Amikor piszkál a főnök

Amikor befejeztem az gimnáziumot, nem vettek fel az egyetemre. Nagy pofon volt ez nekem, mert nem tanultam rosszul, és már a gimnázium első évétől kezdve egyértelmű volt, hogy tovább fogok tanulni. Az is egyértelmű volt, hogy a következő évben megpróbálom még egyszer, de a szüleim azt javasolták, hogy járjak valamilyen iskolába szeptembertől, hogy ne essek ki a tanulásból. Így elkezdtem egy újságíróiskolát a helyi főiskolán. Rendezett anyagi körülmények között életünk, nem kellett mellette dolgoznom, de mivel az oktatás hetente csak két napot vett igénybe, így arra gondoltam, keresek valami munkát.

Egy kisebb helyi céghez jelentkeztem, sok mindenre nem volt lehetőség a vidéki kisvárosban. Ősszel küldtem el a jelentkezésemet, de csak tavasszal hívtak fel, akkor volt szükségük egy emberre, aki fordít nekik, esetenként pedig tolmácsol. Felvettek. Ez vezetett oda, hogy 19 évesen a főnöki terror áldozatává váljak, az ilyet mobbingnak szokták nevezni.

Én akkor még nem neveztem mobbingnek a történteket, egyszerűen csak azt gondoltam, hogy egy idióta a főnököm, aki utál engem, de ezzel párhuzamosan az állandó támadásoknak köszönhetően néha sikerült elérnie azt, hogy sokszor én is utáltam magamat, és azt hittem, értéktelen, alkalmatlan munkaerő vagyok. Az iskolapadból kerültem a termelőcéghez, ahol adminisztratív feladatokat kaptam, valamint műszaki leírásokat kellett fordítanom olaszról magyarra, ezek alapján állították össze a termékeket a gyártósoron. A főnököm egy nem éppen dekoratív, viszont nagyseggű, nő lett. Főnöki magatartását és az emberekkel való kapcsolatát különféle frusztrációi és önbizalomhiánya határozták meg, nem a szakmában töltött többéves tapasztalata.

A főnök szisztematikusan utálta magát, a világot és a környezetét. Emberibb kapcsolatot csak az asszisztensével tudott kialakítani, akivel már hosszabb ideje dolgoztak együtt és akivel remekül együtt tudtak működni mások kikészítésében és megalázásában. A duónak azért volt szüksége  rám, mert az asszisztens esti gimnáziumba járt, és két hónapos fizetés nélküli szabadságra akart menni, hogy felkészüljön az érettségire, ez idő alatt kellett helyettesítenem őt. Két hetet töltöttünk együtt a szabadsága előtt, ekkor kellett volna “betanulnom”, de az asszisztensnek soha sem volt ideje velem foglalkozni. A második héten még mindig nem tudtam, hogy mi lesz pontosan a feladatom, ezért megkértem, hogy adjon egy olasz műszaki leírást, hogy ismerkedhessek a fordítandó szövegekkel. Nem adott. Ezért egy óvatlan pillanatban kiloptam egyet az egyik mappájából, amiért jól lecseszett, majd felszólított, hogy ne nyúlkáljak a dolgaihoz.

Az utolsó közös napunkon a főnök megkérdezte, hogy állok a fordításokkal, majd az asszisztens javaslatára kitalálták, hogy akkor ők most jól letesztelik a két hét alatt megszerzett tudásomat. Kaptam két-három műszakit, hogy akkor azokat ott, élesben fordítsam le, majd szépen leültek, és mint valami nyelvvizsgabizottság leellenőrizték a “dolgozatomat”. Illetve az asszisztens ellenőrizte, mert a főnök egy szót sem beszélt magyarul. (javítási módszeréről később) Utána behívtak “eredményhirdetésre”, és közölték, hogy totál hülye, tehetségtelen vagyok, és teljesen röhejes, hogy egyáltalán leérettségiztem olaszból egykori iskolámban. Azt nem mondták el, mi volt a gond a szövegekkel.

Majd a duó megbeszélte, hogy az önállóan készített fordításaimat eleinte el fogják küldeni lektorálásra a szabadságon lévő asszisztensnek. Az első adag fordítás úgy érkezett vissza mint egy bukásra álló diák hibás dolgozata. Az asszisztens pirossal kijavította, megjegyzéseket fűzött mindenhez. Én is le voltam döbbenve, hogy hibázhattam ennyit, de amikor közelebbről megnéztem a szöveget, megint ledöbbentem, valós hibák ugyanis nem voltak benne. A kolléganő kipirosozta a “rátenni az x alkatrészt y elemre z eljárássalt”, és kijavította “y elemre z eljárással x alkatrészt ráttenire”, valamint a bekezdések indítására használt gondolatjeleket kijavította kötőjelre. Hamar rájöttem arra, hogy felesleges magyarul nem beszélő főnökömnek nyelvünk szórendi szabályait magyarázni. Majd megmutattam a két fordítást a technikusoknak is, akik megerősítettek abban, hogy a kettő között szakmai szempontból nincs különbség.

Ez a pirosas javítás így ment egy darabig, majd meguntam, és felhívtam az asszisztenst, hogy hagyja már ezt abba, olyan ciki ez az egész. Sajnos, nem állt le. A cégnél dolgozott egy nagyon intelligens és értelmes tolmács-fordító, és valahogy sikerült elérnem, hogy nézessék meg vele is az anyagaimat. Megnézte, majd elmagyarázta ugyanazt, amit én is. Neki elhitték. A főnököm és az asszisztens elég ciki helyzetbe kerültek, ezért is én lettem az állandó céltábla.

Mondok egy példát.  Amikor egyik nap szoknyába mentem dolgozni, a főnököm rám üvöltött, hogy a szoknya nem ide való, majd az egyik munkaügyessel beküldött egy bokáig érő köpenyt, amilyet a sor mellett dolgozó munkatársak viseltek, hogy mától kezdve nekem is ebben kell lennem az irodában. Ekkor már tudtam, hogy megvárom a három hónapos próbaidő leteltét, majd szépen lelépek. A köpenyt – tekintettel a melegre és ekkor már a főnök bosszantására – rövidre vágattam, ekkor fegyelmit akart adni nekem, meg azt mondta, hogy levonja a kárt a fizetésemből. Mondtam, hogy oké, vonja le. Többet nem vettem fel.

Egyik nap megint elkezdett valamiért piszkálni, és egész nap nem állt le. Délután bejött az irodába néhány férfi kolléga, és ekkor elkezdett előttük magyarázni, hogy hol a köpeny, azonnal vegyem fel. A köpenyem a széktámlára volt téve. Hallgattam, hallgattam, majd elszakadt a cérna. Igazából annyit akartam csinálni, hogy felpattanok, és kimegyek az irodából, mert akkor valahogy a sírás határára kerültem. Ezt sikerült úgy kivitelezni, hogy felugrottam, a szék repült vagy két métert, közben földhöz vágtam a zubbonyt, és beleordítottam a főnök fejébe egy vafanculot, meg hogy vegye fel ő, ha nem érzi jól magát a ruháiban, vagy gondja van a megjelenésével. Majd kirohantam az irodából, és egy óráig nem mentem vissza. Amikor visszamentem, eléggé ki volt sírva a szemem. Ő ekkor magyarázni kezdte, hogy így nem lehet viselkedni. Én ugyanezt mondtam neki.

Teltek a napok, a helyzet valamennyire normalizálódott. A helyettes leérettségizett, de nem jött vissza, mert teherbe esett, így otthon maradt még egy ideig. Aztán visszajött, de egyértelművé vált, hogy nem lesz ott sokáig. Engem meg felvettek az egyetemre. A helyettes terhességének hírére behívtak, hogy rám itt szükség van, megkérdezték, mi újság az egyetemmel. Nem mondtam meg nekik, mi a helyzet. Közben a csapatból többen teljesen kikészültek a főnöki terrortól, és többen a felmondásukat fontolgatták. Én lelkesen biztattam őket, hogy lépjenek le.

Júliusban elindult a lavina. Én tudtam, hogy nem fogok maradni, de erről – bosszúból – nem szóltam. Azt terveztem, hogy az utolsó napomon beintek, és csak akkor fogok szólni, hogy holnap nem jövök. Ezen az utolsó héten a csapat több, mint fele beadta a felmondását, és mindenki elmondta, hogy a főnök miatt megy el, mert nem normális, amit művel. Káosz volt, mert annyira kevesen maradtak, hogy nem tudták folytatni a munkát. A helyettes terhesség miatt nem jött többet. Ebben a helyzetben telt az utolsó napom, lejárt a próbaidőm, de nem szóltam semmit. Másnap reggel bementem, mint aki jött folytatni a munkát. Elém tették a szerződést a határozatlan időről, én pedig miután kényelmesen elfogyasztottam a kávémat, közöltem, hogy ja, én csak azért jöttem ma be, hogy szóljak, hogy nem hosszabbítom meg a munkaviszonyomat, most pedig haza megyek. A felmondott csapattagok rendkívüli felmondásokkal léptek le, egyik napról a másikra, volt, aki már be sem jött, a többiek meg pár napig maradtak. Ott álltunk az irodában. A kb. tízfős technikusi csapatból maradtak négyen, a két irodai alkalmazottból az egyik otthon volt kismamaként, én meg éppen közöltem, hogy én is megyek. Kitört a pánik. Jött az igazgató, hogy mi folyik itt. Elmondtuk neki. Én is, és a még ott lévő technikusok is. A zsarnok megbukott. Először haza vágták az anyavállalathoz, majd onnan is távoznia kellett.

A csatlós hónapokkal később felhívott, és közölte, hogy otthon van a közben megszületett gyerekével és alvállalkozóként fordít műszaki leírásokat egykori cégünknek, de a baba mellett nem bírja egyedül, esetleg nem szállnék-e be a bizniszbe az ő neve alatt. Én ekkor már egyetemista volta, és igaz, jól jött volna az ösztöndíj-kiegészítés, mégis a plusz bevételnél nagyobb örömmel töltött el, hogy elküldhettem a fenébe, vagyis nem éltem a lehetőséggel.

Az én esetem a mobbing ritka példája: a jó elnyerte a jutalmát, a rossz pedig a büntetését, de ez csak a legritkább esetben fordul elő. Utólag, mai eszemmel teljesen döbbenetes, miért maradtam ott három hónapig. Nem voltam rászorulva a pénzre, a szüleim sem erőltették, hogy maradjak, főleg, amikor elmeséltem, mi folyik az irodában. Azt hiszem, ilyen lehet egy bántalmazó kapcsolat is. Méltatlan, romboló, mégis kibírod. Az ember beleéli magát, és nem jut eszébe, hogy lenne más lehetőség is, hogy ettől már minden csak jobb lehet. Sajnos, azt is elhiszed, hogy te vagy a hibás. Én 19 évesem éltem át ezt először, nagyon fiatal voltam, és úgy gondolom, nagyon rossz volt, hogy ezek voltak az első tapasztalataim a munkával kapcsolatban. Már nem hat meg ez az egész, olyan régen történt, és sok jól élményem van azóta. De mi van azokkal, akik ilyen helyzetben vannak, akik nem tudnak kiszállni ebből, akik kiszolgáltatott helyzetben vannak, akik nem tudnak önérvényesíteni, és elhiszik, hogy rossz emberek?

Úgy tudom, hogy Amerikában büntetik az ilyesmit. Kérdés, hogy mennyire bizonyítható, hogy terrorizál a főnök, és ki áll a bántalmazott alkalmazottak mellé? Mi a megoldás? Van megoldás?

Reklámok
tollampapírom névjegye (162 Bejegyzés)
Írni jó, többet az ügyről elmondani nem tudok.

31 hozzászólás Amikor piszkál a főnök bejegyzéshez

  1. A lényeghez: eddig azt hittem, a mobbing az, ha többen szállnak rá egyre, pl. nagyjából az egész osztály.

    • Én úgy tudom, hogy többféle lehet. Jöhet a munkatársaktól, a főnöktől vagy egyszerre mindkettőtől, és nemcsak egy embert érinthet, hanem többet is. De lehet, én tudom rosszul. A lényeg az, hogy bárhogy is nevezzük, gáz az ilyen.

  2. Úgy értem, eddig azt hittem, a mobbing szó alapból azt jelenti, hogy egy csoport száll rá egy emberre, így gyötrik. De én tévedtem, szóval tanultam valamit.
    És persze, mindegy hogy hívjuk, ezért is mondtam, hogy a “lényeghez” 😉

  3. Uhh, szerencsére ilyen főnökhöz még nem volt szerencsém (persze olyan sok főnököt nem fogyasztottam eleddig). De nem tudom melyik a rosszabb, a bunkó fajta, vagy az akaratgyenge/alkalmatlan főnök. Nekem utóbbihoz volt/van szerencsém. Csak olyan főnökeim voltak, akik abszolút alkalmatlanok a főnökösködésre, illetve inkább úgy fogalmaznék, hogy a vezetésre. Nem szakmailag kritizálom őket, bizonyára mind jó szakemberek, de vezetőként egyszerűen nem működtek jól. Nem tudtak (jól)irányítani, határozatlanok, képtelenek a feladatokat normálisan, érthető emberi nyelven kiosztani/elmagyarázni mert mintha maguk sem tudnák, hogy mithogyanmerre… Nagyon gáz amikor úgy kell dolgoznod, hogy minden nap más instrukciókat kapsz ugyanarra a feladatra.
    Női főnököm csupán egy volt, ő is az általam említett kategóriába tartozik. Ráadásul ő a mindenkire mosolygós típus, akiről soha nem tudok, hogy mikor mit gondol, mert tényleg állandóan vigyorog (akkor is ha mérges).

  4. Hát igen, a főnök egy Nagyseggű Zsarnok volt, a csatlósa pedig egy Túlkoros Teen Mom (késve érettségizik, közben teherbe esik, annyi, hogy ő nem lett emiatt médiasztár). Igen, az ember ilyenkor könnyen elhiszi, hogy ő a szar: még felnőttként is, hát még, ha fiatal és tapasztalatlan vagy. Lélekromboló, fájdalmas élmények, nehéz felállni belőle. Örülök, hogy sikerült. ❤
    .

  5. Ez annak alapján, hogy jobb helyeken már büntetendő, talán nem kelet-európai sajátosság, én mégis elsősorban ezeknél a népeknél látom erősnek ezt a vonalat itt Angliában. Konkrétan bullying zajlik a munkahelyemen. Mobbingra is volt példa, könnyen beránthatóak a munkatársak.
    A kolléganőmet kellett (magyar) leállítani pár hete kétszer is egymás után, mert úgy érezte hogy az új kollégákat basztatással és személyes feszültségkeltéssel lehet munkára és hatékonyságra szoktatni. Én értem, mi a munka, háromszor annyit dolgoztam időben mint ő, pedig alig fiatalabb nálam, és én is látom a mediterrán országból érkezők, vagy helyi kollégák atittűdjében a hibákat, korrigálni valókat. De ez valahogy a kolléganő fejében nem világos szabályok, célok bemutatásával kezdődik, hanem két -három nap nyalizással, merjajszegénke még új, majd egy ilyen bika módra történő pálfordulással és onnan mehet a basztatás.
    Egyszer képes volt azzal fogadni egy új kollégát, hogy ‘majd megpróbálom nem megríkatni’…

  6. Saját élményből pedig..
    Én azt hiszem egyet kivéve, soha de soha nem dolgoztam Magyarországon olyan helyen, ahol a mobbing vagy a bullying valamilyen formában ne lett volna jelen. Bizalmaskodás, majd hátat fordítás, ha nem olyan vagy mint amilyennek mi szeretnénk, ha nem nyalsz be, ha nem törsz be, ha nem illeszkedsz a saját érdekeid ellenére is be.
    És gyakorlatilag mindig az ellenálló, védekező fél jár pórul, ő a despota akivel nem lehet együtt dolgozni, aki ‘nem akar beállni a sorba és azt hiszi különb kupac szar – különb picsán esett ki, egyes régiókban- mint a többi’. Holott..
    Az a szomorú, hogy a te akkori olasz tudásod valahol mégis kivételes pozícióba helyezett téged. Mi van akkor, ha csak árufeltölteni, vagy takarítani kell? Akkor nincs rád utalva a munkahelyed, gyakorlatilag akárki el tudja végezni a melódat, pláne olyan időkben és országokban, amikor és ahol bárki kifejleszti magában a mindenféle képességeket csak hogy munkája legyen és ne kerüljön az utcára.

    • Igen, a cél az volt, hogy ott maradjak a basztatás ellenére is.

      Nem szoktam a munkahelyemről írni, de most annyit mondok, én olyan helyen vagyok évek óta, ahol soha senki nem basztatott, mindig olyan főnökeim voltak, akik nem szálltak rá senkire, valahogy ez nálunk nem alakult ki, szerencsére. És az új emberektől is állandó visszajelzést kérnek a hr-ről, hogy hogy vannak, mi történik velük, stb. Egyszerűen hagynak dolgozni, és ez nagyon jó. A vezetői támadás kurva gáz, én nem is értem, hogy fér ez bele bárhol is. Ha valaki nem jó szakmailag, akkor küldjék el, az is jobb, mintha kiteszik az állandó zaklatásnak. Nagyon jó úgy dolgozni, hogy tudod, nem fognak alaptalanul piszkálni, hogy tudod, támogatnak, és az elvárás az, hogy csináld meg rendesen a munkádat, és a “rendesen” is egy konkrét, érthetően leírt valami.

      • Örülök hogy több ilyen hely is van.
        Szerintem csapatjáték, elfogadás, élni hagyás terén volna még hova fejlődnünk. Legtöbbször a kollégák csinálták ki a velük egy szinten lévőt, tapasztalataim során ezt láttam.

  7. Nyilván pszichopata vagyok. Sőt, érzéketlen tuskó. De ha nem vagyok rászolrulva a munkára, akkor
    a) nem megyek többet. Nem szólok, hadd keressenek.
    b) Ha vicces kedvemben vagyok, én is trollkodok.
    c) Ha Igazságosztó kedvemben vagyok, akkor bizonyítékot gyűjtök, majd egy csinos pakkot küldök a központi HR-nek.
    Persze, tudom, 19 évesen más a dolog, valszeg megsértődtem volna aztán nem jövök többet.

    • Igen, erre én is akartam mondani, amikor ott tartottam az olvasásban, hogy tollampapírom eldöntötte, hogy a próbaidő végén lelép, hogy DE NEM MUSZÁJ megvárni a végét. Sokan nem tudják, hogy próbaidőben bármikor felállhatnak, és indoklás nélkül kimehetnek az ajtón hátra se nézve.
      Aztán rájöttem, hogy a csattanó kedvéért csinálta. És tulajdonképp nem volt rossz ötlet. Szerintem tök jó útravaló volt az az életre, végignézni, hogy a rossz tényleg elnyeri méltó büntetését. Jobb mint megsebezve elmenni a seb kapásakor, azzal a tudattal, hogy nem felelt meg, ott pedig minden működik tovább nélküle is.

    • 19 évesen ez más, és a végén már ott volt a bosszúvágy is, így nagyobbat csattant. Most nem csinálnék ilyet, érettebb vagyok, harcolnék a jogaimért, vagy ilyenek.

  8. Hát nézz rám 🙂 Én sajna így negyvenesen pont ebben a helyzetben vagyok. Az utolsó 3 munkahelyemen, az utóbbi 7 évben ez ment. Az utolsón meg konkrétan átjátszották a munkámat valaki fontosabb feleségének, de miután elég kemény szerződésem volt, mégkeményebb üldözést és szivatást kellett alkalmazni, jó hosszan, amíg kicsináltak, mert nem akartam hagyni magam, ugyanis én tényleg rá voltam szorulva.
    Most sajnos emlékeim sem igen vannak már arról, milyen amikor nem bántanak egy munkahelyen, sőt, hányingerem van már az irodaszagtól is. Meg totál hülyének is érzem magam. Nem is tudom, hogyan tovább.

    • Nem tudom, mivel foglalkozol, de esetleg szabadúszás? Sokan ezt választják, és nem menekülésként, hanem mert jobb külön, önállóan, mindentől és mindenkitől mentesen dolgozni. Nehéz normális közösséget találni, ez az igazság. Jó az, amikor csak a munkára kell koncentrálni.

      • Jaja, csak nem tudom, miben ússzak szabad. Szívem vágya, csak fogalmam sincs hogy kell, és iszonyú bátornak tartok mindenkit, aki vállalja a piacra való betörés, kuncsaftszerzés, saját könyvelés, NAV-prédaállattá válás izgalmait. Meg mit? Valahogy folyton olyan helyzet adódott vagy tizensok évig, hogy még egy kicsit el kellett adnom magam multinak, aztán majd kiszállhatok, most meg nincs másom, mint egy HR végzettség és sok tapasztalat főemberek mellett asszisztensként. Nem túl szabadúszói cucc, és herótom is van már mindkettőtől. Azt hiszem, az érettségi körüli pályaválasztási gondoknál csak egy szarabb van: a negyven fölötti pályaválasztási gond, jól elmélyítve a hülyevagyok, hiszenhát kitúrtak élményével.

        • Idézd fel két gyerekkori szép emlékedet! Mi jut elsőre eszedbe, Matifa?

          • Pitypangok 🙂 Meg a magas fű a domboldalon, mezei virágokkal, ami a fejem fölé ér, és ahogy megyek benne, felrajzolódnak az égre.

            • Azt mondják, ebből kell kiindulni a pályaválasztást illetően. Nekem kettő volt: az egyik hasonló a tiédhez, a másik meg az, hogy tanítom a babákat, mint egy tanár, meg hatoldalas mesét írok hétévesen. Az elsőre azt gondoltam, hogy a természettel kell foglalkoznom, néhány éve még jelentkeztem erdőgazda szakra. De rájöttem, hogy ez inkább a szabadságot, a természetközeli lakóhelyet, a nyugodt légkört jelenti nekem.

              • Nekem az állatok(növények) meg a könyvek a két fődolog. De hogy mit csináltam volna velük … 🙂 erre nem emlékszem. Tanítani nem akartam, írni viszont én írtam meg mindig mindenki helyett mindent gyerekkoromban. Ha megesett hogy valamire nem tanultam és dolgozatot írtunk, simán és gátlástalanul írtam elképzelt sztorit az egyik velszi bárd vagy a mezei pocok szemszögéből, és általában bejött. Csak valahogy ez olyan hiábavalóságnak számított ott, és akkoriban, “hülyeségek” helyett valami komoly termelőmunka felé orientálódás volt az elvárás. Aztán meg csak a szimpla eltartani magam,és egy kicsit mást is, viszonylag korántól és védőháló nélkül. 19 éves korom után nappali egyetem többet nem jött szóba, nem tudtam volna teljes munkaidőben dolgozni tőle, a HR levelezőn még belefért.
                Nem látom most, hogy hogyan lehet kimászni a nagyon mély, fagyott keréknyomból, és van-e akkor út ott másfele, ami járható.

                • Mindig van, mindig van, bár néha én is elbizonytalanodom, hogy mi lesz ebből, belőlem. Esetleg egy jó karriercoach? Hátha, ki tudná hozni, mi lenne a jó irány. És van valami olyan munka, ami tetszene? Akár olyan is, ami most nagyon merésznek vagy távolinak tűnik?

  9. Soha eddig nem bántottak egy munkahelyen sem, mindenhol jó volt a viszonyom a kollégáimmal – szerencsésnek mondhatom magam. Hülye főnököm már volt, szerintem az illető komoly személyiségzavarokkal küzd, és nagyon nehezen viseltem mind a modorát, mind a viselkedését. Még úgy is rossz volt nézni, amit csinál, hogy engem soha nem bántott. Sok esetben úgy éreztem, hogy most felállok, megmondom neki, hogy egy seggfej és így nem lehet emberekkel bánni, majd hátat fordítok és kisétálok az ajtón. Nyilván ezzel semmit sem nyertem volna, így aztán végül nagy drámai jelenetek nélkül sétáltam el, és váltottam munkahelyet.

    • Mindenki dráma nélkül megy, de lehet, hogy ez a baj. Hogy soha sem szólunk. Most nem rólad beszélek, nem ítélkezek, hanem inkább arra akarom felhívni a figyelmet, hogy a helyzet általános, és bennünk meg az van kulturálisan, szociálisan, hogy tűrni kell. És mindenhonnan szépen kell elmenni, mert soha sem lehet tudni, mikor kerülsz össze velük újra. Ez ilyen általános vélemény, hozzáállás, mindenki ezt mondja.

      • Én speckó szóltam, volt hogy csak összefoglaltam távoztamkor az igazgatónak, hogy miért megyek (kissé gáz volt utána összepakolás közben a csukott ajtón át hallgatni, amint azt kiabálta a pénzügyi igazgatónak, hogy “nem azért járnak ide be az emberek dolgozni, hogy _alázatosak_ legyenek!”, nyertem már munkaügyi pert is, sőt, másnak is megalapoztam a saját nyerését, mert magától nem indult volna neki. Ha egy dologra jó a HR háttér, hát erre. Mindig borzasztóan felháborított, hogy egy nagy cég ügyvéddel, pénzzel, apparátussal, megfélelmlítéssel mennyire iszonyú túlerő egy emberrel szemben, akit pedig az egzisztenciájában támad meg, és akit csak lehetett, nem hagytam ledózerolni.

        • Ügyes vagy, perebe kevesen mernek beleállni, de nemcsak munkaügyibe nem, hanem másba sem. Pedig a munkaügyit állítólag könnyebb megnyerni, mint azt általában gondoljuk. Az igazgatónak meg a kurvaanyját, hogy ilyet mond, illetve gondol.

          • A pü faszi mondta azt nekem egyszer (sok egyéb faszság közt), hogy “maga jó munkaerő lenne, csak nem elég alázatos” és ez is szerepelt az észrevételeim közt, szóval erről tartott eligazítást neki a főnöke.
            Mondjuk ezek rég voltak, amikor még huszonéves koromban úgy kerestem állást, hogy ahova jelentkeztem mindenhova behívtak, voltam 15 interjún, 5 helyről igent jeleztek vissza, egyre elmentem, két másik meg még hónapokig hívogatott, hogy milyen feltételekkel mennék mégis hozzájuk. Hát ilyen ma már nincs.
            A munkaügyit könnyebb megnyerni, nem véletlenül, hanem mert általában tényleg keményen jogsértenek a munkáltatók. Pl leépítenek de nem akarják kifizetni az 1 hónap végkielégítésedet, hiába dolgozol ott 5 éve, mert ezalatt 3 cégtől béreltek sorra fiktíve. Ezeket nincs mivel védni, és nincs az a hülye munkaügyi bíró, aki ne látná rögtön át az efféle trükköket. Ja és amit az emberek méginkább nem tudnak: az ügyvédek munkaügyi perben sikerdíjért dolgoznak. Szóval akkor fizetsz, ha nyer neked pénzt, nulla a kockázatod rajta.

      • Ha az ember ugyanabban a körben szeretne érvényesülni, akkor azért ilyet nem tehet. Soha többet nem kaptam volna úgy munkát a városban, ha híre megy, hogy én voltam az, aki beolvasott az igazgatónak.

        • Az a baj, hogy emberek ezt hiszik. Vagy mit nevezünk ugyanannak a körnek? Multi ugyanabban a városban? Nem akarlak szomorítani, de ez után az eset után volt még 4 munkahelyem ugyanebben a körben. És olyat is láttam kolléganőnél, aki botránnyal ment el, ő spec még iparágon belülre is, hogy amikor kihúzta a lábát az irodából az elszámolása után, a kedves igazgatónőnk már fogta is a telefont, hogy odaszóljon az újnak. Aztán kijött hozzám hápogni, hogy őt hogy megsértették, mert a másik cég vezetője közölte, hogy majd ha tanácsot kér tőle, jelentkezni fog, de egyelőre ő vezeti azt a céget és azt vesz fel, akit jónak lát.

  10. Sajnos èn is ugyanebben a cipőben vagyok 5honapja. 4 diplomàval vettek fel egy cèghez ès a nàlamnàl 3 èvvel idősebb főnököm kèszít ki. Reggelente màr gyomorgörccsel kelek ès csak szàmolom a perceket. Degradàló feladatokat ad ès ezen mèg gúnyolódik is…. Úgy érzem nekem is az a megoldàs maradt, ha lépek..

Szerinted? (Az első hozzászólást megnézem megjelenelés előtt, utána szabadon írhatsz.)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: