A nő meg az ő teste

Adott egy ismert nő, aki egyszer csak gondol egyet, életmódváltásba kezd, lead több kilót. Odafigyel az étkezéseire, edzeni kezd. Aztán eldönti, még komolyabban foglalkozni fog teste edzésével, majd eljut addig, hogy elinduljon egy fitneszversenyen is. Saját kategóriájában dobogós helyezést ér, a versenyen készített képek közül megoszt néhányat a facebook oldalán. Felhördül az internet, mindenki hozzászól a képekhez, de a hozzászólók egy jelenetős része nem gratulál, hanem keményen kritizálni kezdi őt. Az alkalmi esküdtszék különféle vádakkal illeti, a legtöbben ismeretlenül teszik ezt. Elemezik a testét.

Ez a nő ismert nő, de ennek sincs jelentősége, nem kell ahhoz ismertnek lenned, hogy hasonlóképpen belemásszanak az életedbe. Itt nem a celeb-faktor dominál, az engem igazán nem érdekel, erről ne is beszéljünk, ezt kérem.

A jelenség tipikus, ezért foglalkozunk vele.

Ugyanis nem kell ahhoz ismertnek lenni, hogy személyeskedjenek, jobban tudják az életedet, és nem kell ahhoz túlsúlyosnak sem lenni, hogy a tested állandó kritika- és vitatéma legyen – erről is szól ez a poszt, nem celebekről és nem is a fitnesz dicséretéről.

Az eset kapcsán beszélgettem egy ismerősömmel: nő, harmincas, testépítő, versenyző. Ő azt mondja, neki nem meglepő, amit olvasott az ismert nő sporttevékenységével kapcsolatban, hiszen ő ugyanezeket kapja meg naponta, már megszokta. Mit szokott meg? Mi a kritika tárgya az ő testével és az ő döntéseivel kapcsolatban? Ezt olvashatjátok a dőlt betűs részekben. Ő tényleg egy testépítő, izmos teste van, de képet nem teszünk ki róla.

Önigazolás

Nem tudom eldönteni sokszor, hogy a kritika, amit kapok, az ellenem szól, vagy önigazolás, vagy irigység, vagy éppen ők tényleg úgy gondoljak, hogy az izmos, vékony, feszes <test>, az nem szép. Sokszor gondolkoztam már azon, hogy milyen belső kényszer veszi rá az embereket a negatív megnyilvánulásra, de igazából kategorikusan nem tudom kijelenteni, hogy az előbb felsoroltak közül melyik lehet az oka, lehet nem is egy oka van. A jóindulatomnak köszönhetően azt akarom gondolni, hogy azt az életszemléletet irigylik tőlem, hogy  mindent meg tudsz csinálni, mindenre kepés vagy, ha eléggé akarod; lehet nem elsőre és nem másodjára, de ha nagyon akarod, bármit elérhetsz, mindegy hányszor is buksz el; ha nagyon akarod, újra és újra felállsz.

Nincs az rendben, amikor azzal nyomasztják az embereket, hogy legyenek egységesen kidolgozott testűek vagy szépek, vegyenek meg mindenféle eszközöket, hogy változtassanak a megjelenésükön, vagy éljenek különféle szolgáltatásokkal, hogy a természetes adottságaikat megváltoztassák külső nyomásra. Ez, azaz a nyomás nincs rendben.

Az sincs rendben viszont, amikor az emberek bírálni kezdik azokat, akik pl. az izmos testet választották, és ezért dolgozni kezdtek magukon.

Ha én elégedett vagyok magammal, és úgy döntök, nem akarok izmos lenni, akkor továbbmegyek, amikor azt látom, valaki másképp döntött. Nem kezdem el azt magyarázni, miért káros az ő egyéni útja rám vagy rá nézve. Az egyéni út és a gazdasági érdekből elkövetett előíró retorika között jelentős különbség van, és ezt illik felismerni.

A fotelből okoskodunk

Ténylegesen a szemembe kritikát nem túl gyakran kapok, de persze az ilyenre is van példa bőven, de ezek a negatív dolgok sokkal inkább a hátam mögött zajlanak. Az, hogy éppen mi az, amit kritizálnak, az elképesztően változatos, szinte felsorolni sem lehet, hogy éppen milyen jellegű. Van, ami szimplán alkati, testi kritika, “túl izmos, túl eres a kezed, túl vékony, túl vastag vagy”, teljesen változatos dolgok. Ezt be tudom annak, hogy a szépség szubjektív, és mindenkinek mást jelent a túl kövér, a túl sovány, a túl izmos. Nem is kritika, inkább negatív megjegyzés hegyek érnek az étkezéseim miatt, nem is szeretek enni idegen emberek előtt, hogy kerüljem az ilyen megjegyzéseket. Néhány példa, mire gondolok : nem unod még a csirkét? Hogy bírod mindennap ezt enni? Ennyi brokkolit eszel? Gondolom, már utalod ezeket a kajákat?! Te nem tudsz elmenni enni egy jót? Te nem eszel a moziban? Ha elmész bulizni, akkor is viszed a kis kajádat? Soha nem iszol alkoholt? Ez egészségtelen ez a táplálkozás!

Ha én nem úgy élek, mint a testépítő, akkor nem nagyon tudok beleszólni és véleményt alkotni az ő életéről. Egyrészt nem is látok bele az ő fejébe, a mindennapjaiba, nem ismerem a testépítők életét sem, én soha sem próbáltam, nem éltem át az ő erőfeszítéseit, nem olvastam utána, mit jelent az az izmos test egészségügyileg, élettanilag, vérképben és orvosi leletekben. Sőt, azt sem tudom, mit jelent az én testem ebből a szempontból, még saját magamról sem tudok pontos képet alkotni valószínűleg.

Ciki leanorexiásozni a testépítőt, amikor magamat sem tudom belőni, nem tudnám megmondani, én hol állok azon a skálán a testemmel, amin őt az anorexiások közé sorolom. Olvasás, tájékozódás és releváns tapasztalat nélkül nem szólok bele abba, más mit tesz a testével. És most kimondom: nekem, aki nem sportolok, aki nem figyelek az étkezésimre, nincs jogom arról hőbörögnöm az ő képe alatt (legyen ismert vagy nem ismert ember), hogy az, amit ő csinál, az egészségtelen. Sokan mégis ezt teszik.

Szakemberként, hasonló életvitelt élőként szakmai véleményt írni hasznos, de személyeskedve számon kérni az ismert ember dobogós helyezését, azt nem szakmai érvekkel cáfolni megint rossz irányba mutat.

Az ismert emberrel kapcsolatban a verseny igazságosságán agonizáló véleményekkel egyébként nem foglalkozom túlzottan, én még életemben nem láttam olyan versenyt, ahol mindenki egyöntetűen azt mondta volna, hogy igazságos döntés született. Én tudom, milyen örök másodiknak lenni, soha nem a dobogó legfelső fokára kerülni, csalódottságunkban haragudni, erről írtam az Örök második című posztomban. És erre írta csakazolvassa a versenyekről, hogy:

Ez egy gondolati-attitűdbeli börtön, és kívülről motiválttá, kudarcossá és szorongóvá tesz. Egészen jól elfér sok nyertes (= boldog, elégedett ember) is a világban, akkor az már nem is verseny, inkább díjkiosztó, és a win-win szituációkra kell törekedni, a kooperációra és a szolidaritásra ahhoz, hogy jobb legyen a világ.

Ugyanerről zolikovi pedig azt, hogy:

A verseny nem azért fontos, hogy másoknál jobbak legyünk. A verseny elsősorban magunkról szól. Azért fontos az embernek, mert így tudja mérni magát. Hol tart, miben teljesít gyengébben másoknál, mi az erőssége. A tanulási folyamatok is részben versenyből adódnak. A gyerekek ellesnek egymástól dolgokat, amikről azt gondolják a másik sikeresebb. Az élet minden területe valamilyen formában verseny.)

Pénzzel minden elérhető, a privilegizáltak dicsősége

Az edzésre fordított időmet is éri kritika bőven, hogy mert “neked erre van időd”. Igen, én szánok egy héten 4-5 alkalommal 2 órát az egészségemre, mindenkinek arra van ideje, amire akarja, hogy legyen. Mikor azt mondják, hogy neked erre van időd, akkor szívesen elmondanám nekik, hogy reggel  hatkor kelek, hogy össze legyen rakva a napi kajám, és este 9-10 körül esek be az ágyba, és alszom úgy, mint akit agyonütöttek. Nem sminkelek és nem vasalom a hajam reggelente 30 percig, mert akkor nem jut idő arra, hogy reggel kardiózzak és összevágjam a zöldséget.

A másik gyakori ellenérv  az ismert ember versenyen szereplése és az átlagember sporttevékenysége ellen az, hogy az ő helyzete privilegizált. Neki könnyű, mert sok ideje és pénze van. Ő ezt (mit is?) azért tudja elérni, mert neki könnyű, azzal a háttérrel én is meg tudnám ezt csinálni. Meg tudnám, de vajon meg is csinálnám? A kérdés ilyenkor az, hogy a magam szintjén megcsinálom-e?

Én nagyon jól ismerem a „neked könnyű” mantrát. Amikor egyedülálló vagyok, akkor nekem ezért könnyű, ha párkapcsolatban élek, akkor meg azért, mert nincs gyerekem. Ha arról mesélek, hogy biciklizni kezdtem, akkor megkapom, hogy nekem nem kell sietnem munka után az oviba a gyerekekért. Ha a téma az, hogy szoktam túrázni a Mátrában, akkor azt azért tehetem meg, mert van erre pénzem. Ha elmondom, hogy nem szállodában szállok meg, hanem rokonoknál vagy barátoknál, akkor meg ezért könnyű, neki nincsenek ott rokonai. Azoknak az életét, akik másképp csinálnak valamit, sokan úgy élik meg, hogy nekik csak a puszta öröm létezik, nincs benne munka, lemondás, döntések és választások, egyszerűen csak jár nekik, ezért képesek rá. Alanyi jogon megkapják.

Nos, a helyzet az, hogy alanyi jogon kevesen kapnak meg bármit is.

A biciklizésem kapcsán nem látszik az, hogy fél órával hamarabb kell felkelnem, a nyelvtanulásom mögött pedig az nem látszik, hogy nem nézek tévét, a minőségi ruhákra meg nincs ráírva, hogy cserébe nem járok moziba meg koktélozni.

A privilegizáltnak gondolt nő teste kapcsán meg valahogy nem tudjuk oda képzelni, hogy izmos teste senkinek sem lesz csak a kiváltságos anyagi helyzetéből adódóan, izmokat nem lehet rajzolni, azért bizony annak az ismert embernek is súlyokat kell emelgetnie.

A nőnek a konyhában a helye

Amiben leginkább változott az életem a sport miatt az az, hogy nincs lehetetlen. Mindent el lehet érni, de semmi nem könnyű és semmi nem egyszerű, de ha az ember megtesz mindent a céljaiért, előbb-utóbb révbe ér! Olyan nem létezik, hogy nem sikerül; lehet, nem sikerül ma vagy holnap vagy idén, de valamikor sikerülnie kell! Ami furcsa dolog, nem is gondolnák az emberek, hogy azok a férfiak, nők, akik tegyük fel színpadon állnak, élsportolók, versenyzők, világbajnokok, nem buta gyúrósok, izomagyúak, hanem az átlagemberekhez képest elképesztően pozitív, motiváló, kedves, segítőkész emberek, tele szeretettel, együttérzéssel, segíteni akarással! Ha az emberek vennék a fáradtságot, és megismernek őket, akkor tudnák, hogy őket ez a sport megtanította a hitre, az akaratra, az alázatra és a kitartásra, és ezáltal sokkal jobb emberekké váltak! És míg mások azzal foglalkoznak, hogy engem kritizáljanak, nekem mar régen meg sem fordul a fejembe kritizálni másokat, sem sportolókat, sem nem sportolókat, akar vékonyak, akar túlsúlyosak. Én hiszem, hogy mindenki éljen úgy, ahogy jól érzi magát a bőrében, és azért tegyen meg mindent, hogy boldogan nézhessen a tükörbe meztelenül is, de mivel ez szubjektív, mitől leszek boldog, mindenki döntse el maga, mit csinál. De aki nem tesz érte, az ne siránkozzon.

Az ismert nő edzett teste kapcsán, van, akinek az jut eszébe, hogy ő a nő férjének helyében ezt nem engedné. Eszembe jut egyik ismerősöm a szülőfalumból. Amikor utoljára ott jártam, szóba elegyedtünk és lenéző, gúnyos és számonkérő hangon mesélt két ötvenes falubeli nőről, akik esténként ilyen izé bottal (nordic walking) gyalogolnak. Ahelyett, hogy gyomlálnának, meg biztosan kefélni akarnak, azért csinálják. Meg a többi kritikus, akinek nem tetszik ez az izmos test, mert az nem nőies.

Nos, kit érdekel, hogy te mit tartasz nőiesnek? A női test nem közügy, a te egyéni ízlésednek nincs köze ehhez a témához. A témával kapcsolatban az lehet közügy, hogy életmódunk milyen terheket ró a társadalomra, vagy az lehet közügy, milyen életmódbeli mintát mutatunk, adunk át a következő generációknak.

Azok, akik foglalkoznak a testükkel, nem azért teszik, mert neked tetszeni akarnak. Az ismerősöm szavai között láttál akár csak egyetlen erre utaló mondatot? Ne gondold azt, hogy a nők választásaiban csak az lehet a mérce, mennyire fognak tetszeni a férfiaknak. További, sokkal igazabb szempontok a sport mellett a nőknél: egészségesebben akarok élni, erős akarok lenni, feszegetni akarom a határaimat, fel akarok futni a hegyre, szebb tartást akarok, fejleszteni szeretném az akaraterőmet, nem akarok alvászavart és gyomorpanaszokat, jól esik mozogni, feldob a sport, szeretem az edzőtermi hangulatot, fizikai erőre van szükségem ahhoz, hogy szellemileg is teljesíteni tudjak, stb.

És hiba van a rendszerben, ezt az ismert nő és ismerősöm példáján keresztül is látjuk. Ugyanis még mindig az él a köztudatban, hogy ha egy nő nem a cuki gyerekeiről, az almáspitéjéről vagy a gyöngyfűzéséről ad hírt, akkor nem lehet ő más, csak szar anya és rossz feleség vagy privilegizált.

A rúzs, a hajvasaló, a magas sarkú cipő megengedett eszközök, a heti három edzés gyanús és a családtól elvett időt jelenti a köz szemében.

Mi a végső következtetés?

Már régen eljutottam oda, hogy nem kezdem el magyarázni, hogy én se állok oda a bolti fánkod felé és kezdem el magyarázni, hogy tudod, mennyi transzzsír van benne, és ez milyen hatással van a szervezetedre?  Már régen feladtam hogy megmagyarázzam bárkinek is, hogy ez miért jó, miért éri meg nekem.

Az a következtetés, hogy bármit is csinálsz, családi állapotodtól, párkapcsolati státuszodtól, anyagi helyzetedtől függetlenül mindig lesznek, akik a fotelből, nem ismerve téged megmondják, milyen vagy te, önigazolni és ellenérvelni fognak. Ezt megteszi Rozika a világvégi faluban, de megteszi a belvárosi értelmiségi is, csak ő még ideológiát is gyárt mellé. Megteszi nő és férfi egyaránt, megteszi fiatal és idős is. Te pedig közben gyanútlanul emeled a súlyokat, futsz egy kört a ház körül, írod a doktori disszertációdat, dánul tanulsz, miközben tévénézés közben leshetnéd a többieket, írhatnál dühös kommenteket egy ismeretlen sikerei kapcsán, vagy órákon keresztül panaszkodhatnál a chaten vagy egy netes közösségben arról, miért is szar az életed, és másoknak miért sokkal könnyebb, mint neked. Ha ennek az ellenérvelésnek, cikizésnek és számonkérésnek nagyobb közönség előtt hangot is adsz, akkor viszont legalább annyira nyomasztod a nőket, mint azok, akik el akarják hitetni velük, hogy mindenkinek uniformizáltan dögösnek, nagymellűnek és izmosnak kell lennie vagy mindenkinek az élete középpontjába kell helyezni az anyaságát és a házicselédségét, a családja kiszolgálását.

A sportos, izmos nőket (vagy férfiakat) kritizálni kontraproduktív, számon kérni rajtuk a te egyéni döntéseidet pedig szimplán csak nem elegáns. Ők a saját útjukat járják, de pedig az övéket kritizálva a sajátodat magyarázod.

Van ennek értelme?

 

Reklámok
tollampapírom névjegye (162 Bejegyzés)
Írni jó, többet az ügyről elmondani nem tudok.

95 hozzászólás A nő meg az ő teste bejegyzéshez

  1. Alapvetően egyetértek veled a “Nincs az rendben… Az sincs rendben viszont.” – résszel. Neki éppen olyan rosszul eshet, ha megszólják a sportos életmódja miatt, mint ahogy másnak rosszul esik, ha megszólják az ellenkezőjéért. Az is igaz viszont szerintem, hogy egyszerűen kivitelezhetetlen az, hogy az ember ne alkosson véleményt, ha pedig valaki ennek teret ad mondjuk a fényképe kitételével, akkor nem meglepő, ha sokan a véleményüket ki is fejezik felé. Ilyenkor is jogos elvárás azonban az, hogy személyeskedés, gúny nélkül, erőszakmentesen kommunikálja le a mondandóját a “kritikus”. Na ebben komoly restanciája van a legtöbb embernek, ami közrejátszhat abban, hogy nem tudjuk fogadni a kritikát. Egyébként marha nehéz úgy beszélni valakinek a saját életmódjáról (mondjuk megosztani a sportban megélt sikereit), hogy ezzel ne nyomasszon másokat. Talán szerencsés énüzenetben végig saját magáról beszélni (ez =/= pl. “szerintem a sportos élet tovább éltet”), elkerülve a kinyilatkoztatásokat, “kritikus” a másik oldalon detto.

    • Na, látom hülyeséget írtam, szóval “kivitelezhetetlen az, hogy az ember soha ne alkosson semmiről véleményt…”

      • Ha egy ismerősöd megoszt magáról egy képet, te elkezdenéd értékelni és elemezni a testét? Nem hiszem.

        • Nem, mert egyszerűen nem éri el az ingerküszöbömet.

        • Nem mindegy a hol. ha valaki a fényképét olyan közegben osztja meg, ami templomtoronynak számít, azaz egy útjelzőnek, hogy erre haladjatok, akkor helye van. Ellenben a face-n, ahol mindenki megoszt, ott nem, mert nem az a célja. Bunkóságnak tartom a strandon kritizálni a nőket, az utcán, a normál életben. Bunkóság, ha egy színésznő díjat kap, ez a cikk lényege, és a körmét kezdik kritizálni.

    • Én azt látom, hogy nagyon sokan beszélnek E/1-ben, az ismerősöm is, még soha nem hallottam tőle olyat, hogy bárkit kioktatna arról, mit kellene csinálnia, viszont a hallgatóság magára veszi így is. Ha nekem nincs gondom magammal, nem zavarhat az, ő mit csinál.
      És személyeskednek, a férj feltételezett reakciójáról beszélni, meg arról, ő mit csinálna, ha ő lenne a férj, nagyon téves irány.

      • Ebben egyetértek veled maximálisan. Ami cikket csakazolvassa posztolt (valami testépítős oldalon jelent meg Katáról), felháborítónak tartom, és most megnézve az oldalán a megjegyzéseket, hát kb. erről írtam. Személyeskedés, gúny, gyakorlatilag verbális erőszak zúdult rá. Sajnálom nagyon, remélem nem olvassa.
        “Az én ízlésemnek már túl sovány vagy.” – mondat rendben van (valószínűleg úgy sem neki akar Kata tetszeni.) Ellenben az “A kutya sem enné meg, mert az is csak a húsos csontot szereti.” – megnyilvánulás szemétség egyszerűen.

  2. Nem szívesen vallom be, de bennem van egy kettősség ezzel kapcsolatban. Nem feltétlenül a finesz, a kigyúrt csajok/pasik, az egészséges életmód hasznosságát szajkózó mantrák a kiváltó ok, hanem úgy általában bármi. Én is szoktam fotelből kritizálni (utálom is magam emiatt). Van olyan kétségbeesett pillanat, kilátástalannak látszó élethelyzet, nyomiérzet, amikor a legártalmatlanabb, arcombatolt “jólét” is irritál. Ha egy kevésbé szimpatikus celeb kipakolja magát a nagy nyilvánosság elé, teljesen mindegy miért teszi, utálni fogják és ennek hangot is adnak. Véleményem szerint nem számít, az ok, vagy a tevékenység, mert a gúnyolódó kritikák mindig a személye ellen irányulnak és nem a pl. kigyúrt teste miatt (az csak ürügy a mocskolódásra). Természetesen a személyeskedés minden formája és fajtája gáz és sértő. Úgy kritizálni és pálcát törni valaki felett, hogy nem is ismered nagyon nincs rendben, de valahol megállni sem könnyű. Bennem is él egy gúnyolódó kritikus (remélem jó mélyen, elzárva), aki irigykedve bámulja a nála sikeresebb, szebb, okosabb, karcsúbb, gazdagabbak világát. Nem járok trollkodni sehova, facebook képek alá sem írok személyeskedő sértéseket, igyekszem nem foglalkozni mások életmódjával (pláne a celebekével), de a bennem mélyen rejtező rosszindulat valahol megérti a gúnyolódókat. Érzem bennük a frusztrációt, meg a kétségbeesést és persze az irigységet, de semmiképpen sem azonosulok velük és elítélek minden ilyen megnyilvánulást.

    Abban teljesen egyetértünk, hogy itt egy jelenségről van szó, ami nem csak az ismert embereket éri, hanem mindenkit, aki kicsit is szembe megy a tömeggel. Magam is tapasztaltam és rosszul esett. Nem jó érzés, sőt egy idő után fárasztó állandóan magyarázkodni. Olvastam valahol, talán éppen itt, hogy az emberek valószínűleg azért bántanak másokat, mert így elterelhetik a figyelmüket a saját bajaikról, vagy mert így a saját nyomorúságuk kevésbé frusztráló. Ami elég szánalmas és nyilván csak addig örömforrás, amíg a mocskolódás tart.

    • Irigység szinte mindenkiben van, a te gúnyolódásod szerintem olyan lehet, mint az enyém: irónia, szarkazmus, főleg akkor, amikor valaki túl komolyan veszi magát.
      Azért az nem egyenlő a Holdviola által a fb-ról idézettekkel, a durván személyeskedő sértegetéssel, folyamatos piszkálódással. Mi belátjuk, tudjuk, kezeljük magunkat, de azoknak ott fogalmuk sincs róla, mit beszélnek.

      • “Talán szerencsés” — szerintem félreértés, hogy őneki az a dolga, hogy téged kíméljen, rád legyen lábujjhegyen járósan tekintettel. Ha az ő sikere nyomaszt, akkor gondolkodj el azon, nem a saját passzivitásod vagy kudarcod nyomaszt-e. Ő meg hadd örüljön, hadd legyen büszke, nem azért rakta ki, hogy téged idegesítsen, és nem is azért, hogy a lelkedet óvja. Meg aztán ő sem úgy született, csak épp négy-öt fejét már levágta ugyanannak, aminek te még csak az elsőt fogod. Egy ennyire beteg társadalomban, amelyben a sport vagy a test használata csak ritka szabadidős tevékenység, ahol mindenki géppel keveri a tésztát és kocsival jár a sarki boltba, amelyben ekkora össznépi manipuláció eredményeként zabálunk iszonyatos mennyiségű cukrot és csupa feldolgozott élelmiszert, ahol “hát, sajnos” a reakciónk, ha egy ismerős megbetegszik, és nem kapunk észbe okon és okozaton, amelyikben mindannyiunk szülei fájdalmas betegségekben vergődnek és halnak meg, valamint amelyikben ennyire homályosan távoliak az eü rizikók, nagyon kellenek a felkiáltójelek. Nem az öngyötrés, nem a fogcsikorgatós fogyókúra, irreális elvárás, nem a soványságfétis, nem a hiú seggmutogatás kell, nem a trend, nem pink sort, nem a “bebebeee, nekem ez is megy”, hanem a józan ész, egyszerű igazságok, a szembenézés, és az örömelv.

        • Ez Holdviola nagyon fönti kommentjére. És úgy is értem, hogy szerintem figyeljen az oda a stílusára, aki odamegy, olvas, reagál. El lehet menni amellett, ha csak ellenszenves egy fotó, egy megnyilvánulás. Az ellenszenv nem ellenérv.

    • ja, én is utálom JLo-t, komolyan. Rosszul vagyok tőle, nem is olvasom a róla szóló cikkeket, emrt viszket a tenyerem. De tisztában vagyok ezzel, és próbálom nem szabadjára engedni magamban az irígyet. Ja, mert az vagyok rá, mert az utóbbi 3 évben sajna rámszaladt 10 kiló, és sejtelmem sincs, hogy hogy a rosebbe történhetettt..de rájöttek, és most próbáljuk orvosolni, de sajnos ettől még jobban rühellem a nőt.

  3. Tetszik az írás, jól összefoglalja a lényeget a mai megnyilvánulásokról. Corot-tal egyetértek abban, hogy ez bármikor előjön, nem kell ehhez konkrétan a testet, vagy az életmódot alapul venni. A mai ember egyszerűen ilyen. Létezik benne egy olyan személyiség, amelyből csak az irigység, önsajnálat tud megszólalni, és muszáj neki valahogy hangot is adnia, mert ebből nyer energiát. Ezt nem kell elrejteni, oké, felvágni sem kell vele, ha megtörténik, akkor megtörténik. Én úgy látom, hogy ez a viselkedés a társfüggőség egyik alapköve, ugyanis a társfüggők már nem képesek máshogyan megnyilvánulni, részük a fájdalom, és nem részük a szeretet, így aztán szeretgetős-ölelgetős viselkedés helyett trollkodnak a fotelból, és mindaddig, amíg van célpontjuk, addig ők nyernek (más kérdés, hogy ez nyilván visszaszáll rájuk, de ezzel nem törődnek, mert képtelenek rá). Én jómagam is társfüggőnek vallom magam, olvasok erről könyveket, mert szeretnék meggyógyulni, viszont ez annyira mélyen van bennünk, hogy nagy kitartás és hosszú évek munkája kell ahhoz, míg valaki kigyógyul. Ne tévesszen meg az az ember, aki nem trollkodik a FB-n, attól még a kapcsolataiban ő ugyanúgy függő, a társadalom 98%-a az, ez tartja össze ma a világot! Még.

    • Miért pont a társfüggők trollkodnának? Nem teljesen értem. Szerintem a társfüggőség egy nagyon összetett társadalmi jelenség és nem hiszem, hogy az lenne az alapja, hogy nincs bennük szeretet. Akiket ismertem társfüggő nőket, ők például inkább túl önzetlenek és nem veszik eléggé figyelembe a saját érdekeiket.

      • Ezt nem fogom tudni megmagyarázni, energetikai oka van. Jómagam is társfüggő vagyok/voltam, a kínzós fajta. Aki nem adott, hanem követelt.

    • Nittához hasonlóan én sem értem a társfüggőség és a trollkodás összekapcsolását, és éppen hogy egyre több önálló és független embert látok magam körül.

      • Valószínü én mást tapasztalok az életben 🙂

        • Igen, az könnyen lehet, csak meglepett a társfüggők és a trollkodás összekapcsolása. Én inkább látom mögötte az elégedetlenséget vagy a figyelem és a nyitottság hiányát.

          • Most olvastam el két könyvet a témában, ezért a meglátásom 🙂 Kicsit más oldalról közelítettem meg a témát.

              • A kömyv címe, Nők alik túlságosan szeretnek. A megszállott szereret valójában szenvedélybetegség, amelyhez más függőség (étel, alkohol) is társul. Egy-két helyen döbbenet volt olvasni a történeteket. Ezek az emberek mind figyelemre vágynak, és minél kevésbé kapják meg azt a vágyott személytől, annál függőbbé válnak (ez a saját tapasztalatom is). A trollkodók szándéka is a figyelem magukra vonása, innen vontam a párhuzamot. Mindkét esetben a cselekedeteikkel figyelmet keltenek, ami valójában energia. Így kapcsoltam össze a kettőt. A magam részéről rengerteg minden esett le a könyv alapján.

                • Olyan jó, hogy ilyen sokféleképpen közelítitek meg ezt a témát.

                  • Bocsi, hogy beleszolok, es nem tudom, hogy igy ertetted-e Cinzina, de a trollkodas nem kizarolag a tarsfuggosegbol jon, a figyelemkereses sem. En is rengeteget olvastam a temaban, en szemely szerint a Torj ki a tarsfuggosegbol! C. Konyvet olvastam, meg meg egy rovidebbet, amiremar nem emlekszem. Van benne szo ilyenrol is, de az, aki figyelemre vagyik, akar ugyis, hogy frocsog a gep elott, egyaltalan nem biztos, hogy tarsfuggo (sot, lehet, hogy hideg mint a jegcsap, vagy az egyedullet vegtelen unalmat akarja eluzni azzal, hogy egy bunko. )
                    Nem szeretnek belemenni mi okozza a tarsfuggoseget, de az a tapasztalat, hogy a 2 ev koruli gyerek hirtelen elveszti vagy ugy erzi, hogy elveszti az egyik vagy a masik vagy mindket szulo szeretetet. Ez akkora torest okoz szamara, hogy nagyon nagy esellyel lesz fuggo szemelyiseg.
                    Errol tobbet M. Scott Peck MD- A jaratlan ut c. Konyvebol olvashatsz, ami a katasztrofalis cimforditas ellenere nem egy Nok Lapja tanacsadasrovat, hanem a legjobb konyv, amit en valaha is olvastam pszichologia temakorban. Tenyleg szenzacios, nincs benne sallang, kozhely, kizarolag tenyek es esetek.
                    Csak ajanlani tudom.

  4. “amikor az emberek bírálni kezdik azokat, akik pl. az izmos testet választották …”
    A legszebb, hogy ezek ugyanazok, mint akik a nem izmos testet leszólják. Ha nem mozogsz, csúnya vagy (nekik), ha mozogsz, akkor azért szólnak le, mert ők maguk nem teszik.

  5. Ez nem feltétlenül csak nőkre igaz, igaz ez amúgy mindenkire, osztja mindenki az észt. Bár úgy gondolom ez tőlünk is függ, hogy mi mennyire is várjuk ezt valójában el, mennyire kiváncsi önsanyargatással ugrunk ezekre a véleményekre, mások iránt érzett indulatainkat vetítjük rá egy-egy ilyen véleményre vagy szinte már el is várjuk, sőt titkon igényeljük, hogy legyenek ilyenek*, mert abban megtaláljuk a kellemes önsajnálattal (akár szenvelgéssel) egyidejűleg érzett, a többségből kiváló tudatunkat, amellyel magasabb szintre helyzhetjük magunkat akárcsak a korábbi önmagunkhoz képest is.
    (saját magam példáján).

    • Kifejtenéd konkrétabban saját magad példáját?

      • konkrétan nem a példa érdekes, csak azért írtam, mert ezen a gondolatmeneten mentem végig egyszer az esetemben. Jól esett, hogy sértve érezhetem magam más irigy kritikája által és ezáltal konstatálhatom, hogy én aztán nem vagyok az átlag.
        Lényeg, ugyan valóban sokan szeretnek kritizálni, de mások is tudják “kéretni” magukat egy kis kritikára, mert ezáltal többnek, különbnek is érezhetik magukat.
        Nem mondom, hogy ez mindig így van, de van egy ilyen része is.

  6. Félve írom le, mi a bajom az edzős életmódot folytatókkal – mert igazából nem az életmódjukkal van bajom, sőt. Semmi baj nincs azzal, hogy edzenek, semmi baj nincs azzal, hogy törekednek az egészséges életmódra, sőt, állati jó dolog ez, sokkal jobban kellene propagálni, és beépíteni a mindennapi életbe, mint ahogy ma teszik.

    Abban is egyetértek, hogy van egy réteg, akiknek tökmindegy mit, csak kritizálhasson. Ha kövér a nő, az a baj, ha edzett, az a baj. Most Katalin hercegnő esete volt vicces: két éve, amikor a fia született, még baby bumppal állt ki a sajtó elé, akkor azért ekézte mindenki. Most tök csinosan, rendbe szedve, most ezért cseszegeti mindenki. Tök mindegy, mit csinálunk, sokaknak egyszerűen igényük van mások baszogatására, és ez marhára nincs rendben.

    Viszont. A bajom az ehhez hasonló mondatokkal foglalható össze: “tudod, mennyi transzzsír van benne, és ez milyen hatással van a szervezetedre?”
    Egyrészt: ételdémonizálás. A dietetika a létező egyik legpuhább tudomány, és ezt elég sokan ki is használják. Amióta követek olyan blogokat, mint a Ködpiszkáló, a SciBabe és hasonlók, nem látom sok értelmét az egyes tápanyagok keresztrefeszítésének – bármennyire is imádjuk a világunkat cukros-szénhidrátfinomítottnak beállítani, az igazság még mindig az, hogy manapság a legmagasabb az átlagéletkor. Erre szokott jönni a válasz, hogy rák meg cukorbetegség, de ezek a hosszabb élet velejárói, régebben volt a pestis meg a sweating sickness, ma meg ezek. Viszont ezekre alapozva remekül lehet félelemhadjáratokat indítani és egész iparágakat építeni rájuk, miközben a titok annyi, hogy mértékletesnek kell lenni mindenben; plusz kevesebb feldolgozott kaját érdemes enni (jelzem, a fehérjepor is feldolgozottnak számít, annál műbb kaját nem nagyon tudok elképzelni – mindezt úgy, hogy én is fogyasztom). Senki nem kényszerít a cukor két kanállal evésére, sem a szénhidráttúltöltésre. Egy biológus ismerősöm kommentárja: “A táplálkozástudomány legkonkrétabb eredményei itt olvashatók: „Fogyasszon ételeket. Ne túl sokat. Főleg növényeket.” – Michael Pollan”
    Ez egy elég jó cikk a témában, sajnos csak angolul: http://blog.fooducate.com/2013/10/19/fed-up-with-food-fear-mongering/

    Másrészt: a feltételezés, hogy ha te nem ezt az életmódot követed, akkor csak elpuhult hájas pacal lehetsz, aki nyakra-főre tolja a zsíros fánkot, rá leküld még egy egész rántott csirkét, plusz a sütőolajat is utánadobja, és nem tud elképzelni más szabadidős tevékenységet, mint hogy a zsírsejtjeit erjeszti a tévé előtt. Ez az attitűd nagyjából minden fitneszező emberkénél tetten érhető. Egyáltalán, úgy néz ki, nagyon sokan képtelenek a 150 kilós, valóban rohadt egészségtelen testsúly és a szálkás fitneszmodell közötti kategóriákban gondolkodni. Lásd ezt a cikket: http://divany.hu/eletmod/2015/04/02/igy_nez_ki_egy_fitt_test_valojaban/ Ez egy remekül kinéző csaj, és látszik, hogy tök sok munka van a testében, az a savazás viszont, amit a cikk facebook-oldalán, a kommentekben kapott úgynevezett testépítőktől, elkeserítő. Teljesen jogos, ha a sportoló emberek kiakadnak azon, ha a testüket kritizálják, de akkor talán nekik sem kellene ugyanezt csinálni.

    Harmadrészt: “Ha én nem úgy élek, mint a testépítő, akkor nem nagyon tudok beleszólni és véleményt alkotni az ő életéről.” Ugyanez igaz azokra, akiken van fölösleg. Nem látunk bele az életükbe, nem tudjuk, miért ilyenek, miért nem állnak neki az életmódátalakításnak, vagy hogy adott esetben már nekiálltak-e.
    Azokról nem is szólva, akik elvannak az 5-10 kiló túlsúlyukkal, nem érdekli őket, urambocsá még jól is áll nekik. Ilyen is van.
    De még annál is, aki még nem állt neki a fogyásnak: igen, a nincsráidőm, nincsrápénzem, nekemezúgysemegy, bezzegnekedvanráidőd kifogás. Kifogás, mivel a legtöbb kövér ember a lelke mélyén nem akar lefogyni (és ez egyáltalán nem tudatos) – a hájat sokan pont azért vesszük magunkra, hogy egyfajta páncél legyen az elvárások ellen, a szembe nem nézett problémák ellen, afféle néma lázadás, és mentségkeresés. Ebben a témában a legemberibb hozzáállás, ami elém került, az McMenemy Kerényi Gabriella Végleges fogyás fogyókúra nélkül című könyve volt. Kábé az egyetlen, a témában író ember volt (ahogy értesültem, sajnos már elhunyt), aki nem rejtett undorral fordult a túlsúlyosak felé. Az ő hatására tudtam elkezdeni a saját átalakulásomat, nagyon sajnálom, hogy már nem tudom neki megköszönni. Illetve nemrég találtam ezt a srácot, ő is tök pozitívan, bűntudatkeltés és nyomasztás nélkül ír: https://www.facebook.com/bodyforwife?fref=ts
    (Mindezt nem azért írom le, mert elvárnám, hogy a testüket edző emberek minden kövér ember lelki problémájára tekintettel legyenek, csak szerettem volna jelezni, hogy a dolog kétélű, és egyáltalán nem definiálható az akaratgyenge zsírkocka-egyenlettel.)

    Köszönöm, hogy elmondhattam; jöhetnek a kövek.

    • Szia, üdv. a blogon, örülök, hogy írtál. Kövek nem lesznek, a blog közössége arra törekszik, hogy megértse egymás véleményét. Kő akkor van, ha valaki személyeskedik, kiosztja a többieket, dühöngeni jön, de erre még nem nagyon volt példa.

      Én arról írok, amiről te is. A szöveg nem a fitnesz dicsőítése, ezt le is írtam, hanem arról szól, hogy mindig mindenki beleszól a másik életébe, akár a testtel kapcsolatos dolgaiba is.
      Én azt látom, hogy gyakran támadják a túlsúlyos embereket, arra akartam rámutatni, hogy az edzetteket is, és hogy miért nem jó ez.

      • Igen, ezt értettem is, csak még ki akartam egészíteni azzal, hogy a két tábor figyelhetne egymásra kicsit jobban, mert ebben a másik életében vájkálásban egyik sem vétlen. Akkor maradnának magukban a mindenre egyébként is beszólogató méregzsákok, de a párbeszéd konstruktívabb lehetne. Bocsi, ha nem volt egyértelmű.

      • venagancsos,
        “ételdémonizálás” – a transzzsír még mindig szív- és-érrendszeri-betegség-faktor, én nem tudok róla, hogy ezt meghaladták volna. A szív- és érrendszeri betegség meg tömegével szedi áldozatait, mégis valami véletlennek szokás kezelni, ha “beüt” (mint a mennykő, ugye…). Nem, nem mindegy, hogy mit teszünk. De általában nehéz jót mondani, mert van, aki a glutént nem bírja, más a laktózt vagy a szóját. Van, aki hamar lesz cukorbeteg a megszokott menzaétrenddel vagy pizzával, más sokáig tartja magát. Akinek kételye van, mi egészséges, mi nem, az megteheti, hogy figyeli a közérzetét, székletét, vércukrát, éhségét, hangulatait, alvását, vérképét, hosszabb távon, és ennek megfelelően változtat, kísérletezik. Az eatingacademy.com szerzője ezt csinálja, igen megszállottan, nagyon érdekes tapasztalatokkal.

        Az új, huszonegyedik századi esély, hogy élhetünk 80 meg száz évet, mert nem éhezünk, nem les ránk mindenféle veszély, mert vannak korszerű orvosi eljárások, csúcstechnológia, infokommunikáció, és mert van tudásunk, mit mi okoz, hogyan gyógyítható, előzhető meg, illetve dönthetünk úgy, hogy aktívak és mértékletesek maradunk, valóban bámulatos. Csakhogy ebből az elsőket kéri mindenki, az utolsókat, az informálódást és a felelősség vállalását, a szemlélet átállítását, aktív életet kevésbé. E sokáig élő, jóléti emberek nem aknázzák ki azt, hogy dönthetnek, és emiatt silány az életminőségük életük második felében, ami miatt gyógyszerekre és kezelésekre szorulnak. Az, hogy sose éltek ilyen sokáig, nem valami nagy előny, ha mindenük fáj, és minden harmadik embernek rákja lesz élete során (amerikai és japán adat). Ráadásul társadalmilag iszonyú költsége van, és mindenki szomorítja vele a családját is.

        “a feltételezés, hogy ha te nem ezt az életmódot követed, akkor csak elpuhult hájas pacal lehetsz, aki nyakra-főre tolja a zsíros fánkot” Ez hamis dilemma, ilyet senki nem mondott. De általános az, hogy ipari kaját esznek, liszt-cukor az étrend alapja, a mozgás örömét nem ismerik, a testedzést a cél érdekében elviselt gyötrelemnek, szenvedésnek gondolják, ami jól érzékelhető a fogyasztószerek hirdetési szövegeiben is pl. (“nem kell unalmas gépeken szenvedned”).

        “Fogyasszon ételeket. Ne túl sokat. Főleg növényeket.” Ez szellemes, de ugye attól függ, honnan jössz és mi a célod. Pl. mennyi mindent kell rendbe raknod. Egy inzulinrezisztens nem megy semmire ezzel.

        Én miért járok terembe és miért iszom fehérjét? Mert az én céljaimnak ez felel meg. Mi az én célom? Úgy szerettem volna átrendezni a testemet, és lassan, kíméletesen fogyni, hogy egyrészt minél kevesebb izmot veszítsek fogyáskor, másrészt örömemet leljem benne, mert hosszabb távon nem működik a keserves fogyókúra (angolul: weight loss journey, milyen érdekes szóhasználat). Eközben informálódtam, és szembesültem azzal, hogy valószínűleg károsodott az anyagcserém, ezt rakom most rendbe, megfigyelbve, mit csinál a ketogén diéta a közérzetemmel, vérképemmel és sportteljesítményemmel.

        Mindenki találja meg a saját célját, eszközeit, és ne másokon rugózzon. Senki nem kocogtatja a válladta, hogy figyelj, ezt csináld, legfeljebb cégek, üzleti érdekeltségek. Annyit állítok pl. én, és olvassa, aki akarja, hogy a súlyós edzés látványos eredményeket hoz, és sokan nagyon élvezik, én is. Miért járok heti 4-5-ször? Mert nagyon élvezem, jó fejlődni, szeretem a hangulatát, és le tudok mondani időben, pénzben sok mindenről, hogy megtegyem.

        Én vállalom, hogy hájfóbiám van, ami azt jelenti, hogy nem kellemes látvány a sok elhízott test, betegségekre és eljövendő bajokra intenek. Ez alól a sajátom sem volt kivétel, és nagyon szar a panaszkodásukat hallgatni, ahogy minden bajuk van, de kifogásokat keresnek (mindez csak arról jut eszükbe, hogy meglátnak engem, és felkiáltójel lettem), meg főleg a leszólásaikat, ha én mást csinálok: hogy túlzok, meg gúnyolódnak az étrendemen. Nem tartom egyenrangú választásnak a normál BMI-jű testet a magassal, és nem gondolom, hogy informáltan alkotnának véleményt az én életmódomról vagy érendemről. A normál BMI-n belül pedig nagy esztétikai és erőnléti különbségek vannak, és nem mindenki nyugszik meg attól, hogy orvosilag okés.

        A testtel foglalkozni nem hiúság és nem is mások elleni vád, nyomasztás, hanem pl. az önismeret egyik útja is. Ugyanakkor (újságíró-szerűként, ha az volna a kérdés, mi közöm hozzá) nehéz nem észrevenni, milyen össznépi önáltatás megy, hogy “én egészségesen élek”.

        (Jöhetnek a kövek” — miért szokás ezt újabban odaírni? Csak beszélgetünk, okos normák közt.)

    • Nagyon egyetértek ezzel a hozzászólással. 🙂

      De egyébként Tollampapírom is bűntudatkeltés nélkül ír a témáról, viszont ez tényleg ritkaság.

      Azt is érdemes megnézni szerintem, hogy a régi festményeken, szobrokon mekkora combja, feneke, hasa van a nőknek. Ettől még persze a vékony is szép, de nem csak az. Nem csak egyféle testalkat nézhet ki jól, viszont nem is feltétlenül csak a kinézet a szempont, hanem pl. az edzettség is, és mindenkinek saját magának kéne eldöntenie, hogy ő hogy akar kinézni, mi neki a fontos és utána meg békén hagynia másokat.

      • Pont erről írok én is, hogy túl nagy a nyomás, túl sok a kritika, de ez akkor is megvan, amikor túlsúlyos vagy, meg akkor is, ha testépítő vagy, mindegy, hogy férfi vagy nő, fiatal vagy idős, ismert vagy nem ismert vagy.
        A túlsúlyosok nyomasztásáról gyakran hallunk, de ugyanígy piszkálják azokat, akik sportolnak. Ha szingli nő, akkor biztosan tetszeni akarnak a pasiknak, ha anyukák, akkor meg a gyereknevelés rovására csinálják – ilyeneket mondanak.

        Miről írok bűntudatkeltés nélkül? Melyik témára, posztra gondolsz, Nitta?

      • Igen, Tollampapírom valóban ítélkezés és bűntudatkeltés nélkül ír (ezért is mertem ide írni 🙂 ) Általában mindig mindenki sokkal jobban tudja, hogy mi van az emberek élete mögött, de ebben az írásban tényleg csak azt a hozzáállás van pellengéren, amit minden oldalról el kellene hagyni, és ez tök jó.

      • Nitta, biztos, hogy a régi ábrázolásokon az eszmény volt? Szerintem leginkább az átlagos, elhízott arisztokrata vagy polgár, a megrendelő, esetleg egy kicsit feljavítva, eufemisztikusan. A háj lehetett jólét-szombólum, és főleg a fiatal testen tud lenni bája, de nem tudok olyan korról, amelyben pl. a versek direkt a hájat tartották volna szépnek a karcsúsággal szemben. Amúgy meg igen, tényleg tök mindegy, melyik kor mit tart szépnek (ez most ez a kor, a 21. század, nem érdekes a barokk), sőt, az is, hogy másvalaki mit tart szépnek. Még az is megváltozott, amit én tartok szépnek, amióta megértettem egynémely anatómiai összefüggést. A kidolgozott izmú láb például nem lesz vékony.

        Az én eszményem? Annak a teste, aki gyerekkorától mozgékonyan, egészségesen élt, nem jutalom meg időtöltés volt neki a kajálás, hanem valódi táoplálék, és e jó szokásait megőrizte, képes arra, hogy akkor egyen, amikor éhes, nem lustult el. Nem torzult el úgy, mint sokan, se a tartása, se a formái, se a bőre. Borzalmas, amit a szénhidrát dömpingszerű fogyasztása a bőrrel csinál, illetve az bőr alatti zsír (narancsbőr, halott, göröngyös, hűvös, szürkés, fénytelen massza).

    • “A dietetika a létező egyik legpuhább tudomány, és ezt elég sokan ki is használják.”

      Annyival azért kiegészíteném, hogy általában nem a végzett dietetikusok beszélnek hülyeségeket, hanem az önjelölt guruk és az ő híveik, illetve aki bedől nekik, mert nem ért hozzá és csak hülyeségeket talál a neten, ha utánaolvas. (Nem értem, miért terjednek ennyire az áltudományok.)

    • veragelencser // május 5, 2015 - 5:26 du. // Válasz

      Hát, akkor vallok most én is – bizony, bizony volt, hogy megszégyenítettem egy embert a kövérsége miatt.

      Más kérdés, hogy az amúgy orvosilag legitimizált diétámba megpróbált belekötni a maga durván kétszeres túlsúlyával.

      Mert ő aztán biztos tudja.

      Majd ha lefogyott, akkor beszélünk róla.

      Nem volt szép dolog, azóta nem is nagyon beszélgettünk. Nincs miről. Ő nem fogyott le, én meg várom, h mikor perdül elém vagy egy orvosi diplomával, vagy legalábbis nádszálkarcsúan, hogy megszakértse.

      Két szóval tudom jellemezni az ilyen tettek mögötti motivációt – irigység és lustaság.

      Bevallom, én is érzem azt egy csomó esetben, hogy bizonyos emberek nem érdemlik meg a sikert életük folyamán. De sosincs bennem, h ki milyen háttérből jött, meg “Apuka betolta…” ésatöbbi.
      Őszintén tudok örülni ismerősök és barátok sikereinek. Persze kivételek mindig akadnak, de – és most a szívemre teszem a kezem – már nagyon rég nem éreztem azt, hogy irigykednem kéne bárkire is, és borzasztóan szégyellném magam, ha ezt érezném.

      • Akkor az nem body shaming volt, hanem düdhös (és tényleg nem túl elegáns) visszavágás.

      • A sport azért jó egy álláshoz vagy nagy házhoz képest, mert demokratikus. Az edzett fizikum gazdagéknál is melós, a diéta meg leginkább nem evés, nem kiegészítőszedés.

        • veragelencser // május 16, 2015 - 5:38 du. // Válasz

          Vannak bőven, akik az egészséges testben a gazdagságot látják pusztán. Hogy “te meg tudod fizetni”, “neked nincs gyereked, akivel törődnöd kéne” stb.
          A kitartást, a ráfordított idődet csak és kizárólag egy aspektusból tudják nézni – abból, hogy szerintük te gazdag vagy, mert erre telik az idődből és a pénzedből. (Ami az én esetemben ugye címeres ökörség.)
          Nekik is telne, ha… és itt a kifogásáradat garmadája.
          Ezek a ‘Bezzegék.
          (Engem leginkább a genetikai hivatkozások lepnek meg. Én aztán tudom, mit nyögök az örökké el nem fogyó combommal, viszont életemben egyetlen olyan embert ismertem meg, aki tényleg hormonzavar miatt nem tudott lefogyni.)

          A futásról olvastam valahol, hogy a legolcsóbb sport, mert csak egy jó cipő kell hozzá. És mennyire igaz!

          Ugyanez áll az egyszerű sétára is, vagy a túrára.
          (Kedvenc túraélményem, amikor a hatvanas nyugdíjas néni reklámszatyorral a kezében Mátrát mászik, és – lehagy mindenkit, minket, fiatalokat, mindenkit. Ilyen akarok lenni én is hatvanon túl.)

  7. Valszeg szerencsém van, mert nekem a közvetlen környezetem nem annyira beleszólós. (Mondjuk a pasim szerint a rokonaim egy része beledumálós csak én sose figyelek oda rájuk. :D)
    Van egy ismerősöm, egy kisgyerekes anyuka, aki egyfolytában maratonokat és félmaratonokat fut és szerintem ez menő. Tetszik, drukkolok neki, de nem akarom utánozni, mert bennem nincs ilyen ambíció.
    Az is menő, hogy amíg edz, addig a férje vigyáz a kicsikre és ez náluk teljesen természetes. És tökjó, hogy van szakmai karrierje, sporteredményei és mellé gyerekei, de én nem akarom követni az életmódját, mert beledöglenék meg nem lenne időm semmi másra. Soha eszembe se jutna beledumálni az életébe és neki se az enyémbe.

    Van egy másik ismerősöm, aki eléggé molett volt, de szép vékonyra fogyott és nagyon büszke rá, és lehet is. Rájött, hogy a szénhidrát rossz és sajnos ezt a tudást nem tartja magában, hanem hittérítői buzgalommal osztja meg mindenkivel akit lát, és nem rest sokszor elmondani hogy az a süti vagy milánói makaróni amit eszel mennyire életveszélyes. Ezt az ismerősömet ki nem állhatom és próbálom minimálisra csökkenteni vele a találkozást. Nem önigazolásból vagy mert fáj az igazság, hanem mert ő egy kéretlen tanácsokat osztogató arrogáns bunkó, akinek le kéne állnia az embertársainak a baszogatásával.

    • Na, ebből is látszik, hogy attól, hogy valaki kövérből vékony lesz, az még egyáltalán nem jelenti azt, hogy a személyisége is megváltozik. Sokan azt gondolják (igen, én is), hogy ha lefogynak, akkor majd több lesz az önbizalmuk, de valójában a személyiség nem változik, max jobban megengedi magának a bunkózást, mert ő “megdolgozott érte”. Nagyon érdekes ezeket a tulajdonságokat feszegetni 🙂

      Mellesleg én is küzdök a súlyommal, sohasem voltam igazán vékony, gyerekként kezdtem el hízni, és 15 év alatt ha 100 kilót nem fogytam összesen, akkor egyet sem. Azt viszont nagyon jól tudom, hogy pont a személyiségem nem-változása miatt jöttek vissza folyton a kilók. Én például ezért is csinálok most valami egészen mást, amivel olyan részeimet változtatom meg, amelyek jócskán szerepet játszottak a kilóim számában.

      • veragelencser // május 5, 2015 - 5:32 du. // Válasz

        Hát, ha nem lesz tőle önbizalmuk, akkor szerintem zsírleszívással csinálták, vagy nem tudom. 😀

        Lefogyni nem csak annyit tesz, hogy otthon csinos ember mosolyog vissza a tükörbe, hanem – és ez a legjobb része – rengeteg sikered lesz útközben. Apró mérföldkövek, amikre igenis büszke lehetsz. Jobb lesz az állóképességed, és olyan súlyokat emelsz, amit a büdös életben nem gondoltál volna. 😀

        Például soha nem gondoltam volna – te jó ég! – hogy valaha akár egyszer fel tudom magam húzni hátizomból. Most pedig ott tartok, h jé, hát mindjárt itt lesz a negyedik! (És hat a magyar honvédségi felmérő minimuma 😀 ) És igen, nekem ettől lesz önbizalmam.

        Az, aki azért csinálja, hogy jól nézzen ki, és csak ezt látja benne, az felszínes. Ez tényleg arról szól – mint minden tanulási folyamat egyébként – hogy feszegeted a határaidat. Csak most nem szellemi értelemben, hanem fizikálisan.

        • Nyilván ha az ember közben a lelket is trenírozza, akkor Neked van igazad, és igazából sajnálom, hogy én akkor, amikor a legvékonyabb voltam, nem így csináltam. Én nem erősítettem a lelkemet, csak a testemet, két szélsőség között tengtem (vagy túl sok, vagy túl kevés), éppen ezért én is magamból indulva ki, írtam amit írtam. Nekem nem lett több önbizalmam a fogyástól, habár egyik alkalommal csaknem 40 kilótól szabadultam meg. Ugyanolyan maradtam, mint voltam akkor, amikor sokkal többet mutatott a mérleg. Ezért írtam, amit, de örülök, hogy másnak ez az egész mást jelent. Mostanában inkább a lelkemet trenírozom, és ez sokat segít abban, hogy az alapvető működésem változzon. Neked meg gratulálok, szép eredményt értél el 🙂

          • Cinzina, az a fura, hogy nem sport mellett szükséges a lelket, elmét is trenírozni (bár persze de), hanem _maga a sport_ tanít, formál, változtat át lelkileg, szellemileg is. Tesz például türelmessé, kitartóvá, koncentrálni képessé, pihentet, nyugtat meg, ad erőt, tanít meg elfogadni a másságot pl. egy edzésen.

            • Szerintem mindenkinek más a tanítója. Nekem pl csomó magammal kapcsolatos felismerésem lett a Forma 1-es pilótákkal való találkozásomkor. Van, hogy masszázs alatt (amit én adok) jönnek felismerések. Nekem a sport, a testtel való munka még nem igazán azt jelenti, amit esetleg Neked vagy másoknak. Nem véletlenül lettem masszőr 🙂

          • De van olyan ismerősöm, segítő szakember amúgy, aki kínosan, jócsajosan odafigyelt mindig a testére. Most van rajta olyan 5 (szerinte) 8 kiló tartósabban, és azt mondja, ez a test ő, ez a nemparázó, lelkileg megérkezett, megértett énje. Nagyon elgondolkodtam ezen, mert én nem nagyon törődtem a testemmel (a kinézetével, mármint, mert az élvezetekkel nagyon is) régebben, és mostanra lett közeli és fontos a test.

            Ugyanakkor azt is mondta, hogy nem akar Ulla Popken vásárló lenni, és azért jó lenne ezzel kezdeni valamit.

        • Vera, egyébként nagyon köszönöm Neked hogy írtál, általad nem kis felismerésekkel gazdagodtam. Hálám!!

          • veragelencser // május 6, 2015 - 1:02 du. // Válasz

            Hű, köszi! ^^ még dolgozom rajta, meg igazából nem is kérkedni akartam, csak ez tipikusan olyan dolog, h sose gondoltam volna magamról, hogy menni fog, amíg meg nem próbáltam. 🙂

            És örülök, h megvilágíthattam egy másik szempontból is.

        • Szerintem nagyon sokféle motiváció létezik a sportolásra és egyik se értékesebb vagy értéktelenebb a másiknál. (Itt most a pozitív motivációkra gondolok, ha valaki azért edz, hogy utána másokat le tudjon csapni, vagy profibb bűnöző váljon belőle, az tényleg más tészta.)

          A határfeszegetés is egy szimpatikus motiváció, de mi van akkor, ha én egyáltalán nem akarom feszegetni a határaimat, hanem főleg azért megyek el kocogni, mert süt a nap, csiripelnek a madarak és szépen fog barnulni a karom az ujjatlan pólóban? 🙂
          Szerintem az is teljesen jó, ha valaki azért sportol, hogy jól nézzen ki, vagy beleférjen a kedvenc pólójába. Írom ezt úgy, hogy nem értek egyet a női szerepelvárásokkal meg a külsővel nyomasztással, de ha valakinek ez a fontos, miért ne?
          Valaki fogyni akar, valaki egészségesebben élni, valaki pedig csak az endorfinért sportol és nem érdekli se az alakja se a teljesítménye.

          Engem egyébként határozottan felszabadított amikor a hagyományőrzés után aerobikra váltottam és végre nem kellett keménynek lenni, mint a kő meg tökéletes önfegyelmet elérni meg semmi, csak az volt a cél, hogy szép alakunk legyen. Ez nekem megnyugtatóan gyakorlatias és sallangmentes volt.

          • Kiegészíteném azzal, hogy szerintem se jó ha valaki a külső elvárások miatt csinál valamit, de nem csak a férfitekinteteknek való megfelelésből törődhet valaki a külsejével. (Írom ezt én aki nem sminkelek és csak kényelmes ruhákat viselek. 😀 De ettől még igaz.)

          • veragelencser // május 6, 2015 - 1:09 du. // Válasz

            A határfeszegetést nem úgy értettem, h most hirtelen nevezek maratont futni, hanem úgy, hogy csomó mindent képzelsz magadról, ami nem is úgy van. Például – “nem biztos, h le tudok menni húsz kilométert.” – és egyszer csak jé, megpróbáltad, sikerült. (Nem kell most komoly dolgokra gondolni, elég egy baráti túra pl.) Ez egy gondolati határ, ami tulajdonképpen csak a te fejedben létezik, és ez a legnagyobb visszatartó erő. Így értettem.
            Ez a tipikus esete a “minden fejben dől el” – dolognak.

            Persze, mozogni és életmódot váltani lehet abból az okból is, h jól nézz ki, és nem feltétlenül az ellenkező nemnek, hanem magadnak. Viszont túlnyomó többségnél én azt tapasztalatom ilyenkor, hogy egy idő után alábbhagy a lendület, és visszahízza.

            Most nem arról beszélek, h télen kicsit több a háj rajtunk, és nyáron karcsúbbak vagyunk.

            Nem egy, nem kettő ilyen ismerőst ismerek, aki nagy súlyból veszített hirtelen és sokat, és aztán szépen visszaszedte ugyanazt.
            Összesen egy embert ismerek, aki tartósan és kemény munka árán fogyott le, és már jóideje – két éve – tartja a megszerzett súlyt.

            • Így már értem. 🙂 Ilyen élményem nekem is volt, hogy azt hittem nem fogom bírni a kéthetes túrát 20 kilós zsákkal és aztán sikerült és még élveztem is és nagyon sok pluszt adott.

              Meg az is tökjó volt, amikor a futásnál hirtelen sokkal jobb lett a légzéstechnikám, meg elkezdtem többet bírni.

              Igazából a fogyással kapcsolatban nincs sok tapasztalatom, mert most akarok életemben először fogyni. Régebben semmi gond nem volt az alakommal és sajnos amikor sokat fogytam az betegség miatt volt, emiatt ez nekem most egy ilyen lelki gát, mert soványság = betegség, pedig az eszemmel tudom, hogy nem így van.

              Igazából azt hogy valaki azért sportol, hogy jól nézzen ki azt úgy értettem, hogy izmosabb és feszesebb akar lenni, mert én régebben egy csomószor emiatt sportoltam, a súlyommal semmi baj nem volt. (Most van először, de még most se vészes a helyzet.) De a jól kinézés mellet mindig volt egyéb motivációm is, többnyire az, hogy szeretek mozogni. 🙂

              • veragelencser // május 6, 2015 - 2:19 du. // Válasz

                Nekem ez hatalmas meglepetés volt. Világéletemben béna voltam a testnevelésórákon, kivéve partizánban, mert jó volt a kitérésem, és röplabdában. És tudod, nagyon furcsa volt nekem ez – évek óta RSG-ztem akkor már, és nem értettem, hogy az miért nem jó, hogy én le tudok menni az összes spárgába, és cigánykerekezek és kézenátfordulok.
                És ez miért nem ér föl a zsákolással kosárból? Hát miért nem veszik észre, hogy pici vagyok, és amúgy a labdát a hátamon átvezetem, de hogy én abba a körbe betaláljak, az esélytelen…

                Ezért volt nekem furcsa, hogy aztán kiderül, hogy nem vagyok annyira béna, és korántsem abból áll a sport, amibe belekényszerítettek minket, és osztályoztak.
                (Mivel készségtantárgyról van szó, ezért kb így nézett ki az osztályzatom belőle: 2, 2, 2, 5(talajtorna), 2, 2, 5(röplabda); )

                Szóval amikor végre ki mertem mozdulni abból, amit előtte csináltam, és nem csak táncoltam, hanem túráztam, futottam, erősítettem magam, akkor kiderült, hogy jé! én ilyenekre is képes vagyok.

                • Basszus, hogy itt derül ki, Vera! Ugyanez, ugyanez, RSG, bógni, szaltó, labda elöl-hátul gurít, extrém hajlékonyság, miért basztat a testnevelő. Hízás.

                  Most meg kvázi az derült ki, három gyerek után, hogy a háj alatt egy atléta vagyok, és van (megőrződött) a mozgáskultúrám, nem borulok föl mérlegnél, és élvezem is.

                  • veragelencser // május 16, 2015 - 5:10 du. // Válasz

                    Azon töröm a fejem, ez valami generációs kohorszélmény-e, mint az félbeszakadt Kacsamesék Antall József halálakor, vagy inkább a hasonló háttér miatt?

                    Bevillannak még ilyenek, h édesanyám korosztálya a szertornával volt ugyanígy, vagy csak arrafelé, Somogyban volt divat?

                    Milyen más a szűrő hirtelen!

      • Szerintem a testsúllyal együtt nem változik a személyiség vagy csak nagyon ritkán. A sportnak tényleg van jellemformáló hatása, de az már szubjektív, hogy ez tényleg minden esetben pozitív e. Például aki eredetileg is egy arrogáns seggfej volt, annak esetleg ha megnő az önbizalma akkor még nagyobb arrogáns seggfej lesz. 😀 (Elvileg a sport alázatra is tanít, de én ezt olyan túl sok emberen nem látom.)
        Vagy ott van például a maximalizmus. Ez alapvetően egy kitűnő tulajdonság, mindenki szeretné, ha az őt műtő sebész maximalista lenne. De az emberek valahogy kevésbé örülnek annak, ha a házastársuk vagy a szülőjük maximalista. Arról meg megoszlanak a vélemények, hogy pl. egy tanárban jó vagy nem jó ez a tulajdonság.
        Vagy valaki fegyelmezett, ez is egy pozitív tulajdonság, de rossz ha nem tud lazítani és rossz ha másoktól is elvárja ezt a típusú fegyelmezettséget.

        • Nagyon gyakran azt veszem észre, hogy aki öngyűlölet miatt fogy le, abban a fogyás után is megmarad a bizonytalanság. Ha nem a hájat, akkor talál magán más utálnivalót. Tulajdonképpen logikus is, a gyűlöletnek nem nagyon van pozitív hozadéka. Persze nyilván ez is alkatfüggő.

          Az egyik kollégám is hagyományőrzős, amiket mesélni szokott… Az ő egyesületük annyira nem tartja fontosnak a kontrollt, szóval nem lennék az edzések közepén, a megvadult berzerkerek között, még letörne a körmöm 😀 Újabban imádom viszont a futást, elzötyögök egy órát is, közben tök jól elmeditálgatok magamban. Ha pedig megkapom, hogy gyorsítani kéne, mert rendes futó fél óra alatt körbeviszi a Margitszigetet, megeszem az illetőt. Na jó, nem, általában csak bólogatok, és nem törődöm vele 🙂 Úgy edzek, ahogy nekem jólesik, Nyilván, ha valakinek az állandó határfeszegetés jön be jobban, hát hajrá. Mindenki találja meg a sportban a maga örömét.

        • “még nagyobb arrogáns seggfej lesz”: …vagy rájön, hogy vannak jobb stratégiák is az arrogánsseggfejségnél. Netán elmúluk ama komplexustömeg és frusztráció, ami miatt, nem is vette észre, de arrogáns seggfej volt.

  8. bonyolult ügy ez (vagy lehet hogy nálam minden az), van amikor mindegy mi az de kapásból megmondom miért tévedsz, meg hogy miért van igazam, önigazolás, aztán lehet simán trollkodni (bár ez is nagyrészt az előző alá tartozik) hogy kinek hol a helye meg beszólogatások. viszont, mint fentebb többen felvetették, vannak gondok (általánosságban tipikus és lehetséges, ám gyakran konkrét gondok), és ezzel nem feltétlen a mi dolgunk képek alá kommentálva foglalkozni, büszkén posztolgató embereket konfrontálni. most mint jelenség merül ez fel. szerintem tök közhelyes, hogy emberek mindenféle személyes problémájukra, feldolgozatlan gondjaikra minduntalan csodamegoldásokat keresnek, és ‘találnak’, vagyis olyan kiutakat, amivel elkerülhetik a kellemetlen pszichés helyzetek érdemi feldolgozását (pl gyász, trauma, szorongás, satöbbi). és akkor találnak valami nagy életmódreformot, ami jó esetben ártalmatlan. és nem kell foglalkozniuk a belső bajokkal, sőt, megoldották az egész életüket, meg még másokat is gyakran ki akarnak okosítani, hogy ez ám a csuda. na ez az, ami szerintem általában nagyon káros és visszás, amúgy se az egészséges testmozgás és érkezés, se a személyes fejlődés és efölötti öröm nem probléma önmagában. az viszont nagyon problémás, ha valaki ilyenekbe menekül. vagy ilyen társadalmilag nagyjából elfogadott dolgokba, hogy egészséges életmód meg sport meg napi 25 órás produktív munka, vagy tipikusan rácsúszik valami komolyabb drogra vagy szektára, most ezeket tényleg az előbbi szempontok alapján szedem csak egy mondatba.
    remélem nem nagyon off, a szexista body-shaming fontos és komoly probléma szerintem is!

    • Nem off, nekem személy szerint is fontos, amit írsz. Életmódváltásban vagyok, sokat híztam az elmúlt kb. két és fél évben. És most folyamatosan lesérülök a mozgástól, ezért ma éppen azon gondolkodtam, milyen pszichés gát van benne, ami hátráltat. És azon is gondolkodom, mi történt 2012-ben, amikor hízni kezdtem. Mindkettő, az akkori hízás, a mostani váltás, de az állandó sérülés is jelez valamit. És ahogyan írod: “nem kell foglalkozni a belső bajokkal”, én meg most azt érzem, hogy foglalkoznom kell velük, első körben meg kellene vizsgálnom, milyen problémát oldottam meg azzal, hogy hízni kezdtem.
      És örülök, hogy írtál, más blogokon láttalak, olvastalak már.

      • Tollam, edzetlen vagy, (en is, amugy, minden heten leserulok) ezert serulsz le konnyen. Nem eleg eros es rugalmas az izomzat. Szep, fokozatos terhelessel lehet ezt korrigalni. Ha konnyen serulsz a Pilates lenne talan a legmegfelelobb kezdes. Ezzel szepen felkeszited az izomzatod, hat het alatt mar erezheto a valtozas. Mit gondolsz? Most nem megmondani akarok itt, hanem csak mar megint szakmazok es reflexszeruen tor ki belolem a “tancsado”.

        • Igen, pont ide jutottam én is, beszéltem személyi edzőkkel, erősíteni kell a hátat és a combot, hogy legyen, ami megtart.
          Nahát, Lucerna, tanácsadó vagy? Milyen területen adsz tanácsot, már ha meg lehet mondani nyilvánosan? Ha nem lehet, nem gond, megértem.

          • jaj, nem dehogy. Nem vagyok tanacsado, de valamelyest a szakmaval jar ez. Es olykor keretlenul is osztom, de csak a segito szandek hajt es a bennem elo vajakos Biri ugral ha ugy hozza a helyzet.

    • Ja, és pont jókor jött a gondolat, hogy foglalkozzak mélyebben a problémával, ne csak a felszínen.

      • ó, akkor tök jó 🙂 sportolni tényleg tök jó (én is pár éve elkezdtem rendszeresen), de a kérdések és válaszok piszkálgatását nem lehet megúszni, azt mondjuk nem is kell…

      • veragelencser // május 5, 2015 - 5:36 du. // Válasz

        Bocs, h mindenbe belekotyogok, de a sérülésre van ötletem, semmi pszichés dolog nincs mögötte.

        Nálam pl fel kellett fogni, h nem vagyok már huszonöt, bizony ha nem melegítek be rendesen, vagy nem nyújtok le rendesen, akkor annak meglesznek a fájó következményei.

        Egyébként már meg akartam kérdezni – szerinted egyszerűen eltunyultál, vagy esetleg kényszerettél?
        És ha ez utóbbi, akkor miért? Mert unatkozol, vagy mert boldogtalan vagy?

        • Vagy mert ettől sokkal összetettebb dolog.

          Én hiszek a pszichés háttérben, fontosnak tartom ezt a részét is. Még úgy is, hogy azóta megkérdeztem két edzőt, és ők elmondták, fizikai síkon mi lehet a gond. (Túlsúly, nincs izomzat, váz, így a térdekre terhelődik minden. A kor is benne van, a hirtelen váltás, stb.)

          De nem annyira az én sztorim a fontos, ha ki is térek rá, jelenségként érdekes a poszt.

  9. * az ott ‘egészséges étkezés’, nem pedig ‘érkezés’ akart lenni, bocs 🙂

  10. Az a baj, hogy annyi ilyen dolog van a nők között (vagyis közöttünk, nem akarom magamat kivonni).Utáljuk a másikat mert sokat sportol, utáljuk mert nem teszi, utáljuk mert sminkel, utáljuk mert nem, utáljuk mert nincs gyereke, utáljuk mert túl sok van neki, utáljuk mert nem végez annyi házimunkát mint mi, lenézzük mert csak a háztartással törődik. Szerintem ez nagyon gáz, és ezek a dolgok a patriarchális társadalom miatt alakultak ki, de mi is tehetünk érte egyénként, hogy nem megyünk bele a játszmákba és nem széthúzunk hanem összetartunk. Szerintem, ha a nők nem egymás utálatával, kibeszélésével és lenézésével lennének elfoglalva akkor a politika is egész más lenne és a társadalmunk is.

  11. Most nem igazan a temahoz kapcsolodva,(valojaban nem ertem az egeszet, az egymas basztatasat,csak mert az egyik kover vagy izmos vagy eppen girnyo, netan celeb es akkor ugy is mindegy).
    Viszont reszemrol valoban nem tudok egeszsegesnek latni egy klinikai ertelemben vett elhizotatt (nem 10-15 vagy akar 20 kilo feleslegrol beszelek) mint ahogy egy anorexiaban szenvedot sem. Mindez igaz a kigyurt, tulzasba vitt testre is. Foleg ha valaki kokszol is azert, hogy 130 kilo massziv izom valjon belole. En ezt se nem egeszsegesnek, se nem esztetikusnak, sem pedig erosnek nem latom. De ez az en dolgom. A tulzasba vitt dolgokrol velem azt, hogy altalaban nem az egeszseget szolgaljak. Na es? Mas meg maskepp gondolja.
    Szoval azt gondolom valahogy maganugy ki mit es mit nem csinal a testevel. Az orra ala tolni, hogy en mit gondolok errol, hogyan latom ot, plane ekezni, egyszeruen gaz. Ha valakit el kezd zavarni az allapota ugy is valtoztatni fog vagy segitseget ker hozza ha egyedul nem megy. talan el lehet hinni azt, hogy masok eleg kompetensek a sajat testuket illetoen, -s. Kata is-, hogy eldontsek akarnek-e valtoztatni az eletmodjukon, a fizikai allpotukon es azt hogyan teszik.
    Egyszeru a kerdes, mi a f..z kozom van nekem hozza, hogy masok mit kezdenek magukkal? Szerintem semmi. Mennyiben erint ez engem? Semmennyire.

    • Szerintem az irdatlan hipertrófiát, hajszolt színizmot, táplálékkiegészítők özönét, testépítő versenyeket nem tartja kb. senki követendőnek, az egy külön világ meg megszállottság, a versenyzőké. Annyira nehéz is olyat építeni, genetika kérdése is, és még iszonyú odaszánás és meló, idő, pénz, hogy erről mint tömegekre leselkedő veszélyről értelmetlen beszélni (talán csak annyiban, hogy ha sok ilyen testet látunk plakátokon, ha ez volna az eszmény, akkor nyomasztani fog az izomtalanságunk. Na most, én ilyen igazán 130+ kilósakat, több férfit egyszerre, és még néhány testépítő /nem “csak” fitnesz/ nőt, életemben először tegnap láttam, és bár eléggé megszoktam a kidolgozott izmok láványát, ez megdöbbentő volt, valóságon túli, nem lehet vele mit kezdeni, hova nézni, nem tud leülni egy sima székre stb.).

      Megint nem kéne szélsőségekben gondolkodni.

      Senki, aki a maga átalakulásáról beszél, tehát én sem azért írunk, hogy belőjünk valami normát, eszményt másoknak, meg hogy megszégyenítsük őket, rábeszéljük valamire (miért is tennénk?), hanem pl. hogy erőt adjunk: igen, meg lehet csinálni, valamit lehet csinálni, három szülés után is, egyedülállóként is, és sokkal jobb érzés így élni. Ha akarsz. az, hogy piszkál a gondolat, meg hogy úgy érzi az olvasó, hogy neki is kéne sportolnia, fogynia, nem belőlem ered, hanem abból, hogy szarul érzi magát, és tényleg nem tette meg a tehetőt, vagy pesszimista, mindenen fennakadó alkat.

      Én nem mondom, hogy akaraterővel bármit elérhetsz, mint a szövegben idézett fitneszlány, ez falvédőszöveg (mém), pl. tíz centit nem tudsz nőni, a csontozatodon nem tudsz állítani, maradandó sérülést nem tudsz helyrehozni, és vannak testek, amelyeknek keserves küzdelem formában maradni, fogyni, izmosodni, miközben állandóan szép testek között vannak az öltözőben, és ez frusztrálja őket. (Ezért sem másokat vagy a szépségeszményt kéne nézegetni meg véleményezni, csakis a saját fejlődésre figyelni.)

      Aki esetleg fél, hogy túl izmos lesz/lett, az ne féljen, egyrészt nagyon kemény meló az izomépítés, ritka az az alkat, akinek könnyen megy, ha meg mégis megvastagodott pl. a váll, akkor három hét tévénézés, nyugalom, és szépen leépül.

  12. Annyit irtam le, hogy mi fer bele nalam az egeszsegesnek gondoltba, szamomra (hat pont ezek a szelsosegek, de nem bennuk gondolkodom, errol szo sincs) ami ugyanakkor nem jogosit fel arra, hogy a velemenyemnek hangot is adjak, de nem is erzek erre indittatast, hacsak nem kozvetlen eletveszely lehetosege all fenn. Nem nagyon zavar ha valaki tulzasban nyomja, de velemyem azert van errol is mint az elhizottsagrol vagy epp ellenkezoleg a koplalasrol ami anorexiahoz vezet. Nem altalanositas. Nem azt allitottam, hogy aki nagyon izmos az tulzasba is viszi. Mellesleg azert kint is jo parat lattam es egyik sem versenyzo es az itthoni fittiben is megfordulnak extrem testek (nem csak nagyon izmosak) rendszeresen vagy oten-hatan. Azert dobbent meg, mert liheg, annyira merev, hogy lehajolni nem tud, de tolja a kokszal. Az edzo mondta, hogy sajnos tobben kokszolnak mint gondolnank, ugy, hogy semmi kozuk a versenyzeshez.

    • Az anorexia, az inverz anorexia (nem vagyok elég nagy), az elkeseredett edzésfüggőség-diétamánia és a többi, az elhízottság és szénhidrátfüggőség is igenis társadalmi probléma. Írjanak csak róla újságírók, nem belepofázás, akár citáljanak hírhedett eseteket, és olvassák csak szülők, pedagógusok. Angolul már annyi minden van, pl. a female athlete triad tünetegyüttes, komoly szakirodaloma ketogénről stb., sehol nincs a hazai sajtó ebben, sajnos. Úgyhogy van közünk, mindenhez van, senki sem különálló sziget, az ismerőseink vagy celebek basztatásához, leszólásához nincs jogunk, illetve ez mindig valami mást is jelent, a saját eltakarítatlan sarainkat.

      Nekem pont attól van valami elképesztően vonzó az eltúlzott testben, hogy ilyet még nem láttam, ‘zz, de: jé! És moccan valami. Nem csak ettől, nem kattantam rá, de ez egy verzió a vonzerőre. Annyira durva, annyira túlzás, hogy az már gyönyörű. Pl. az a profi, aki a flexgym nyitólapján olyan elkeseredetten ülve emel valami súlyt. Ezt korábban nem tudtam, ezt kb. egy éve éreztem először, döbbenet volt.

      Én most egy kétnapos (pont 48 óra) böjtben vagyok, ez szélsőség (van oka), és meglep, mennyire könnyen megy. Nagyon jól vagyok attól, hogy tudok bánni a testemmel, megtanultam könnyen kihozni belőle ilyeneket, amit korábban nyűgösnek gondoltam volna. Tudom azt mondani, hogy most másfél órát futunk terepen, most meg, a másfeledik végén, hogy akkor mégis még egyet, vagy négyötven alatt lefutni egy kilométert, vagy hogy most pedig hatszor nyolc fekvenyomás negyven kilóval. Tudok mezítláb futni, bírom az extrém hőt és hideget is. Nem kísért a liszt, cukor. Ez új, erőnek élem meg. Mintha újjászülettem volna.

Szerinted? (Az első hozzászólást megnézem megjelenelés előtt, utána szabadon írhatsz.)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: