Zaj

Ma egy elég komoly felismerésben volt részem, mert bár nincs rosszabb a konyhapszichológiánál a szakértők szerint, én szeretem elemezgetni magamat, így ma döbbentem rá: szuperérzékeny vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy elsírom magam egy amerikai szerelmes filmen, ettől kicsit összetettebb jelenségről van szó.

A szuperérzékenység egy pszichológiai kategória, de még nem szerepel a pszichológiai nagykönyvekben, és én most félbehagyom a bejegyzést, kimegyek az erkélyre, mert szállóvendégeim vannak, így 24 órája egy percet sem tudtam egyedül lenni, valaki mindig beszél, túl sok az inger, rohadt fáradt vagyok, a zaj még mindig nem ült el, türelmem fogytán van – na, ez egy tipikus szuperérzékeny reakció egy ilyen helyzetben, most már ezt is tudom.

Kik a szuperérzékenyek?

A szuperérzékeny emberek nem azonosak az introvertált emberekkel; a szuperérzékenyek nem szeretik a tömeges rendezvényeket, a nagyobb ingereket, érzékenyen reagálnak a zajra, az éles fényekre, nagyon intenzíven élik meg azt, ami történik velük. Társaságban, amire nem mindig vágynak, gyorsan felismerik az emberek személyiségét, hangulatát, igényeit, észreveszik a részleteket. Az intenzív megélések miatti túl sok inger fárasztja őket, több egyedüllétre van szükségük ezek feldolgozására. A stimuláló környezet, amit a nem szuperérzékenyek normálisként élnek meg, kimeríti őket.

Inger helyett egyedüllét

Én ezt teljesen jól értem, és ha te most azt mondod, mindenkinek szüksége van egyedüllétre, természetes, hogy ha vendégeid vannak, felborul a rend, ami ki is meríthet, akkor tévedsz. Ez nem egyértelmű mindenkinek, én kifejezetten kevés olyan embert ismerek, akik hasonló érzésekkel élik meg az ilyen eseményeket.

Nagyon sok olyan ismerősöm van, aki egy napot sem bír ki egyedül, megbolondul a lakásban, ha nincs vele valaki, ezért folyamatosan programokat szervez. Én viszont szeretem a saját csendjeimet, szeretek ellenni a dolgaimmal, teljesen jól le tudom magam kötni egyedül is, ingerszegény tevékenységekkel is.

Társaság

Ami a szuperérzékenyek társasági viselkedését illeti, megint a saját példámat tudom bemutatni. Ha társaságba megyek, engem nem zavar, ha egyszerre több emberhez kell beszélnem, viszont az kimerít, ha egyszerre több emberre kell figyelnem. Ezért én nem az a típus vagyok, aki igyekszik minél több emberrel szóba elegyedni, hanem kiszúrok magamnak egy-két szimpatikus karaktert, és bőven elégedett vagyok, ha egész este csak velük beszélgetek.

Barátságok

A szuperérzékeny emberekre az is jellemző, hogy kevés emberrel állnak rendszeres kapcsolatban, mivel azzal is csökkentik az ingeráramlatot, hogy csak egy szűk körrel barátkoznak. A barátkozásba a közös programok is beletartoznak, ezért sincs energiájuk túl sok emberre, mivel a programok között több időnek kell eltelnie, hogy feldolgozzák a különféle impulzusokat.

Ehhez hozzátenném azt is, hogy én ráadásul leginkább olyan emberekkel tudok tartós barátságot fenntartani, akik szintén szuperérzékenyek vagy ehhez hasonlóan viselkednek. Ha ritkán is találkozunk a barátaimmal, és egy-két napos közös programot szervezünk, nem érezzük fontosnak, hogy bepótoljuk a kimaradt időt, szívesen félrehúzódunk egyedül. Az egymás iránti érdeklődést háttérbe szorítja az, hogy fokozott szükségünk van arra, hogy egy aktívabb pár óra után ne történjen semmi.

Ha valaki nem ilyen, azzal sincs gond; nem zavar, ha neki fontosak az ingerek, de ehhez nekem ne kelljen asszisztálnom.

A párkapcsolatokban is hasonló a helyzet; amikor olyan férfiakkal sikerült megismerkednem, akikre rá lehetett aggatni azt a tipikus „pörgős” jelzőt, pár randi után bedőlt a viszony, mert engem nagyon stresszelt az állandó “csináljunk már valamit” nyomás. Csináljál – mondtam én, de aki olyan típus, az nem tud mit kezdeni azzal, ha te nem veszel részt az állandó ingerkeresésben.

Karrier

A szuperérzékeny embereknek a munkakörnyezet sokszor fontosabb, mint a munka, szívesen dolgoznak távmunkában. Zavarja őket az irodai együttlét, a többiek okozta zajok, nem bírják, ha kizökkentik őket, ha túl sok emberrel kell kapcsolatban lenniük. Előrelépésre kisebb az esélyük, kifáradnak a lármás külvilággal való érintkezésben, háttérbe húzódnak, és ha valaki nem figyel fel rájuk, ők nem fognak lépni. Nem versengenek, nem akarják magukat előre tolni, így a velük együtt induló, nem szuperérzékeny munkatársuk könnyen előnybe kerül velük szemben. Gyakran dolgoznak kreatív vagy művészi területen, mert tudnak figyelni a részletekre, jók a megérzéseik is, elfogadóbb a környezetük mindenre érvényes érzékenységükkel, valamint nagyobb az esélyük arra, hogy lehetőséget kapnak a csendesebb elmélyülésre.

Akkor tudnak jól teljesíteni, ha megfelelő munkakörülményeket teremtenek számukra, amit sokszor csak a home office tud nekik megadni, ahol minden szabályt ők írnak, így nincsenek zavaró tényezők.

Ha munkájuk során túl sok inger éri őket, akkor a munkán kívüli életükben próbálják ezt kompenzálni.

Életmód

Meggyőződésem, hogy a szuperérzékenyek között sok bagoly-típusú ember van, mert az éjszaka csendje kizárja az ingereket, így könnyebben tudnak koncentrálni. Én is bagoly-típus vagyok, de ennek az oka nemcsak a bioritmusom, hanem az is, hogy akkor tudok nyugodtan koncentrálni, amikor már semmi más nem tereli el a figyelmemet, erre pedig a legjobb időpont az éjszaka (újabban a kora reggel).

Azt hiszem, nem nagy feladat ezek után kitalálni, mivel tölti egy szuperérzékeny a szabadidejét: a legtöbb időt egyedül végezhető tevékenységekkel vagy olyanokkal, amelyekben kevesebb az inger. Én szeretek túrázni, úszni, futni, olvasni vagy írni, de ez nem jelenti azt, hogy teljesen elzárkózom a társas programoktól. Lehetnek társas programok is, de ne sok ideig legyünk együtt sokan, illetve két egymást követő este ne legyen társas tevékenység.

Engem mindig kirázott a hideg attól a gondolattól, hogy nagyobb társasággal utazzak el több napra. Nyaralni egy fővel szeretek menni, de még attól sem zárkózom el, hogy egyedül utazzak.

És a legérdekesebb az egészben az, hogy én extrovertált ember vagyok, ez egészen biztos, de a szuperérzékenyek kb. 30%-a szintén az, a kettő nem zárja ki egymást. Van bennem egy elemi kíváncsiság, sok minden érdekel, de a részletekben elmélyülés tipikus szuperérzékeny jellemvonás. Én szeretek a világ dolgaival foglalkozni, de ehhez hosszabb elmélyülésre van szükségem. A másik érdekesség pedig az, hogy már gyerekként is ilyen voltam.

Mizantróp?

Azt hiszem, ha egy mondatban kellene megfogalmazni a szuperérzékenység lényegét, akkor azt mondanám, ez egy olyan létállapot, amikor fokozott igényed van “a hagyjon mindenki békén” és a “kuss legyen már” körülményekre.

Ez ma nálam abban nyilvánult meg, hogy a 24 órás ingeráramlat tetőpontján, amikor az egyébként is zajos csapatba bekapcsolódott skype-on még egy ember, miközben szólt a tévé, az egyik vendégem pedig azt kérdezte, mikor ágyazunk már meg, na, akkor én elordítottam magamat, hogy mindenki fogja be egy fél órára, tényleg, 30 percig senki ne szóljon hozzám, és ne kérjen tőlem semmit, mert meg fogok bolondulni. Ez az érzés nem egy pillanatnyi elmezavar, nem szól arról, hogy bajom lenne a körülöttem lévőkkel, egyszerűen csak azt éreztem, hogy túl sok minden történt az elmúlt 24 órában.

A szuperérzékenyeket sok kritika éri, leggyakrabban azt mondják rájuk, hogy mizantrópok, nem tudnak alkalmazkodni, esetleg idegbetegek, antiszociálisak.

A szuperérzékenyek nem neurotikusok, mivel van nyugalmi állapotuk, nekik a keresztjük az, hogy intenzívebben reagálnak a külvilág történéseire, mélyebben megélnek különféle helyzeteket, jobban bevonódnak, ennek ellensúlyozása miatt van nagyobb szükségük az ingerszegényebb létezésre. Nem úgy kell elképzelni őket, hogy egyáltalán nincs igényük az emberi közelségre, az élményekre, a társaságra, hanem ezek feldolgozására több időre, kivonódásra van szükségük, mert másképp élik meg ezeket.

Természetesen ilyen diagnózisoknál mindig eszembe jutnak Koós Anna sorai A nem kívánt hagyatékból: “Más megfogalmazásban, a pszichológiai kórkép úgy működik, mint a kedélyt javító látszatgyógyszer: megnyugtat.

A szuperérzékenység nem kórkép, és nem is egy újkeletű létállapot. Szerintem teljesen természetes, hogy vannak emberek, akiknek több igényük van az egyedüllétre, és nincs igényük a túl sok ingerre. Csak az van, és ez nagyon fontos most: hogy az egylégterű irodák (viselj el 30 “idegen” embert a közvetlen környezetedben napi 8-10 órában éveken keresztül), a legyél jó csapatjátékos álláshirdetések (tekints a munkatársaidra jó barátként), az aktivitást jutalmazó (legyen 37 hobbid) világban többnyire egy negatív előjelet kapó viselkedésformának lesz minősítve az, ha te ebben az egészben nem akarsz részt venni. Legjobb esetben meg nem értett zseninek, különc művésznek vagy fura szerzetnek fognak minősíteni, aki el van varázsolva vagy egy párhuzamos univerzumban tevékenykedik.

xxx

Miután aludtam egyet erre a posztra publikálás előtt, elgondolkodtam azon, hogy lehet, nem is vagyok szuperérzékeny, ugyanis a kérdés az, mihez képest lennék az? A multiknál csapatjátékosként karriert építeni akarókhoz, a tudatosan kapcsolatokat építőkhöz vagy azokhoz képest, akiknek nagyon fent van az ingerküszöbük? Vajon 10, 20 vagy 30 éve is szuperérzékenynek neveztem volna magamat?

Szuperérzékenységi teszt itt!

 

 

Reklámok
tollampapírom névjegye (162 Bejegyzés)
Írni jó, többet az ügyről elmondani nem tudok.

121 hozzászólás Zaj bejegyzéshez

  1. Te rólam irtal…

    • Mesélj! Részleteket kérek!

      • a tesztem 18-as…
        otthon ülve fordítok (home office!), immár lassan 10 éve. és élvezem, jó egyedül. 😀 (minden új ismerős ki van akadva, hogy “és nem hiányoznak az emberek?” hát, nem.)
        életem egyik legnagyobb nehézsége a két gyerek, akiket imádok, de basszus, hangosak és zsizsegnek, és nem lehet előlük elbújni.
        a vendégektől én is frászt kapok – örülök, amikor megérkeznek, de kb. másfél-két óra után mehetnének is vissza. persze ez nehéz, mert mi a világ végén lakunk, így általában több napra jönnek, ha jönnek…
        gyerekkoromban napokat el tudtam volna tölteni a szobában, emlékszem, például néztem a kárpitot, meg a fürdőruhámat, hogy a szövésében ahogy az árnyalatok változnak, milyen alakzatokat látok bele. órákat el tudtam így mozizni.
        van egy munkatársam, ő mindig meséli, hogy kiült a kertbe dolgozni, és madárcsicsergés, meg cicasimogatás mellett dolgozik, olyankor mindig megirigylem, meg azt is, hogy milyen jó színe van, de én képtelen vagyok arra, hogy kiüljek.
        és persze én is bagoly vagyok.
        kb. ezek jutottak most gyorsan eszembe.

        • Nem hiányoznak? Hát, nem. Mehetnek is vissza – hát, ezen szakadok, de én is így vagyok. Én szeretek vendégeket fogadni, de ittlavósan nem, az nekem sok(k). Pont arra gondoltam, hogy ha nem másfél szobás lenne a lakásom, lehet, bele is férne, de ez az egymás kerülgetése, hogy nem lehet elbújni, tényleg nehéz.
          Kicsi az ingerküszöbünk, nem? De ez szerintem jó egyébként. Én is elvagyok tök egyszerű dolgokkal egyébként. És volt esküvő, ahol minden ok nélkül annyira elfáradtam, hogy másnap az afterpartin elkapott a bőgés. Azt éreztem, hogy valami feszít, valami sok volt, de nem tudtam megmondani, mi volt sok. Lehet ez?

      • a családi legenda szerint amikor 5 éves koromban először láttam a magányos cédrust, csak álltam csendben, és potyogtak a könnyeim…

        • Oh! ❤

          Gyerekkor: ismét érdekes téma, innen indult az ismerkedésem a szuperérzékenységgel. Eszembe jutott, mennyit bőgtem gyerekként és tiniként, és rákerestem, hogy érzékeny gyerekek, érdekelt, mi volt a bajom, miért voltam érzékeny. Mert hogy én érzékeny voltam, ezért sírtam általában. Úgy is tartottak számon, milyen érzékeny vagyok. És így jutottam el ehhez a témához. A gyerekeid milyenek ebből a szempontból, ha meg lehet kérdezni? Mert hogy ez állítólag örökletes.
          Lentebb Éva és Anikó is írt a gyerekekről a téma kapcsán.

          • Samu, ő nagyon érzékeny. Az oviban is a nagyonokos után az érzékeny a második jelző, amit megkapott. Nehéz is vele emiatt, mert otthon folyton sírdogál valamin… (bár az oviban állítólag nem pityereg, csak mindent megfigyel, észrevesz, számon tart, és egészen felnőttes dolgokra, egészen felnőttesen reflektál) Érdekes, hogy róla az első perctől kezdve tudtam, hogy külsőre az apjára hasonlít, belsőre meg inkább rám. A lányunk meg épp fordítva, legalábbis egyelőre úgy néz ki, ő az a belevaló vagány jószág, aki előbb fog fára mászni, mint a bátyja (most csak mondtam egy példát). Nagyon izgalmas nézni őket, csak néha félre lehetne vonulni (mondjuk most pont nem panaszkodok, épp egy egyhetes családelvonón vagyok. órák óta egyedül, nagyon jó)

  2. Erre már én is gondoltam, hogy az vagyok, bár vannak jobb periódusaim amikor nem zavar annyira a sok inger. Mindjárt megcsinálom a tesztet. (15)
    Az is eszembe jutott már, hogy nem kellett volna két gyereket szülnöm, talán egyet se, ha ennyire zavar a folyamatos zsizsegés, hangzavar, reagálás. Én azóta nem szeretek itthon lenni, mióta másokkal lakom együtt és még saját szobám sincs, mint kamasz koromban. Azóta úgy tűnök, mint akiket írsz, hogy folyton programokat akarnak szervezni. Mindegy, csak ne itthon, a gyerekekkel is sokkal könnyebb ha megyünk valahova. De ha nagy ritkán van olyan, hogy egyedül lehetek a lakásban, az mennyei.

    • Én is szeretek egyedül lenni a lakásban, erre mindig is volt igényem. Nekem arra is igényem van, hogy párkapcsolatban élve is legyen saját szobám, ami per pill. nem megoldható. Nálunk az egész családom ilyen volt, és anyukámnak volt külön szobája, most is van neki. Ott szokott varrni, kötni, olvasni, pihenni, ellenni csak úgy. Tehát nekem még a családi mintám sem az volt, hogy a házastársak állandóan együtt vannak. Azt hiszem, azt írták, hogy a szuperérzékenység örökletes.
      Ami a programokat illeti, lehet, hogy ez az egész érzékenység függ az élethelyzettől is, nem? Pl. ha a munka zizegős, akkor otthon szeretsz lenni, mert ott nagyobb a csend. Ha az otthon zajos, akkor meg onnan akarsz kiszakadni.

  3. Ez érdekes. Mondjuk engem még sose neveztek szuperérzékenynek, inkább csak undok dögnek, meg szeparatistának, de valóban, ha van lehetőségem rendszeresen egyedül lenni (egy ideje több is, mint amennyit igényelnék), akkor társaságban tüneményes tudok lenni. Kutyák, macskák, nyúltenyésztés, szerintem kifejezetten az ilyen embereknek valók. Engem teljesen kisimít, amikor ellátom a nyulakat, és minden részletre alapból figyelek, észreveszek egészen apró változásokat, felfrissít, egyáltalán nem fáraszt, és nem is untat. Egyik nap gondoltam arra, h konkrétan életmentő ilyesmit beiktatni az életbe, már aki teheti persze. Ha ezek után a tesztből nem derül ki, h szuperérzékeny lennék, akkor csak beigazolódik, h valóban szeparatista, undok dög vagyok 🙂 Az, h bagoly típus, az nem kérdés, szenvedek is miatta.

    • Na, mi lett az eredmény?

      • Ne olyan gyorsan na, mert közben el kellett olvasnom a bagoly típusról a bejegyzésedet és az összes hozzászólást. A tesztnél 12 pontom lett, szóval olyan határeset, ahogy nézem. Lehet, h csak simán undok vagyok, nem is annyira szuperérzékeny.

        • Most hangosan felnevettem, mert az jutott eszembe, hogy azért jó, hogy blogot írok, mert egy rakat, a társadalom által nem tolerált viselkedést és jellemvonást dolgozok itt fel úgy, hogy kijelentem, hogy az teljesen normális, és nem is vagyunk undokok, gonoszak, hülyék és egyebek.

  4. Dettó. És individualista vagyok. Nem vagyok csapatjátékos. Cserébe tiszteletben tartom mindenki magánszféráját, érzékenységét, segíteni is nagyon tapintatosan, figyelmesen.
    Jó lett volna, ha ez már egészen fiatal koromban ennyire világosan megfogalmazódott volna bennem, vagy a szüleimben, és sokkal tudatosabban terelgettek volna ennek megfelelő pályára.

    • (Valamiért moderációra tett, pedig emlékeim szerint nem ez az első hozzászólásod.)

      Én sem ennek megfelelő pályán tevékenykedek, és a munkakörülmények sem szuperérzékenyeknek lettek kitalálva. A pályaválasztás eleve nehéz, mit tudjuk mi 14 és 18 évesen, mit akarunk csinálni. Még magunkat sem ismerjük, és nagyon fura, de a várható munkakörülmények annyira nem is kerülnek elő pályaválasztáskor, nem?

      • Igaz! Nem is feltétlenül konkrét munkakörülményekre gondoltam, inkább lehetőségekre egy-egy szakmán belül az egyéni boldogulásra, a lehetséges környezetre. Például egy általános iskolai tanár, vagy tanító sokkal inkább csapatban kell, hogy gondolkodjon, mint mondjuk egy egyetemi oktató, aki egyben kutat is, sokszor önállóan.
        Ez csak egy példa persze, sokféle szakma és környezet lehetséges, mondjuk, hogy egy bármilyen ügyintéző egyedül végigvisz egy ügyet, az is jó tud lenni.

        • Igen, vannak olyan munkák, ahol tényleg nem tud boldogulni egy ilyen személyiség, vagy csak nagyobb kompromisszumokkal, de pl. tanítani lehet magántanérként is. De ez a csapatban gondolkodás kb. már mindenhol elvárás, miközben szerintem mindenki az egyéni sikerekre vágyik a szíve mélyén.

  5. Jaaaaaaaj, már megint az elevenembe találtál. Bár azt hiszem velem kicsit fura a helyzet, mert kívülről inkább látszom érzéketlen bunkónak, mint szuperérzékeny léleknek. Nálam is felnőttként jött a felismerés, hogy mennyire érzékeny reagálok gyakorlatilag mindenre, ami körülvesz. Viszont arra is rá kellett ébrednem, hogy valahol mélyen mindigis tisztában voltam ezzel és talán épp emiatt az évek során elég kemény páncélt növesztettem. Tökélyre fejlesztett pókerarccal bámulok ki a világba és hajlamos vagyok mindenre laza nemtörődömséggel reagálni, amit sokan érzéketlenségnek tartanak. De mindeközben belül rengeteget gyötrődöm, csak nem akarom, hogy más is lássa.

    Gyerekkorom óta imádok egyedül lenni és ez talán épp abból fakad, hogy a szüleim imádják a nagy társaságok, a hangos összejöveteleket. Nálunk mindig zajlottak az események, mindig jött valami vendég, szinte soha nem voltak nyugalmas hétvégék. Az illem megkívánta, hogy ha vendég jött, vagy nagy társaság gyűlt össze, akkor nekem is ott kellett lenni, de én bunkó módon általában kihúztam magam az ilyenekből. Mostanáig nem tudtam, hogy ezt szuperérzékenységnek hívják, engem leginkább magának valónak, furának, bunkónak, érzéketlennek titulálnak miatta.

    • Én úgy értelmezem, hogy ez a “kívülről érzéketlen bunkónak tűnés” valójában egy reakció az érzékenységre, védekezés talán. Én is sokszor leszarom-stílusúnak tűnök, belül meg eléggé foglalkozom dolgokkal, amit kifelé nem látszik.
      Társaság nálunk is mindig volt, de mi attól függetlenül nem voltunk teljesen együtt a vendégeinkkel, pl. simán elmentünk délután aludni egyet, ha voltak is nálunk.
      Az elnevezés szerintem nem túl régi, és lehet, most vált fontossá az általam leírt társadalmi nyomás miatt, hogy legyél csapatjátékos, asszertív, aktív, stb. Vannak változások, amik miatt egy-egy időszakban bizonyos jelenségek, személyiségek, jellemvonások hangsúlyosabbá válnak, mert pl. nem a nagy átlaghoz igazodnak.

      • Igen, ez egyértelműen védekezés, ami tudatos, vagy tudatalatti. Nálam inkább utóbbi, mert annyira ösztönösen jön, hogy gyakorlatilag észre sem veszem. Ha a barátaim rámszólnak emiatt, akkor magyarázhatom, hogy bocsi, nem direkt csinálom. Mert még barátok előtt is nehezemre esik levetkőzni ezt a páncélt.

        Nálunk nem volt elvonulás, a vendég a mai napig szent, és sérthetetlen, a lényeg, hogy érezze minél jobban magát és maradjon addig, amíg jólesik neki (és általában elég sokáig jólesik neki). Persze nem biztos, hogy a gyerekkori “élményeim” okozták a defektet, csak valamivel magyarázni kell. Nem én választottam ezt az állapotot, sőt kifejezetten szeretnék az a nő lenni a filmekből, aki nagy társaságban, pezsgőspohárral a kezében az egyik baráti társaságtól röpködök a másikig, mindenkit ismer (őt is mindenki ismeri) és mindenkivel elcseveg pár percet. Elemében van, fecseg, jól érzi magát, stb…

        • Na, Corot, képzeld el, hogy írják, hogy szerveznek találkozót szuperérzékenyeknek. Ezt megnézném, ott biztosan nincsenek pezsgővel a kezükben egyik embertől a másikig röpködő nők. Menjünk el egyszer.

          • 🙂 emberek? tömeg? neeeeee!

            • Kérdezem mindenkitől, aki érintettnek érzi magát, mit jelent a tömeg? Pl. az ünnepélyeket is írják, az esküvőket meg az ilyen eseményeket is. Én ezeket sem szeretem, de nem azért mert idióta koszorúslányt csinálnak belőlem (https://tollampapirom.wordpress.com/2013/10/20/az-eskuvok-lelektana-1-a-koszoruslany-avagy-a-levendula-eleterzes-parodia-egy-szinben/) , irigy sem vagyok, nem fáj, hogy én még nem, de rendre kiborulok a lagziktól, zavar ez a nagy HANGULAT és PÖRGÉS, hogy nem lehet egyedül lenni 10 percre, mert valaki jön, hogy de táncoljál vele. És a tipikus jelenség: mi a baj? nem vagy jól? – amikor ilyen ingeres helyen kicsit félrehúzódsz 15 percre.

              • A szeretett személyek miatt elviselem az esküvők, szalagavatók, ballagások légkörét, de alig várom a végét. 🙂
                Néhány éve jöttem rá, hogy miért viseltem nagyon nehezen a gyerekezést, amíg kicsik voltak: gyakorlatilag minimális a lehetőség a visszavonulásra, feltöltődésre, marad az éjszakai kádban olvasás max. Mikor nagyobbak lettek és ugyanúgy vágytak a magányra a saját szobájukban, sokkal jobb lett, pláne, hogy értékelték ők is a békén hagyást.

              • Nálam a tömeg nem mennyiségi, hanem minőségi fogalom. Van a jó tömeg, az elviselhető tömeg és a rossz tömeg. Pl. Két hét múlva ballagásra megyek. Kötelezően kell megjelennem olyan emberek társaságában, akikkel önként soha nem buliznék. Talán 15-en leszünk, szóval nem esküvői tömegnyomorról beszélek, ez számomra mégis rossz tömeg, mert egyetlen ember sincs a társaságban, akivel közös nevezőn lennék. Az egész púp a hátamra, nem kívánja egyetlen porcikám sem, inkább választanám a nagyobb számú elviselhető tömeget, ahol biztos találnék legalább egy embert, akivel elmúlathatnám az időt.

                • Igen, egyetértek. Mindig akad valaki, akivel félrehúzódva lehet dumálni. Ez nálam a családra is vonatkozik.

                • Ez is milyen jó meglátás, így nekem most tisztább lett a tömeg fogalma is. A tömeg akkor nem az emberek számát, hanem az ingertömeget jelenti, ami szintén nem feltétlenül mennyiségi, hanem minőségi kategória is lehet. Ha olyan, akkor többnek érzem.

              • szívből_gyűlölöm_a_lakodalmakat. (ezért nem volt nekünk sem 😀 )

                • De annak, hogy gyűlölöd, van köze a szuperérzékenységhez szerinted? Én azt hittem, csak azért utálom, mert erőltetett, meg mindig hülyét csinálnak belőlem koszorúslányként. 🙂

                  • nem tudom, hogy van-e köze. kiráz a hideg a kötelezően jópofáskodó vőfélytől, utálom a kaják és emberek szagát, a részegeket, a hangzavart, a lakodalmas zenét, a vonatozást. 😀 hogy mindenki jól érzi magát (vagy úgy tesz), és én csak ülök egy sarokban és nézek, hogy ezt így hogy…

                    • Annyira röhögök most, Orsolya, komolyan, pont így vagyok.
                      Én azt rühellem, de tényleg, amikor elkezdődik a csárdás-blokk, ami kb. annyi, hogy összeáll a nép egy körben, és mindenki leizzadva ugrál, meg megy a kör balra, aztán jobbra, most összefutunk, széthúzzuk, a fele szinte repül, részeg Jani bácsi beáll középre, koordinálatlan mozgással nyomja, húú, kirázott a hideg. És élvezik, baszdki, élvezik! A fiatal lányok is ott mosolyognak, meg énekel mindenki lakodalmas rockot, a zenésznek az a tipikus mulatós hangszíne, anyám, remélem, mindenki megházasodott már, aki meg akart hívni engem a Nagy Napra, aki meg nem, az már nem is fog ilyen körülmények között egybekelni vagy kihagy engem a buliból.

                    • mi az esküvőkön talán már túlvagyunk, hanem képzeld, egyszer voltam egy vidéki szülinapi bulin. a kisváros krémje (az értelmiség! 28-40-ig bezárólag), és egy szál féligittas szintis csávó nyomta a cherry coke-ot meg a sing hallelujah-t nótásítva. és ezek meg mint egy lakodalomban, ugráltak és kiabáltak. és amikor indulni akartunk, megállítottak minket, hogy node állj, mi a nótád, mert elhúzzuk, és akkor ott kellett körben ölelkezve állni és énekelni, hogy százados úr sejhaj, meg akinek nótája nincsen, annak szíve sincs. iszonyú meló volt!

                    • Na, tőlem is kérték már a nótámat, de mivel nincs, akkor mindig jött ez az akinek nótája nincsen. Én tényleg nem értem, mi jó ebben az ugrabugrában. Egyébként néha be szoktam állni, de nem élvezem. Van a neten egy videó egy esküvőről, amin én is voltam, és tisztán látszik, hogy mindenki nagyon élvezi, én meg egyedül ücsörgök az asztaloknál. És oda jöttek felvenni engem is, ott kellett bohóckodni valamivel, de rossz volt.

                    • a százados urat a férjem kapta, én meg mondtam, hogy nekem nincs… és akkor mondták, hogy de van… r-é-m-e-s 😀

                    • Szív küldi csak neked, te, nótátlan nő!

                    • megállt a szívem egy pillanatra, és elgondolkodtam, hogy mi legyen, majd rákattintottam a háromszögre, és elkezdtek menetelni a hangyák (unfortunately this video is not available in your country because it could contain music… ) MEGÚSZTAM! (de majd otthon megnézem)

          • Nem mondod? Találkozó szuperézékenyeknek? Én is megnézném, hogy a sok antiszocnak tűnő ember mit kezd egymással. Szerintem egyből klikkesednek majd, a klikkel keresnek maguknak egy csöndes zugot és halk csevegéssel múlatják az időt. A klikkek csupán egy-két embert jelentenek, azok tartoznak bele akik első blikkre megtalálják egymással a közös hangot. A beszélgetések így is döcögősen indulnak, mindenki óvatosan zavart, eleinte csak puhatolózik. Kicsit később oldottabb hangulatban “lelkendezve” veszik tudomásul, hogy nincsenek egyedül a világba és hogy végre nevén nevezhetik a társadalom és a család által érzéketlen bunkónak, antiszociálisnak, hisztis picsának, remetének titulált állapotukat. Ettől persze azonnal delíriumos állapotban kerülnek, amit természetesen mélyen elnyomnak magukban, hogy senki ne vegye észre izgatott állapotukat. A klikkek tagjai e-mail/skype címet cserélnek (a telefonszám csere kizárva az első találkozó után) és örülnek, hogy rendkívül szűkös ismeretségi körül újabb taggal (akár kettővel is) bővült.
            Hangos zene, ereszd el a hajam buli nem lesz. A találkozó végén a szervező elmondja, hogy milyen szuper volt ez az egész és hogy feltétlenül meg kellene ismételni, ami a történteket tekintve furán hangzik, meg egyébként is elvetemült ötlet társasági eseményt szervezni olyanoknak, akik jobban érzik magukat önmagukban.

            Most csupán a keserves irónia és a mélységes gúny beszélt belőle, de mint magam is szuperézékeny lény, úgy érzem, hogy magamat ostorozni teljesen elfogadható dolog. :XD

            • 😀 – ez zseniális, külön posztot érdemelne! Én is azt mondom, hogy érintettként simán lehet ironizálni, nem kívülről piszkáljuk őket, vagyis magunkat.

              Ezen még mindig hangosan nevetek:

              “milyen szuper volt ez az egész és hogy feltétlenül meg kellene ismételni, ami a történteket tekintve furán hangzik,”

              De tudod, ez mennyire igaz, pont ezt csinálom társaságban. Tudod, mindenki elmondja, de jó volt, ismétlést kíván, én már nem szállok be abba, hogy ígéretet tegyek erre, hanem hallgatok és elsunnyognom, hogy nyilatkoznom kelljen. Viszonylag sokszor vagyok úgy, hogy jó volt, de telítődtem, és nem tudom elképzelni akkor a túltelítődésben, hogy ismételjek. Lehet, fogok, de tényleg idő kell hozzá, hogy kimenjen belőlem minden, és újra meglegyen az a fajta üresség (ingerüresség), hogy ismét igényem legyen rá.

              Úgy szeretem a blogban, hogy mindig vannak olyan élményeim, hogy kiderül valamivel kapcsolatban, amiről azt hittem, egyedi, hogy nem is vagyok vele egyedül.

    • Én is érzéketlennek tűnök néha emiatt. Hülye helyzet, de vállalom.

  6. ambivalens vagyok, mindig arra gondolok amikor ezt az önjellemzést halom, hogy a szuperérzékeny elsősorban önmagára érzékeny, másokét nem annyira szokta észrevenni.

    • Üdv. itt, Anna, nézz körül, ha még nem jártál itt.
      Ez az lenne, hogy kívülről érzéketlennek tűnik? Erről írtunk pár kommenttel fentebb, oda jutottunk, hogy ez lehet védekezés is.

  7. 19 Igaz. nem lepődtem meg, csak azt nem tudtam, hogy neve is van a jelenségnek.
    Pénteken hazafelé jöet felszállt a buszra egy anyuka a gyerekével; a gyerek torkaszakadtából ordított, zokogva kiabálta megállás nélkül, hogy “nem akarok menni, le akarok szállni, nem megyek oda!” csak ezt, semmimást egyfolytában, gyakorlatilag hisztériás rohamot kapott, de az anyja egyszerűen nem vett tudomást róla. A harmadik megállónál már nekem is folyt a könnyem, annyira fájt a fájdalma, hogy majd beleszakadt a szívem.
    Amit te írtál magadról, az szinte teljes egészeben igaznak érzem magamra is. Bár vendégszerető vagyok, évente-egyszer kétszer jöjjenek hozzám, és ha csak pár órás is volt a vendégség, utána napokig pihenem lelkileg. Több gyerek a lakásban a halálom, komoly stresszforrás, nagyon megterhelő.
    Nagyon érdekes, hogy a pszichológiai tesztekből kijött nálam a társas izoláció-elidegenettség séma, ami miatt korábban vagy nem is igen mentem tarsaságba, vagy ha mentem is, kivülállónak éreztem magam, amitől szenvedtem nagyon. Mostanra ezek a rossz érzések elmúltak, képes vagyok autonóm módon dönteni arról, hogy elmegyek-e egy koncertre, moziba akár egyedül is, viszont nem úgy gyógyult a sémám, hogy innnetől vegyülök szívesen: ha ott vagyok, nem monitorozom folyamatosan, mi miatt lógok ki a sorból, viszont nem is esik rosszul, ha senki nem szól hozzám és nem akarok mindenképpen valakivel lenni, hogy ne legyek egyedül. Szóval arra jöttem rá, hogy magányosabb természet vagyok, mint gondoltam magamról korábban.
    Szívesen beszélgetek, ha olyanom van, de ha besokallok, utána el kell vonulnom regenerálódni. Nem vagyok képes egyszerre több emberre figyelni, ezt mindig annak tudtam be, hogy alapvetően nehezemre esik megosztani a figyelmem. Ha a kisfiamnak azt mondom, hogy kicsit csendesedjen el, mert nem hallom a gondolataim, akkor már tudja, hogy ezt komolyan kell venni 🙂
    A tegnap óta múltidős munkahelyem nagy átka volt, hogy 4-en voltunk egy szobában, amit magányos ebédidőkkel, délidős parkban ücsörgéssel kompenzáltam; hétfőtől egyedül fogok ülni és ujjongok miatta.

    • Én is úgy vagyok, hogy nem érzem magam furán, ha egyedül vagyok, pl. kifejezetten szeretek egyedül ebédelni a munkahelyemen is, azt érzem, töltődök, kiszakadok a zajból. Az éles hangok nagyon zavarnak, a gyerekordítás is ilyen.
      Én mindig azt hittem, nem vagyok magányos természet, de a szüleim sokszor mondták, hogy de igen, már gyerekként is olyan voltam, hogy állandóan félrevonultam. Ha viszont társaságban vagyok, szokott lenni beszédkényszerem is. Valahogy úgy vagyok, hogy nem vágyom nagyon társaságra, de ha már ott vagyok, akkor nyitott vagyok.
      Irigyellek a saját irodáért, sok ember álma ez a mai egylégterű irodák világában.

  8. Corot ismer, tudja, hogy én pont az a nő vagyok, aki pezsgőspohárral a kezében röpköd egyik társaságtól a másikig, mindenkit ismer – akit nem, az sem marad számára sokáig ismeretlen – és mindenkivel elcseveg egy kicsit. Legalábbis ez is tudok lenni, ha nekem való a társaság, abszolút tudom hozni ezt a formát és simán elmegyek egy hétre a barátaimmal sátorozni, vagy úgy nyaralni, hogy 11-en vagyunk egy nyolcszemélyes nyaralóban – bár az is igaz, hogy akikkel ilyen programot szervezek, azok tényleg olyan barátok, hogy velük nagyjából bármit bevállalok. Az is igaz, hogy ezen alkalmakkor mindig szokott lenni idő a csendes elvonulásra – senkire se néz furán a társaság, mert elvonult egy könyvvel a fa alá, vagy nem vesz részt valamilyen programban – jó barátokkal hallgatni is jó. Vendégeket is szoktam hívni és szeretem, ha nyüzsögnek nálunk, pár napot simán elvagyok így és élvezem – igen, lefáraszt az állandó interakció, de utána úgy érzem, hogy teljesen feltöltődtem.

    Ugyanakkor az átlagembernél nagyobb igényem van a magányra, amikor épp nem élek intenzív társas életet, akkor szeretek egyedül lenni és csendes tevékenységekkel múlatni az időt. Utálom azt a kényszert, amiről írtál, hogy manapság csak akkor vagy valaki, ha állandóan pörögsz és aktív vagy, ha mindig úgymond “csinálsz” valamit, kimozdulsz, jössz, mész, hajszolod az élményeket. Én ezt nem szeretem. Régen, amikor a délelőttöket itthon töltöttem nagyon élveztem az egyedüllétet, mostanában a hétvégéken szeretek nyugiban lenni, begubózni egy kicsit itthon, olvasgatni, esetleg valami csendes kreatív tevékenységet végezni, mint a fordítás, vagy filmeket nézni vagy csak egyszerűen szöszögni. Szerencsére a férjem is ilyen, és direkt úgy van berendezve a lakásunk, hogy mindkettőnknek legyen ideje elvonulni és a maga kis dolgaival foglalkozni – egyikünk sem veszi sértésnek, ha a másik látszólag teljesen elveszik valamilyen tevékenységben. Kirándulni, túrázni szeretünk, de hát az sem egy nagy társas tevékenység. Én nem hiszem, hogy szuperérzékeny lennék, bár a tesztet még nem töltöttem ki, de van egy elég erős introvertált vonal a személyiségemben, és akkor érzem jól magam, ha ezt gond nélkül megélhetem.

  9. A teszt szerint mégiscsak szuperérzékeny lennék, 17 igaz választ adtam.

    • Na, látod! Hiába a pezsgővel lazulás. 🙂

      • Hát ez van. Amúgy most az jutott eszembe, hogy emiatt lehet az én nagy gyerek-nem-akarásom is. Egyszerűen kell, hogy egyedül lehessek, és egy gyerek megőrjítene – ezt mindig sejtettem, de most, hogy teljes állásban dolgozom, még biztosabb vagyok benne. Nagyon örülök, hogy eddig nem szültem, mert ha még reggel vonszolnom kéne szegény kölköt az oviba, meg este itt lenne, és foglalkozni kéne vele egy átdolgozott nap után, és nem lenne itthon se csend, se nyugi, se idő magamra, én ezen a télen tuti felkötöttem volna magam.

  10. Ezt a definíciót így konkrétan nem ismertem, 17 igen válasz jött ki. Hát ja, szeretem, ha békén hagynak. 🙂

    A csoportos pihenést azért szeretem, mert el lehet vonulni a többiektől: ha csak egy emberrel vagy, nem illik igazán, mert lehet, h nem akar egyedül lenni a másik. Csoportban viszont mindig van valaki, akivel lehetnek a többiek, és nyugodtan leléphetek egy kicsit, ráadásul egy személy nem kap akkora figyelmet folyamatosan, nyugisabb úgy lenni. Már ha normális a csoport, ugye! 😀

    • Amúgy pont az jutott eszembe, hogy mi ketten milyen jól elvagyunk egymással, ha túrahétvége van. Simán félrevonulunk, elhallgatunk, én rendszeresen elszunyálok, meg ilyenek. Nagy szerencse, hogy ez egyikünknek sem probléma.

  11. Én megoldom az egyedüllétet. Muszáj. Vagy felkelek előbb, vagy később fekszek, de ha nem vagyok egyedül, csöndben, akkor kikészülök. Kell az énidő. Elmentünk két napra a párommal, második nap már idegesített, hogy mindig együtt vagyunk. De hát mégsem küldhettem el. Felüdülés volt, ha elment tusolni 🙂

  12. Van ismerősöm, aki még azt sem hiszi el, hogy jó nekem egyedül, hogy TÉNYLEG jól érzem magam (nem mondom, hogy életcél egedül maradni, de nincs vele bajom). Olyan nincs, az lehetetlen. Basszus, marha jó, hogy nem szól bele senki, mi hogy van a lakásban. Pl. Persze, ha valakivel jó együtt, és nincs sok súrlódás azon SEM, hogy mi hol van, meg hogy mikor fekszünk (természetesen korán, és legkésőbb hatkor kelek, mint a “maguknak való” szuperérzékenyek általában :p ), az jobb az egyedüllétnél. De csak az. Nekem.

    • Na, igen, a meggyőzési szándék szörnyű, én kifejezetten utálom. “De nem rossz? Én nem bírnám. Jaj, gyere már el, ezt kellene csinálnod, azt kellene csinálnod.” Tényleg engem is sokszor néznek hülyének. Na, ha majd most elmesélem, hogy ez egy pszicho kategória, vajon mi lesz? Akkor szerintem még jobban meg fognak ijedni, pedig ez csak annyit jelent, hogy van neki neve hivatalosan.

      • Van egy személyiség tipizálás, a Riemanni négy személyiségtípus. Az egyik a skizoid. Most ha ez még érzékeny is, akkor az a szuperérzékeny – szerintem. Ha pont ilyen érzékeny, de mondjuk egyébként meg hiszteroid, akkor az érzékenységével pont a társaság középpontja akar lenni. Ez egy hipotézis, ami ebben a pillanatban pattant ki az agyamból, semmilyen komoly szakmai alapja nincs.

        • Pedig úgy hangzik, mintha lenne, érdekel is a téma. Tudom, van google, de milyen ez a skizoid típus?

          • Hát röviden: Riemann a szorongás alapformáiból vezette le a személyiségtípusait, a skizoid az, aki a csoportba, tömegbe való beolvadástól, az egyéniség elvesztésétől tart, szorong. Szemben a depressziós TÍPUSSAL (tehát nem zavarral!), aki az el nem fogadástól, a kitaszítottságtól fél. A hiszteroid az egyformaságtól, állandóságtól, unalomtól, a kényszeres a változástól – neki pont az állandóság kell.

        • Uhh, blaci! Ne hozz fel itt ilyen témákat, mert egyből kiderül, hogy skizoidok is vagyunk.

          • Típus, nem zavar!!! Nincs benne semmi negatív. Én biztosan skizoid TÍPUS vagyok.

            • Szerintem én is, de ki tudja. Hogyan lehet megállapítani, mi vagyok?

            • Fentebb csak poénkodtam, nem kell ennyire véresen komolyan venni. De, ha már felhoztad… Ha valakire azt mondják skizoid, legyen az típus, vagy elmezavar (nem olvas mindenki Riemannt), egyből mindenki a skizofrénre asszociál és annak nincs túl biztató csengése.

              • Nem ám! Elképzelem, hogy egy első randin vagy vm családi eseményen bevágod, hogy ja, amúgy én meg skizoid vagyok, hát, lenne csend meg zavar. És utána ilyen vihorászva hozzáteszed, hogy nyugi, nem kell ám félni, ez csak egy típus, lehet te meg depresszív vagy, szóval no para, minden oké amúgy. Iszunk még egy pohár bort? Nem? Miért nem? Ja, hogy hirtelen haza kell menned, mert belázasodott a macskád? Na, jó, majd keressük egymást 😀

              • 😉
                Ige, ebből a szempontból a többi elnevezés sem sikeres, ugye depressziós, hiszteroid, kényszeres – mindenki egyből súlyos állapotra gondol.

          • :DD

            Én az ilyen pszicho témákat, írásokat “lélektani különlegességnek” hívom (Csehov után). Na, most, írok még vagy 5-10 ilyet, amiről kiderül, hogy ti is érintettek vagytok, aztán majd kívülállók azért járnak ide olvasni, hogy nézzék, hogy a ketyósok éppen miről csevegnek. 😀

  13. Hajaj – én is szuperérzékeny vagyok – 19 igennel. Bár pacsirta vagyok és nem bagoly – azon tűnődöm, esetleg azért, hogy merenghessek magamban, és ne szóljon addig se hozzám senkifia? Azt már mondták rám, hogy én úgy tűnök mások szemében, mintha “fent hordanám az orrom”, de ha beszélgetnek velem akkor kedves vagyok.
    Most volt itt a családom, főztem 12 emberre, próbáltam beszélgetni, pörögni. A vége csak az lett, hogy kint mosogattam, tálaltam és pakoltam. A többiek jól elbeszélgettek 🙂
    Imádok egyedül lenni, ritkán van rá alkalmam. Ezért (is) szeretek elmenni edzésre, evezni, a munkából hazafelé gyalogolni, akár egyedül bevásárolni – bár a tömeget nem igazán szeretem.
    Ha valahová el kell menni, az nekem nagy kín: ballagás, esküvő, csoportos akármi.
    Ezzel ellentmond az, hogy voltam párszor barátokkal és családdal együtt nyaralni – igaz, minden hajnalban a vízparton üldögéltem magamban legalább 1 órát.
    Akkor nem deviáns vagyok, hanem szuperérzékeny!

    • Ugye, Anikó, megéri olvasni itt? Feloldódik sok minden, a bloggernek van elég izéje, hogy sok minden szóba kerüljön, és együtt megállapítsuk a közösséggel, hogy teljesen normálisak vagyunk. 🙂
      A rendezvények engem is zavarnak többnyire, mert ott meg ráadásul ilyen erőltetett ingerek vannak, álnevetés, álboldogság, álöröm, jaj.

  14. Szintén magamra ismertem… Őszintén szólva én szeretek egyedül lenni. Ettől még nem tartom magam antiszociálisnak meg mizantrópnak, de van az a küszöb, amikor tényleg besokallok az engem érő hatások miatt, és olyankor jól esik, ha magam köré tehetem a kis burkomat. c: Próbáltam együtt lakni másokkal, voltak szobatársaim, de egyszerűen nem tudtam velük élni, mert annyira zavarni kezdtek egy idő után. Arról nem is beszélve, hogy folyamatosan csapolták le az energiámat. Eléggé különbözött az életvitelünk – ők bulizni meg pörögni akartak, én meg nyugalmat. Szóval jobbnak láttam véget vetni ezeknek a helyzeteknek. Rengeteg inger ért már február óta folyamatosan: pl. 1 hetem volt vizsgaidőszak után pihenésre, ami igazából semmire sem volt elég nekem, aztán az első költözésnél elszabadult a pokol, az ideiglenes helyemen (kollégium) pedig rendszeres volt a hangoskodás, meg számomra ismeretlen emberek mindenféle kopogás nélkül járkáltak be a szobába… Tavaly szeptember óta nem volt saját szobám és intimszférám. És most van az, hogy amióta hazaköltöztem és sok időt adok magamnak, kezdem jobban érezni magam. Kisváros, nem a zajos és koszos Budapest – most jól jön. 😀

    • Nekem sem voltak szobatársaim, meg is hülyültem volna, csak akkor, amikor külföldön tanultam, de ott is csak átmenetileg. Minden szobában ketten laktak, csak én voltam egyedül, élveztem nagyon.
      Tényleg, a szuperérzékeny vs lakhely témakörben vajon mi a helyzet?

      • Én elhatároztam, hogy ha elköltözöm valahová, akkor csak egy saját szobát vagy egy kisebb lakást vagyok hajlandó bérelni. És kizárólag olyan környezetben, ahol van kert, vagy minimum a közelben zöld terület. Soha többet nem akarok a Westend meg egyéb zajos környékre költözni.

      • én kollégiumban laktam – hát még életemben nem aludtam annyit, mint ott. éjfél körül feküdtünk, 11 körül ébredtem, aztán 2-4 v 5-ig alvás megint. csak így tudtam egyedül lenni…

        Budapesten én a 11. kerületben, Őrmezőn laktam. jó volt.

        • Akkor te olyan egyetemista lehettél, mint én. Pl. a nyelvészetet autodidakta módon tanultam, mert mindig reggel nyolckor voltak az órák.

          • 😀 nem volt sok órám, és első év második félévében felszedtem egy olyan srácot, aki előadásokra egyáltalán nem járt be. így elzüllöttem én is, így a heti tizenöt órámból maradt kb. három. aztán az utolsó két évben, amikor olyat tanultam, ami érdekelt is, akkor még szombat reggel 8-ra is bementem ám. 😉

  15. Kicsit komolyabban: mi van akkor, ha az ember marhára nem szuperérzékeny, mégis jobban szereti a csendet, a magányt, a nyugalmat, mint a pörgést? Ún. magának való.

  16. Update: ez egy elég komoly jelenség, facebook csoportok is vannak meg könyv is a témában.

  17. Azt persze kevésbé szokták antiszociálisnak nevezni, aki állandó beszédkényszerrel fecseg, folyamatosan mindent “lekommunikál”, mert ma már mindent kommunikálni kell, nem elég következtetni, érteni a helyzetet, mindent ki is kell mondani, amit látunk.
    Legalább olyan antiszociális viselkedés az állandó fecsegés, amivel önző módon eltérítem mindenki figyelmét, szétverem és szennyezem a környezetem nyugalmát, terhelem mások agyát és a duplanullás információtartalmammal fárasztom őket. Sajnos az ilyen viselkedés sokkal elfogadottabb, mert aktív és erre is mondják, hogy társasági, szociális ember.

  18. Szeretlek titeket 🙂 Fel se tudom sorolni, mennyi hozzászólásban felismertem magamat!

    • Szia, Nymhpalis, ilyen antréval mi is téged (amúgy is), örülünk, hogy itt vagy!

      Mesélj, miben ismertél rá magadra! Fb-ról jöttél?

      • Sziasztok! A Fb “Szuperérzékenyek” csoportjából jöttem, ahova ma belinkelték ezt a posztot. Igazából mindenben magamra ismerek : a tesztem 19 pontos lett, idáig ösztönösen szabadúszó voltam de megsínylettem a bizonytalan bevételt és elmentem nyolcórázni, azóta nap végére kifacsart rongy vagyok – nem vagyok csapatjátékos, idegesít hogy másokkal osztozok egy munkán és folyton egyeztetni kell, hétvégén csak az ágyban döglésre vagyok képes, úgy kinyúvadok. Minden nagyobb szociális eseményt napokig pihenek ki. Bagoly vagyok, többek között mert éjjel minden csendes, mindent jobban lehet csinálni (de a korán kelés se megy…). Nem szeretem a vendégeket, annyira zavarnak a zajok hogy az irodában folyton csukogatom az ablakot mert forgalmas helyen vagyunk, tömegközlekedni csak hatalmas fejhallgatóval tudok amiben sokszor zene se szól csak halkabb legyen az egész. És gyereket sem szeretnék, mert el nem tudnám képzelni, hogy valakit folyton szórakoztatni kell, hogy bármikor megzavarhat a gondolataimban, és hogy otthon nem csend és nyugalom vár… folytathatnám. Nagyon jó azt olvasni, hogy nem vagyok egyedül és ti is vagytok.

        • Köszönöm, hogy bemutatkoztál, Nymphalis. Maradj velünk, értő, nyitott és elfogadó közösség van itt, aki nem ilyen, kiesik hamar. Beszélgetünk mindenféléről, én vagyok a lusta blogger, aki nem gyárt naponta kényszerbejegyzéseket.

  19. Köszönöm ezt az irast,elöre tudtam,hogy rólam szól 🙂 20 pontot értrem el a skálán.

  20. Ez a szuperérzékeny téma is általánosít, vannak pszichológiai megközelítések, stb. Úgy látom, mintha a sz.érzékenységet egyfajta lágy “növényevőséggel” társítanák sok helyen (szuperérzékenyek.hu) és ez egy package a legtöbb elemével, mégha megengedően adnak is néhol eltérést. Pedig szerintem lehetnek sz. érzékenyek “növényevők” és “ragadozók” egyaránt. Más megközelítésből ennek biológiai, idegrendszeriés agyi feldolgozásmódbeli okai lehetnek és sokkal több személyiségtípusra igaz lehet, minthogy pusztán pszichológiai kategóriák megközelítéséből meg lehetne ragadni.

  21. Erről a jelenségről még úgy 7 éve hallottam először szenzoros túlérzékenység néven, gondolom azóta lett azért belőle szuperérzékenység, hogy kifejezze, hogy ez nem abnormális. Egyébként teljesen én vagyok. Nem csak a sok inger miatt fáradok le társaságban, hanem mert nem nagyon olvasok ösztönösen testbeszédet ezért tudatosan kell kielemeznem az embereket, hogy vajon mit akarnak és ez így meglehetősen fárasztó. Azt a példát szoktam felhozni, hogy mintha folyamatosan egyenleteket oldanék meg fejben.
    Szeretek társaságba járni, csak mivel sokat kell utána regenerálódnom, ezért ritkán szoktam. Például szeretem a többnapos zenei fesztiválokat, de míg más jó ha 4 órákat alszik, én 8-9 órákat alszom édesdeden a sátorban és ha hazamentem akkor meg 14-et.
    Nem nagyon szeretnék egyedül dolgozni, pedig szeretek egyedül lenni, de kell a többi ember, ha azok intelligensek, jófejek és inspirálóak. Nem hiszem, hogy nekem való lenne a távmunka, igaz hogy többet tudok a számomra fontos emberekkel találkozni, ha nem fáraszt ki a munkahelyem szociálisan, viszont közben magányosnak érzem magam és nem fejlődök igazán.

    • Ja és én nagyon nem vagyok bagoly. Nagyon utálok éjfél után ébren lenni. Megtanultam kezelni illetve figyelmen kívül hagyni, hogy sok embert kiakaszt ha 11-kor vagy maximum 12-kor lelépek a buliból vagy a sörözésről.

  22. Belenéztem a szuperérzékenyes oldalba és hát nem kicsit üzlet szaga van. (Rendelj tőlünk könyveket és érezd magad különlegesnek.) Persze a jelenség ettől még létezik és fontos, hogy szó van róla, de nem tegnap jöttek rá, hogy van ilyen. 7 éve már szép hosszú wikipedia szócikke volt és bőséges irodalma, igaz még szenzoros túlérzékenység néven, többnyire mint az Asperger-szindróma egyik tüneteként tárgyalták.
    Nem mindenki Asperger-szindrómás aki szuperérzékeny és teljesen rendben van és jó dolog ha valaki különlegesnek érzi magát attól, hogy szuperérzékeny és örül annak, hogy nincs egyedül. Nekem a nyerészkedéssel és a túlmisztifikálással van bajom.

    • És ha már Asperger-szindróma vagy autizmus, nem csak a túlérzékenység jellemző, hanem az alul érzékenység is. Például valaki túlérzékeny zajokra, de a fájdalmat alig érzékeli, illetve autista gyerekeknél előfordulhat, hogy nem éreznek szomjúságot és így kiszáradhatnak.

      Egyébként biztos vagyok benne, hogy nem csak autistáknál létezik alul érzékenység, hanem ugyanúgy, mint a szuperérzékenység, ez is elterjedtebb.

      • Sok jó észrevétel, Nitta, fontos, amit írsz.

        Más is említette a szenzoros dolgot, én nem voltam tájékozott e téren, így nem ismertem fel a párhuzamot. A wiki szócikk arra a könyvre hivatkozik, amit a linkelt oldalon is reklámoznak, így lehet, csak annyi van, hogy a könyv magyar fordításai később jutottak el hozzánk. Ennek ellenére az üzleti szemlélet nekem is beugrott, de csak később, jóval a poszt megírása után.
        A jelenség biztosan létezett korábban, ezt is próbáltam megfogalmazni magamnak.
        Úgy gondolom, hogy mindig van egy norma, és ahhoz képest tartanak minket valamilyennek. Ha egy bizonyos időszakban (ami lehet 20 év is) nagyon eltávolodunk a normától, akkor jobban elkezdenek vele foglalkozni, mármint az eltávolodás okával mint jelenséggel, leírják, nevesítik, definiálják, ami szerintem annyiban jó, hogy könnyebb lesz az embereknek, ha jól értelmezik. Úgy értem, hogy régen a rossz matekos rossz matekos volt, akit megbuktattak, most meg diszkalkuliásnak nevezik. Szerintem fontos, hogy az ilyen leírások, nevesítések, szakmai anyagok segítsenek, segítség az önelfogadást, vagy azt, hogy mások elfogadják az érintetteket, ne pedig eltávolítson másoktól, és ne üzleti érdek legyen benne.
        Én azon is gondolkodtam a napokban, hogy ezzel nem felmenteni akarom-e magamat. Bármilyen jelenséget nézek, eszembe szokott jutni, hogy mi is ez, és most csak magamról beszélek. Pl. nem akarok alkalmazkodóbb lenni, nem erőltetem meg magamat, és erre jó, hogy le vagyon írva, nevesítve van, így elvárhatom, hogy fogadják el, hogy én ilyen vagyok. Vagy ilyen vagyok, nem kell igazodni a normához, mert miért kellene, miért elvárás, és jó, hogy vannak ilyen leírások, hogy abba az irányba tartunk, hogy több minden belefér, a normától való távolság is.

  23. Ez én vagyok.
    Egyedül utazom rendszeresen, nem bírom a társaságban a középponti szerepet, imádok egyedül lenni, életszakaszonként maximum 2-3 emberrel tartok fenn intenzív viszonyt, legjobb barátok száma összesen kettő, gyakran van egy változó harmadik, nagyon gyorsan belefáradok a csapatmunkába mert idegesít hogy folyamatosan reagálnom kell, etc..
    Az angol kollégák napi tíz ‘you are right’-ja úgy kikészített egy hónap után, hogy megkértem őket nekem ne mondogassák mert borzasztó hogy folyton reagálnom kell. Szegények nem értették, de elfogadták végül 🙂
    Mennyire utálom néha azt hogy sok ember közt kell lennem ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ….
    Olvasás, írás, filmek, sport egyedül, egyéb alkotási folyamatok.
    Beszélgetni elmélyülten és intim hangulatban szeretek, fáraszt a chitchat, és kikészít a túl pörgős emberek közelsége, mert nekem egy pörgőssel töltött egy óra után rendesen le kell nyugodnom, hogy visszaálljon a belső békém. Most egy ilyennel élek.
    Eddig azt hittem, hogy egy bonyolult ufó vagyok.

    • Tudod, Pikareszk, az a furcsa, hogy már sok ilyen volt nekem is, hogy azt éreztem, furcsa vagyok, sőt, bűnös ezekkel a dolgaimmal. Utána leírtam ezeket a blogon, és mindig kiderült, hogy sokan vagyunk így. Ezek a legnépszerűbb posztok, lásd, itt is rengeteg komment van, én azt mondom, nekem már ezért megéri blogot írni, mert olyan döbbenetes felismerés mindig, hogy jé, hát ennyien vagyunk?

      • Igen, egyre gyakrabban futok bele hasonlókba.
        Én reggel élek egyedül, egyébként. Imádok hajnalban kelni, amikor minden csendes és mindenki alszik, kussol az utca, a szomszéd, a város, az élet. Én meg egyedül lehetek a világon. Nagyon vicces érzés, más időzónákat ilyenkor ignorálok, ha mégsem tudom, kikérem magamnak hogy ezek ott pörögnek meg buliznak meg zajonganak 😀

  24. központi…

  25. 20-as tesztet írtam. Rég írtak már le ennyire pontosan, mint most.
    Úgy képzeld el, hogy egy nyüzsgő nagycsaládba születtem, mely hatalmas rokonsággal és kiterjedt baráti körrel rendelkezik. A házunkban állandó volt a jövés-menés. A híresen rosszul szigetelő nyílászárókkal ellátott, kitűnő akusztikájú helyiségek hol a hangos zenétől, hol a vidám nevetéstől, hol pedig a kifejezetten élénk temperamentumú szüleim veszekedéseitől voltak hangosak. (Rólunk a tesóimmal nem is beszélve.) Nyitott, kíváncsi gyerekként mindez tetszett, de nagyon fárasztó is volt. Nehéz, szinte lehetetlen volt elvonulni, feltöltődni. Szerettem a testvéreimet, mégis sokszor kívántam, bár egyke lennék.
    Tizenkét évesen aztán külön szobát kaptam. Leírhatatlanul boldog voltam.
    Nem szeretem az éles zajokat és a tömeget, tűzijátékot inkább csak felvételről nézek. Városok belső , forgalmasabb kerületeiben egy séta komolyan megterhel: figyelni a tömegre, a szembejövő emberekre, szirénazaj, autók… Ilyenkor mondhatom, hogy szó szerint szédülök az aszfalton. 🙂
    Kevés barátom van, mert passzív vagyok és fáraszt a kapcsolattartás, annak ellenére, hogy szeretem a társaságot. De csak kb. úgy, ahogy te: akkor vagyok jól, ha kevés emberre kell odafigyelnem (vendéglátóként is pocsék vagyok ezért).
    Ami a munkát illeti: mindent elutasítok, ami multitasking, főleg ha a figyelem emberekre is kell, hogy irányuljon. Álláskeresési időszakban például voltam több üzletben, boltban is próbanapon. Majdnem zokogtam, amikor olyan helyzetbe kerültem, hogy egyszerre kellett az árut csomagolnom, aprót visszaadnom, a kolléganőmet hallgatnom, és még a vásárló is kérdezett valamit. Minden ilyen alkalommal totál értéktelennek éreztem magam. Ugyanis valamiért mindig az volt bennem, hogy eladói munkára bárki alkalmas, aki fizikailag bírja, nem utálja az embereket és ismeri a négy matematikai alapműveletet.
    Az álommunkám az, ahol teljesítménybérezés van, nem kell ezerfelé figyelnem és egyedül vagy legfeljebb egy-két összeszokott kollégával dolgozhatnék.
    Jó ez a cikk, hiszen megpróbál biztosítani arról, hogy nem vagyok teljesen hülye és nem vagyok egyedül ezekkel az érzésekkel. A világ viszont tényleg nem nekünk áll, és ettől sokszor szenvedek.
    Ja, és hát természetesen bagoly vagyok.

1 visszakövetés / visszajelzés

  1. Évfordulós poszt (tl;dr) | Tollam-Papírom

Szerinted? (Az első hozzászólást megnézem megjelenelés előtt, utána szabadon írhatsz.)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: