem is mondták már, hogy és a férjed mit szól ehhez vagy ahhoz? Inkább a fejekben a probléma, szóval ezért írtam inkább a támogatást.
                (Elsőre Erőss Zsolt ugrott be, úgy tudom, van két gyerek és a feleség is mászik, de ezt mégsem keverem ide, csak megállapítás. )

                • Nem mondtam, hogy megakadályoz a gyerek valamit, csak azt, hogy igenis korlátoz, egyeztetni, igazítani kell, vannak programok, amiket le kell mondani, világ körüli útra hátizsákkal azért nemigen lehet menni, tanulnia is kell a gyereknek, stb. Amit te is írtál, arra mondtam, hogy igen, gyerek mellett már más kihívások (is) vannak, és azokkal tisztában kell lenni, azokhoz is igazodva élni.

              • Igen, az a felismeri a helyét rész – nekem ez azt is jelenti, hogy korlátokat nem használja játszmázásra, hanem tudja és elfogadja azokat, vagy tudja, de nem fogadja el, de akkor meg ezt tudja. 🙂

  2. Nagyon érdekes írás! Egyszer, ha az életem úgy alakulna, én is kipróbálnám, hogy milyen így magányosan utazgatni, szerintem elég talpraesett vagyok hozzá, és élvezni is tudnám a nehézségek ellenére is. Szeretek egyedül lenni, nem zavar a kosz, a kényelmetlenség, stb.

    Csak én lusta is vagyok, ezért lehet, hogy az lenne, hogy amint találok egy nekem tetsző helyet, ahol jól érezném magam, ott letelepednék. 🙂

  3. Én mindig irigyeltem az olyan embereket, akiknek van bátorságuk felkerekedni és nekivágni. Bennem nincs meg a kurázsi és persze a megfelelő nyelvtudás sem, mert az tegyük hozzá sokat segít, ha valaki gagyogja mondjuk az angolt. Erről nem kérdezted, de azért kíváncsi lennék, hogy nyelvtudás nélkül is neki mert volna vágni? Persze bennem más félelemek is lennének, nemcsak az, hogy egy kis túlzással nem vagyok képes semmilyen nyelven megértetni magam.

    • Nyugodj meg, angollal nem sokra mész a Távol-Kelet nagyobb részén. Azt a pár szót, amit a helyiek tudnak, hamar megtanulod. De jobban jársz, ha a legszükségesebb szavakat a helyi nyelven tudod. Pl a kínai taxisnak nem csak angolul nem tudsz magyarázni, de ha azt mondod, hogy Tien An Men, azt sem érti, ha nem “énekled”.

      • Itt nem is feltétlenül az angolon van a hangsúly, de bennem mindig van egy félsz, ha az ember csak a saját anyanyelvét ismeri és nem gagyog más nyelveken.

        Azért megnézném magam, ahogy kínaiul próbálok útbaigazítást kérni.

        • “megnézném magam, ahogy kínaiul próbálok útbaigazítást kérni.”
          🙂 Nehéz ügy. De angolul nem tudnak.

        • Minden ilyen utazó azt mondja, hogy tényleg nem tudnak angolul, főleg Kínában nem. 🙂 Ennek ellenére szerintem is magabiztossá tesz, ha beszélsz angolul, legalábbis én kapaszkodóként gondolnék a nyelvekre, oké, az olaszra nem, de az angolra mindenképp, és megpróbálnám úgy mondani, mit akarok. Meg ha a helyiekkel nem is, azért a többi utazóval való kommunikációhoz szerintem kell az angol.

1 visszakövetés / visszajelzés

  1. Drága olvasók, – Tollam-Papírom

Szerinted? (Az első hozzászólást megnézem megjelenelés előtt, utána szabadon írhatsz.)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: