Elvágyódtam

Már gyerekkoromtól kezdve volt bennem egy mehetnék, azt mondták, nekem sehol sem jó, mindig máshova vágyom, mint ahol éppen vagyok. Azt hittem, ez egy defekt, biztosan baj van velem, ha nem tudok megmaradni egy helyben. Végül ez a defekt tett leginkább azzá, aki most vagyok.

Nekem egyértelmű volt, hogy főiskolát vagy egyetemet nem abban a városban választok, amelyik közelében felnőttem. Oda jártam gimnáziumba, nem maradhatok ott örökre, kinőttem a várost, nincs ott több nekem.

Én már 14 évesen tudtam azt is, hogy egyszer Olaszországban fogok élni, végül 23 éves koromig kellett várnom, hogy mehessek. Az előző évben ismertem meg egy olasz fiút egy külföldi fesztiválon, és menni akartam az ő országába. A sors fintora, hogy végül nem találkoztunk újra, de már nem is volt fontos a viszontlátás, mire oda értem. Megpályáztam egy ösztöndíjat, amit nem is pályázhattam volna meg, így meg kellett reformáltatnom a rendszert.

Szeptember első napjaimban a családom feltett egy buszra a Népligetnél két óriás táska kíséretében – ekkor tanultam meg, hogy csak annyi csomaggal szabad elindulni, amennyit egyedül is elbírok.

Hajnal háromkor érkeztem meg, leszálltam a buszról és ott álltam huszonhárom évesen életem nagy kalandja előtt. Egyedül egy kihalt pályaudvaron néhány fura alak tekintetétől követve, két óriás táskával, amit nem bírtam egyedül megmozdítani. Nem éreztem nagy lépésnek, inkább volt izgalmas és szórakoztató a jelenet. Egészen addig, amíg a fura alakok elkezdtek hozzám közelíteni.

Életem egyik legszebb korszaka volt ez, hamar bekapcsolódtam.

És mi mindent tanultam meg ezen időszak alatt?

Nem kell a luxus

Én olyan körülmények között éltem Olaszországban, amit itthon valószínűleg soha nem vállaltam volna. Az egyetem erre létrehozott irodája segített szállást találni, de nem sok választási lehetőséget hagytak nekünk. Ismerőseik lakásait és szállásait adták ki, külön albérletet találni lehetetlen volt, külföldi diákoknak senki sem adott ki szívesen. Valahol aludni kell, hát, most csak ez van. Az ez nem más, mint egy lerobbant palazzo a város központjában, háromszintes, még egy nyomorult csengő sincs. A konyhát egy tűzhely jelenti, mosogatás műanyag tálban, a szoba puritán, fűtés napközben nincs, mert ti diákok vagytok, órán vagytok, így minek az. Szemben egy laktanya, az ablakon spaletta, függöny nincs, de az sok más országban sincs. Így, amikor első reggel hálóingben, kócosan felültem az ágyban, majd kinéztem az ablakon, szemben katonák kukkoltak engem távcsővel. A környéken mindenki tudta, hogy ebben az épületben diáklányok élnek, minden szeptemberben várták a következő turnust. Mi csak castellonak hívtuk a bérleményt, és pár hét után senkit sem zavartak a körülmények. Engem sem, és a svéd bankigazgató lányát sem. Pillanatok alatt meg lehet szokni a tálban mosogatást, a mosodában mosást, a hiányzó tárgyakat pedig összegyűjtöttük mindenféle helyekről. Igen, pont úgy, mint amire most gondoltok. Francia lakótársaim komplett étkészletekkel tértek haza az egyetemi menzáról, de lett nálunk szobainasként funkcionáló bevásárló kocsi és sörcsap is.

Sokan vagyunk sokfélék, mégis hasonlók

Azt ismeritek, hogy egy repülőn utazik a svéd, a francia, a spanyol és az albán? Mi ott sokan voltunk sokfélék, és mégis nagyon jól együtt tudtunk élni, hiszen nemcsak haverkodni kellett egymással, hanem hosszabb ideig együtt is lakni. Nem voltak szabályok, nem kellett egyeztetni, kinek mi lenne a jó, mégis jó volt mindenkinek. A két svéd és a két francia lány lett a barátnőm, hatásuk egész életemben meghatározó lett. Hamarosan együtt főztünk, közös lett a háztartásunk is. Valahogy pillanatok alatt eltűntek a különbségek, nem számított, ki honnan és miért jött, hogyan élt otthon. Új otthonunk lett, amit együtt alakítottunk ki. Ugyanazokra a jelenségekre csodálkoztunk rá, ugyanazokon nevettünk, a humorunk is egyforma volt. A humor fontos.

Vendég vagy

Miért küldenék el mindenkit egy időre külföldre élni? Hogy mindenki megtapasztalja, milyen az, amikor vendég valahol, amikor kisebbségben van, amikor idegen, amikor nincsenek meg ugyanazok a jogai és lehetőségei (én még az EU-s csatlakozás előtt voltam ott). Nyitottá és alázatossá tesz egy ilyen helyzet, ha addig nem, utána biztosan elfogadod, ha valaki más, mint amit megszoktál. Megszokod, hogy sokfélék vagyunk, és te vagy az, aki eltér az ottani megszokottól. Beolvadni nem tudsz, Európában sem, már a mozgásodon látszik, hogy eredendően nem oda tartozol. Elsírod magad, amikor egy olasz barátod anyukája tortát süt neked a születésnapodra, és üzenetet ír neked, hogy tudja, rossz lehet a szeretteidtől távol ünnepelni, és szeretné pótolni az anyukádat a születésnapodon. Hogy néha, amikor azt mondtam, magyar vagyok, Ciccolinát és Henger Évát meg az ott dolgozó magyar táncoslányokat emlegették. Mindez – jó esetben – azt váltja ki belőled, hogy nem teszel fel idétlen kérdéseket, csak mert valaki másképp él és gondolkodik, mint te. És ez arra is jó, hogy elfogadd magad, mert egy idő után már nem akarsz beolvadni, vállalod, hogy te olyan vagy, amilyen, neked ez a valóságod.

Nem várj sokat, hanem éld meg

Olaszországban szembesültem azzal is, hogy ne várjak túl sokat. A vidám, hangos, barátságos, nyitott olaszok nem voltak velünk vidámak, barátságosak és nyitottak. Idegenek voltunk nekik, a sokadik külföldi turnus, ők élték a mindennapjaikat, nem különösebben foglalkoztak velünk. Nem úgy viselkedtek, mint amikor turistaként futólag találkozol velük. Nincs ezzel gond, ez így normális, csak előzetesen nem erre számítottam. Nem kell semmire számítani előzetesen, ez egy jó lecke.

A svéd hatás

A svéd hatás – ez az, amiért nekem leginkább megérte elmenni Olaszországba. A svéd barátaim által megismerhettem egy olyan világot, amivel korábban nem találkozhattam. Jóléti társadalom, minőségi életstílus, külcsín helyett kényelem, a feminizmusról is tőlük hallottam először, de csak nagyon sok évvel később értettem meg, miről beszéltek nekem a nemek egyenjogúságát illetően. Fontos szerepük volt abban, hogy egyszerűen kezdtem élni, a mennyiség helyett a minőség felé fordultam. Ők a bátorságot tanulták el tőlem, mert sem a francia, sem a svéd barátnőim nem mertek egyedül elindulni, ők párban érkeztek, amit megbántak később. Azt mondták, általam jöttek rá arra, hogy megéri egyedül elindulni, mert így nem tudsz elkényelmesedni, sokkal nyitottabbnak kell lenned, mert nincs ott senki az országodból.

Tényleg ott marad egy darab belőled

Még ma is emlékszem az utolsó napokra. Először a svéd barátnőim, majd a franciák utaztak haza, én még két napig egyedül maradtam a városban, nélkülük. Amikor a svéd lányokat kikísértük a vonathoz szintén hajnalban, nem bírtuk tartani magunkat. Nagyon sírni kezdtünk, mindannyian. Tudtuk, hogy ennek vége, ilyen már soha nem lesz, ha fogunk is találkozni még egyszer, az már nem ez lesz. Véget érnek vidám napjaink, soha többet nem fogunk együtt reggelizni, éjszakába nyúlóan beszélgetni, beülni a kedvenc kocsmánkba, elmenni megint Velencébe, anyanyelvünkön szavakat tanítani egymásnak, megmutatni a világunkat a másiknak, sétálni vacsora után a városban, béna dolgokon viccelődni. Ez eddig tartott, erre az időszakra szólt, eddig voltunk egymás mellé rendelve, hogy szórakoztassuk és segítsük egymást. Mindannyian más szakosként jöttünk, más ösztöndíjjal, de érkezésünk és távozásunk napja nagyjából egybe esett.

Emberek jönnek és mennek az életünkben, én ekkor tanultam meg elengedni őket magam mellől. Van olyan, hogy nincs más választásunk, mint hogy elköszönünk és hálásak vagyunk, hogy megismerhettük egymást. Érezzük a hiányukat, szeretnénk, ha továbbra is velünk lennének, de erre nincs lehetőség. Ezért át kell gondolnunk, mit tanultunk tőlük, milyen hatással voltak ránk, mit viszünk magunkkal tovább belőlük.

Lehet-e a régi életet folytatni?

Sokan teljesen depresszióssá válnak, amikor haza térnek egy hosszabb utazásból, panaszkodnak, hogy ott minden jobb volt, itt meg minden nagyon rossz.

Igen, utazni és kiszakadni jó, de a kérdés mindig az, hogyan tudom mindezt a javamra fordítani. A távollét nem azt mutatja nekünk, miért rossz itt lenni, hanem azt, kik lehetnénk, hogyan élhetnénk, mi a fontos nekünk. Amikor elutazunk hosszabb időre és egy idegen környezetbe kerülünk, eltűnnek azok az elvárások, amik jelentősen meghatározzák az életünket, így sokkal inkább tudunk arra figyelni, mitől érezzük jól magunkat, kik vagyunk valójában. Letisztul a személyiségünk, lehull minden sallang, felszabadultak leszünk, mint egy jobb nyaralás alatt. Ez leginkább akkor működik, ha nem kerülünk méltatlan helyzetbe, mert az pont az ellenkezőjét mutatja meg, azt, milyen a legrosszabb énünk, a haragunk, a csalódottságunk.

Egy jól sikerült utazás, távollét viszont felszabadít, és fordulópont lehet az életünkben. Az egyik legjobb önismereti módszer, még ha nem is való mindenkinek.

Amikor haza jöttem, nagyon erős volt bennem a vágy, hogy megmutassam ezt a sok újdonságot a környezetemnek, ezt a legjobb szándékkal tettem volna, viszont ők csak néztek, nem értettek. Azt mondták, megváltoztam, el vagyok varázsolva, de ez nem baj, majd elmúlik. Ekkor értettem meg, hogy ez velem történt, rám volt hatással, mások nem voltak ott, és ezt tiszteletben kell tartanom. És én sem lettem jobb ember, több sem, csak ki tudtam szakadni a megszokottból, amit most a magam javára fordíthatok. Van, akinek nem kell ehhez elmennie innen, nekem el kellett, kétszer is.

A második elvágyódásom történetét egy másik posztban írom majd meg.

Reklámok
tollampapírom névjegye (162 Bejegyzés)
Írni jó, többet az ügyről elmondani nem tudok.

24 hozzászólás Elvágyódtam bejegyzéshez

  1. Ezt most jó volt elolvasni. Zsákos Bilbó óta tudjuk, hogy jó menni.

  2. Ez nagyon szep. Meg is hatodtam. Pedig ritkan szoktam. Koszonom.

  3. mintha a sajat tortenetem olvasnam. en is mindig tovabb, messzebb akartam es mentem is. gimnazium utolso eveben mar vartam az egyetemkezdest a masik varosban. igaz en akkor mar felveteli elokeszito miatt kethetente jartam oda es mire elkezdodott az egyetem mar eleg kiforrott barati tarsasag voltunk. aztan ket eve mulva, 21 evesen ott hagytam mindent, arrebb koltoztem 800 kmel, abba a varosba amit mar 15 evesen kineztem magamnak. azota is itt elek. pont annyira tarka es sokfele amint irod: a kozos alberletben 5en laktunk, 5 kulonbozo orszagbol, ha moziba mentunk megtoltottunk egy sort ugy, hogy mindenki mashonnan jott. ma reggelizni voltunk, ismet harman haromfelol. meg az is talal, hogy egyik itteni baratnom apukaja koltoztetett (varoson belul) autoval. a bucsu maradt csak ki nalam. illetve mashogyan eltem meg. en az otthoniaktol bucsuztam, meg akiket itt ismertem meg aztan evek mulva innen haza vagy meg tavolabb koltoztek.
    bennem is eros a kesztetes, hogy megmutassam az otthoniaknak, elsosorban a csaladomnak, hogy milyen itt. nem feltetlenul jobb, csak mas. nekem jobb, jobban talal, ezert is maradtam. de nem tudom feketen-feheren szetvalasztani, nem is akarom. ok sem ertik, hivom oket, jonnek is latogatoba, egy het utan hazautaznak, de en ugy erzem, nem, meg mindig nem latjak mi a lenyegi kulonbseg.

    • Azt hiszem, nem lehet ezt megmutatni, és talán nem is kell. Nekik is biztosan vannak olyan élményeik, amiket meg mi nem értünk. Ennek ellenére engem Olaszország után nagyon bántott, hogy nem tudom átadni, a második elvágyódásom után viszont már nem is akartam. A búcsúzásom nagyon fájt, komolyan mondom, fizikálisan is fájt, azt hittem, bele fogok dögleni. 🙂 Szorított a mellkasom, egy kicsit azt éreztem, vége van a világnak.

      • hmm….talan igazad van, hogy nem is kell megmutatni. bar ugy gondolom, hogy nem kell mindenkinek minden lepesemet megindokolnom, a gyakorlatban nem mindig mukodik es a nagyszuleim untalan hazacsabitasi kiserleteit neha nehezen viselem. kivancsian varom a masodik elvagyodasod tortenetet 🙂

  4. Ismét csak nagyon jó írás, régóta olvaslak, terjesztelek is az erre fogékonyak között. 🙂 (Nem, nem azért írtam, hogy megdicsérj érte. 🙂 )

    Én legtöbbször gyáva voltam elmenni egyedül, nagyon messzire. Igaz, hogy főiskolát tudatosan lakóhelyemtől távol választottam, de utólag meg is bántam, mert az összes ott megismert barátom az ország legkülönbözőbb pontjairól érkezett, és teljesen szétszóródott a banda, miután lediplomáztunk. Ennek ellenére a párommal (brrr, de utálom ezt a szót) már egy ideje tervezzük, hogy külföldre megyünk; azt hiszem, megfogadom a tanácsodat, és nem fogok elvárást támasztani ez irányban, úgy mindent pozitívabban tudok majd fogadni (sajnos hajlamos vagyok idegeskedni, ha valami nem úgy történik, ahogy terveztem). 🙂

    • Hát, én azért köszönöm a terjesztést.

      A szétszóródás nekem is megvolt, bár inkább külföldre mentek.
      A következő részben a második elmenetelemről fogok írni, abban több minden lesz ennek az árnyoldaláról, ill. arról, milyen, amikor nem védett környezetben, diákként vágsz bele. Akkor teljesen más dolgokat tanultam meg.

      Hova szeretnétek menni? És miért?

      • Konkrét tervünk nincs a célországra vonatkozóan, csak annyi, hogy Nyugat-Európába, vagy esetleg Észak-Amerikába mennénk. A barátom vegyészmérnök, már most nemzetközileg elismert szakember, még szeretné megszerezni a doktori címet az egyetemen, ahol elkezdte a tanulmányait, aztán spuri. Itt, Magyarországon ezzel a tudással, ezzel a kvalitással sajnos alig keresne jobban, mint én most, hacsak nem lopkodja össze a maradékot különféle pályázati pénzekből. Én nem örökké tartónak tervezem a külföldre költözést, hacsak nem tetszik meg nagyon ott; inkább anyagilag szeretnénk megerősödni. De még ez előbbit illetően is változhat a véleményem. 🙂

        Kíváncsian várom a következő írásodat a témában! 🙂

  5. “Már gyerekkoromtól kezdve volt bennem egy mehetnék, azt mondták, nekem sehol sem jó, mindig máshova vágyom, mint ahol éppen vagyok. Azt hittem, ez egy defekt, biztosan baj van velem, ha nem tudok megmaradni egy helyben. Végül ez a defekt tett leginkább azzá, aki most vagyok.”

    Csak ezt a bekezdest olvastam meg el, de ez tenyleg igy van? Mert en hajszalra ilyen vagyok es kurvara szenvedek mar ettol…bovebben majd kesobb, ha az egesz posztot elolvastam.

  6. A bucsuzast en is nagyon rosszul eltem meg. Foleg amikor a spanyol barataim elmentek, “ain’t no sunshine” elmenyevel lettem gazdagabb es enyhe depressziba sullyedtem, soha tobbe nem is volt mar olyan a kint -eles mint akkor amikor meg ok is ott voltak. A svedeket en is csiptem, a legintelligensebb vagy legalabbis a legmuveltebb nacio volt akiket ott osszefujt a lagy eszaki szello, de egy kellemetlen elmenyem is volt veluk, amikor elmentunk egy kastelyiskola parkjaba grillezni es utana kosarlabdazni. Rengeteg sajat szemetunket ok nem akartak elvinni es amikor kerdeztem toluk, hogy ezt meg is hogyan kepzelik, milenne ha egy-ket faszkalap turista naluk csinalna ezt, az elegans es rovid valasz az volt, hogy nem otthon vannak es otthon ezt ok nem csinaljak, amugy meg ha zavar, szedjem ossze. Szoval en szedtem ossze az osszes szemetet es vittem el, mert ok megmakacsoltak magukat. Sokat rontott ez a svedek renomejan…az en szememben.

    • Szoktam azon gondolkodni, hogy ez nem is svédség volt, hanem egyszerűen csak csodás emberekkel kerültem össze, erre most megint figyelmeztetem magam a soraid miatt.

      Fentebb írtam, hogy nekem komoly fizikai fájdalmat is okozott a búcsúzás, a megértés arról, hogyan kell ezt kezelni, később jött el. Egyszerűen nincs más választásunk, mint hogy megpróbáljuk jobban megélni, a javunkra fordítani.

  7. Tegnap elementem futni egy to es erdo melle. Lattam ott a fak toveben egy arvalkodo, picurka napraforgoviragot. Rogton az villant be, hogy olyan mint en. Nem a megfelelo helyen van eppen, nem ott ahol sudaran nyujtozkodhat a hozza hasonlok tarsasagaban. Az erdo szep es izgalmas kozeg, csakhogy ott az arnyas fak mellett nincs elegendo eletter egy mas elethez szokott napraforgonak, torvenyszeru, hogy elsorvad, annak ellenre, hogy csodas szinfoltja az erdonek.

    • Nagyon szépen írod ezt, Lucerna. A második rész a második elvágyódásomról fog szólni; ha lenne harmadik, akkor az meg arról szólna, hogy már megint bennem van a mehetnék egy ideje. Nincs gondom és bajom, jól elvagyok, mégis bennem van már megint a vágy a kiszakadásra. Én biztos vagyok benne, hogy ez nem azt jelenti, hogy valami nem kerek, ez egy jellembeli kérdés, van, akinek szüksége van erre.

      • Igen, ez valami alkat es ilyesmi vonasokkal vagyok megaldva magam is. Nagy elvagyodasaim vannak altalanosan. Bar most tenyleg az a konkret helyzet van, hogy szep de szamomra nem a megfelelo helyen vagyok es ez fuggetlen az elvagyodastol, ez felismeres. leginkabb az emberi kozeg az ami elhetove vagy merhetetlenul szurkeve, egyhanguva alakit egy kornyezetet, erdektelen kozonyos atmoszferat teremt. Itt nincs szamomra olyan kozeg ami felpezsdit akar ugy vagy ugy.

        • Hm, érdekes, nekem inkább maga a tény a fontos, hogy kiszakadjak, máshol legyek, eltávolodjak. Pl. Angliában közel nem kerültem olyan jó közegbe, mégis feldobódva jöttem haza, egyszerűen jót tett, hogy kikerültem a megszokott környezetemből. Itt mindig elvisz egy idő után a napi rutin, beszürkülök tőle. Én azt is látom, hogy sokáig nem tudnék máshol élni, pl. ezért sem vándorolnék ki, de fél-egy év lelépés sokat tud rajtam dobni.

  8. Bennem is vagy elvágyódás, csak belőlem hiányzik a kurázsi hozzá. Én nagyon beszari vagyok, soha nem mernék elindulni külföldre egyedül. Nincs meg hozzá az a magabiztos nyelvtudás és nem vagyok egy könnyen barátkozó típus, leginkább ez tart/tartana vissza attól, hogy egyedül nekivágjak a nagyvilágnak. Pedig szeretek utazni és szeretnék világot látni is.

  9. Én soha nem vágyódtam el otthonról, ha lehetett volna, leéltem volna az életemet a falumban, ahol születtem és felnőttem. Pedig nem volt ideális hely számomra, hiszen alig voltak velem egykorú fiatalok ott, magányos voltam és nem volt semmi szórakozási, kimozdulási lehetőség, én mégis szerettem ott élni. Kamaszként bele se akartam gondolni, hogy nekem egyszer el kell jönnöm onnan.

    Gimnáziumba egy közeli városba jártam, ami nekem már sok és sokk volt egyszerre, de aztán jött a java, az egyetem, több mint 200 km-re otthonról, nagyvárosban, albérletben, senkit sem ismerve. Olyan volt nekem, mint egy idegen ország, rengeteget féltem és szorongtam, de a változás nagyon pozitív hatással is volt rám, mert rájöttem egy csomó dologra, hasonlóakra, mint amiket te is említesz – holott nem külföldön voltam, de mégis annyira más volt minden, mintha ott lettem volna. Felismertem, hogy neveltetésemnek hála, talpraesett és ügyes vagyok, tudok alkalmazkodni és egész jól gondoskodok magamról. Az első évben albérletben laktam, összesen három helyen egy tanév alatt, hihetetlen sztorijaim vannak, legalábbis az addigi otthoni csendes, munkás, védett életemhez képest hihetetlennek tűnt minden. Nagyon fura emberekkel laktam együtt, és ismerkedtem meg – velük lakva azzal telt az időm, hogy szemléltem az életüket, ami döbbenetesen más volt, mint a miék otthon, és csodálkoztam valamint gondolkoztam, hogy hoppá, így is lehet. Megtanultam, hogy a pokolban is jó lakni, ha jó a társaság, és bútorokra nem okvetlenül van szükség, ahogy kajára sem, és lehet aludni délelőtt 11-ig.

    A következő években már kaptam szerencsére kollégiumot, ott pezsgett az élet, de már nem csak körülöttem, hanem én is benne voltam, nagyon nyüzsgős évek voltak. Ott ismertem meg a párom, és eljutottunk együtt külföldre is, nem ösztöndíjjal, hanem dolgozni az egyetemen által szerezetten, ami szintén nagyon jó volt, anyagilag is.

    Külföldre közben én nyaranta jártam, de nem tanulni, hanem dolgozni, ismerős német családoknál takarítottam, de volt időm pihenni, strandolni is, a szállásadó családban gyerekükként kezeltek. Nagyon jól éreztem magam ott mindig, és sokat tanultam tőlük, a környezettudatosságról, a pénz beosztásáról, életmódról, és náluk láttam először, milyen egy normális, jól működő párkapcsolat. Szerettem ott lenni, mindig élményekkel megrakodva és tisztes haszonnal tértem haza, de ennek ellenére minden tavasszal anyámnak kellett baszogatnia, hogy álljak neki szervezni a nyári munkát és az utazást. Magamtól nem mentem volna, nem szeretek utazni, nem szeretek elindulni sem – még mindig így vagyok vele, annak ellenére, hogy tudom, hogy megéri, és sokkal jobban fogom érezni utána.

  10. Érdekes volt, nagyon várom a második részt. Én már kényelmes vagyok, nem megyek sehová, diákként viszont tényleg könnyebb alkalmazkodni, kevés a cucc és kb. csak magadra van gondod. Biztos remek emberekkel találkoztál, ez is hozzájárult a szép emlékekhez.

  11. Élvezet volt végigolvasni. Éljen a wanderlust! 😛

  12. “A távollét nem azt mutatja nekünk, miért rossz itt lenni, hanem azt, kik lehetnénk, hogyan élhetnénk, mi a fontos nekünk. Amikor elutazunk hosszabb időre és egy idegen környezetbe kerülünk, eltűnnek azok az elvárások, amik jelentősen meghatározzák az életünket, így sokkal inkább tudunk arra figyelni, mitől érezzük jól magunkat” Igen, pontosan ezért mutatja meg mégis, hogy miért rossz itt lennünk. Az ócska, lehúzó sallangok miatt. Szerintem a legtöbb közeg nem enged szárnyalni senkit, mindent elkövet, hogy visszahúzzon, és ne kellejen látniuk, magukba nézniük, hogy lehet másképpen is. Ráadásul ebben az országban nagy “hagyománya” van az ilyen attitűdnek. A hosszabb távollét valóban megerősít, nehéz utána visszatuszkolni abba a dobozba, amelyet kijelöltek neked.

1 visszakövetés / visszajelzés

  1. Évfordulós poszt (tl;dr) | Tollam-Papírom

Szerinted? (Az első hozzászólást megnézem megjelenelés előtt, utána szabadon írhatsz.)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: