Te mitől félsz?

Ennek a posztnak az az apropója, hogy egyedül vagyok egy házban. A budapesti lakásomban ez nem tűnik ijesztőnek, mivel ott egy ajtónyira vannak a szomszédok, ott sokan lakunk “együtt”.

Ez a ház, ahol most vagyok, eléggé Péntek 13 hangulatú ebben a formában. A héten mindig volt itt valaki. Én szeretek egyedül is lenni, nincs ezzel gondom, viszont ez a nyaraló egy vidéki kisváros üdülőövezetében van, ahol a házak közel vannak egymáshoz, viszont most sem jobbra, sem balra, sem szemben, sem hátul nem nyaral senki, pár száz méteres körzetben nincs egy ember sem. Most írhatnék arról is, hogy ez a vidéki csend, az isten háta mögötti hangulat micsoda ihletet ad nekem, csak úgy ébrednek a gondolatok. Ezt nem írhatom, mert ez nem igaz. Ülök a teraszon egy kanapén, fülelek, nézem a sötétséget, közben azt próbálom kitalálni, hogy az átlósan lévő házban van-e valaki, vagy hogy jól látom-e, hogy a kertszomszéd nyaralójának felső ablaka nyitva van. Mert akkor vannak ott, viszont egyik házból sem jön fény és hang.

(Lefeküdteket? Keljetek fel! Be vagyok szarva.)

Tudom, hogy ez eléggé vállalhatatlan érzés 30 felett, sőt 14 felett is, de annyi mindent leírtam már itt, miért hallgatnám el pont ezt?

Néha eljön itt a helyi polgárőrség kocsival, hogy ellenőrizzék, nincs-e betörés. Figyelnek ránk. Ennek ellenére én valószínűleg virrasztani fogok, ha meg nagyon fáradt leszek, akkor kint fogok aludni a szabad ég alatt. Ha valahol félek, és egyedül vagyok, akkor inkább kint alszom. Ez így elég furán hangzik, nem? Pedig logikus. Soha sem értettem, miért befelé, aztán meg a lépcsőn felfelé futnak a lányok a thrillerekben. Kifelé kell futni, hogy tudjál segítségért kiáltani. És az a szemét macska mindig előugrik valahonnan, mielőtt jön a pszichopata daraboló gyilkos.

Ilyen hülyeségeken gondolkodom egyéjszakás vidéki magányomban. Holnap már jön a felszabadítás. Ma elmehettem volna innen 25 km-re, hogy ne legyek egyedül, de nem mentem.

Én félek az éjszakától, azt mondják, ez jele lehet annak, hogy valaki nem akar felnőni. Csak a gyerekek félnek a sötétben. Meg én. A nagy szamár.

Viszont nem félek a nehéz helyzetektől, sok zűrös ügytől, problémáktól, mert azokat mindig megoldom. Nem félek attól, hogy egyedül maradok egész életemben, és a biológiai órámtól sem félek. Soha sem féltem attól, hogy elhagynak, megcsalnak, vagy bántalmaznak. Ha menni akar, menjen, ha félrekúr, és megtudom, majd kitalálom, mi legyen. Ha bántalmazna akár csak szóval, rögtön repülne.

Nem félek attól, hogy elveszítem a barátaimat, és magányos leszek. Nem ijedek meg attól, ha valaki kiborul hirtelen, vagy elveszíti az eszméletét. Nem félek attól, hogy vitázni kell, ki kell állni magamért. Megtanultam konfliktust kezelni,  jól reagálok vészhelyzetben, ez már többszörösen bizonyított. Nem félek a munkahelyi problémáktól sem, a nehezebb feladatoktól, nem félek felelősséget vállalni. Állítólag túl is lövöm a felelősségvállalást, túl önálló vagyok, mindenben egyedül döntök.

Félek viszont attól, hogy egyszer nagyon szegény leszek, nem lesz pénzem, pedig soha sem voltam pénztelen. És félek a betegségektől, hipochonder vagyok, igaz, már nem annyira, mint régen.

(Jaj, most hallottam valami furcsa hangot, mintha valaki csörgött volna itt valamivel. De hát még csak tizenegy óra múlt, nincs itt semmi gond, ugye? Hülye ötlet volt nem megtenni azt a 25 km-t. A francba. És hosszú még az éjszaka!)

Mindig félek egy kicsit, amikor idegen helyen, nagy forgalomban kell megtalálnom egy címet. GPS és térkép nélkül megyek, előre szoktam megnézni az útvonalat, aztán fejből vezetek, esetleg megkérdezek valakit az utcán, de végül általában eltévedek.

Félek a repüléstől. Nem attól, hogy lezuhanunk, hanem attól, hogy be vagyunk zárva 10 000 m-en egy katlanba. Nincs menekülési útvonal, vagyis van, csak ahhoz meg kellene találni az ejtőernyőt, meg kellene némi ejtőernyős rutin, meg egy kis szerencse is, hogy ne a tenger felett kelljen ugrani.

És féltem, vagyis aggódtam régen rengeteg butaság miatt feleslegesen. Mi lesz, ha az fog történni, hogy…? Természetesen soha sem történt meg az, de közben én szétmardostam a lelkemet és az agyamat. Sok feltételezéssel blokkoltam magamat, rengeteg energiát elvesznek a félelmeink. Nem tudunk kikapcsolni, pihenni, alkotni, szórakozni, mert egy kitalált, nem reális veszélyen gondolkodunk, ami csak a mi fejünkben létezik. Hipotéziseket állítunk fel. Ez egy logika és indok mentes gondolat, ami arról szól, hogy sérülni fogunk. Ez felzabálja az energiát, az időt, az egészséget. Egészen addig félünk, amíg meg nem történik. A tanárok is ezzel tudtak sakkban tartani, hogy majd dolgozat lesz, majd megbuktat, meg majd beszél apámmal. A munkahelyeken is ezzel zsarolják kimondatlanul a túlterhelt alkalmazottakat: majd leépítés lesz.

És sokak félelme: mit fognak rólam gondolni? Az Elfújta a szél tinikorom egyik kedvenc regénye volt. Abban mondja Butler kapitány Scarlettnek, hogy amíg el nem veszítjük mások megbecsülését, addig nem is tudjuk, hogy mekkora teher volt az számunkra. Egy ideig azon dolgoztam, hogy ne foglalkozzak semmivel, leszokjak a buksisimogató visszajelzés-függőségemről, ne legyen őrölt vágyam az elismerésre. Meg is szabadultam ettől,  viszont azért én vágyom mások megbecsülésére is, nem rossz az, de nem akarom mindenkiét, mert már tudom, hogy olyan nem is létezik.

(Közben kimentem megnézni, ég-e a villany valamelyik házban. Nem ég. Legközelebb kb. kétszáz méterre. Hát mitől félek én? Miért nem élvezem a csendet, a friss levegőt, a tücsökciripelést, a békakuruttyolást? Felhívtam azt, aki sokat van itt, hogy itt csend van, nincs itt senki. Azt mondja: persze, hogy csend van, ezért szeret mindenki ide járni. Két házban is vannak, nem jön ide senki, fejezzem be…)

Hányszor hallok olyat, hogy írók mesélik, hogy elmentek egy világvégi helyre, a természet közelébe, és ott írtak egész nap. Milyen jó volt! Ilyen is csak a filmekben van!

Ti mitől féltek? Egyedülléttől? Betörőktől? Bogaraktól? A férjetektől? A betegségektől? A főnöktől? Semmitől? Van, olyan, aki nem fél semmitől? Ugye, nincs?

(Pont most, hogy befejeztem ezt a bejegyzést, a szomszéd ház ablakában megjelent egy félmeztelen férfi – megmenekültem.)

Ezt látom most.

Ezt látom, már mint nem látom most.

Reklámok
tollampapírom névjegye (162 Bejegyzés)
Írni jó, többet az ügyről elmondani nem tudok.

46 hozzászólás Te mitől félsz? bejegyzéshez

  1. Nem tudom eldönteni, hogy a poszt csak még jobban belelovalt az elképzelt félelmedbe, vagy épp megszabadított tőle?!

    Legalább szép teste van? Mármint a félmeztelennek?

    • A lánya vagy az unokája lehetnék, de egyébként szép teste van, és ezt most nem is úgy értem, hogy korához képest. A poszt nem nyugtatott meg, de legalább felhasználtam arra a félelmemet, hogy írjak. A férfi az ablakban viszont megnyugtatott.

  2. Óóóóó, látod, én tegnap éjjel megvédtelek mindentől, most is megvédenélek!!! 🙂 Kint viszont egyedül nem bírnék aludni, az kiszolgáltatottá tesz, plusz zajos. Szerintem bent nyugisabb, de ott, ahol vagy, minden tök biztonságos.

    Mitől félek?

    1. Attól, hogy mocskosul egyedül fogok megdögleni, nem lehet soha családom.
    2. Baja esik a szeretteim közül valakinek.
    3. Nem vagyok szerethető, nem tudom bizonyítani, hogy értékes vagyok.
    4. Egészséggel kapcsolatos dolgok, saját és családom esetében.
    5. Erőszakos, durva, primitív konfliktusok – nem is félelem ez, csak nem tudom kezelni, a regresszió nevű freudi énvédelmi mechanizmussal reagálok, bénult ötéves vagy ordító-fenyegetőző hároméves leszek.

    Érdekes, a pénzhiánytól például nem félek, se a vihartól, a bogaraktól, a trolloktól, a szomszéd véleményétől, a sötét erdőtől vagy a fogorvostól.

    • Ja, a vihart el is felejtettem, attól is félek.

      Biztonságos, de (a többi olvasónak írom, hogy tudjátok az előzményeket: tegnap Eszter itt volt, és a városban hagytuk a kocsimat egy parkolóban 10 percre, és mire visszamentünk egy fiatalember éppen kezdte volna piszkálni, hogy kinyissa…) a tegnapi kocsis jelenet elbizonytalanított a hely biztonságát illetően. De befejezem már, na.

  3. A fogorvostól valami miatt én sem félek. Azonban olyan aranyos vagy, még le is fényképezted amit látsz 🙂 Vagy nem, ugye.

    Egyébként én most nem félek. Általánosan igenis, hogy nem úgy alakulnak a dolgaim ahogy elképzeltem, kirúgnak, lekések egy fontos határidőt, stb.

    De most nem. Most érkeztem nemrég haza, levetkőztem a terheimet, bekapcsoltam egy kis Depeche Mode-ot jó hangosra tekerve a hangerőt, közben a sörözgetek, belazultam, az agyam kikapcsolták. Jó ez így.

    Ha van söröd, az mindent megold.

  4. Egy kis túlzással, én gyakorlatilag mindentől félek, és nem is akarok megszabadulni a félelmeimtől. Mindig azzal nyugtatom magam, hogy amíg érzek, legyen ez az érzés a para, vagy bármi más, addig tudom, hogy élek.

  5. Ha csak az a félmezkós nem egy pszichopata. Na jó, nem akarom még jobban rád hozni a frászt. 😀 Ne aggódj, nekem is vannak furcsa dolgaim. Pl. ha leoltom a villanyt az előszobában, és előfordul, hogy néha gyorsan berohanok az enyémbe. Meg ha a szobában is villanyoltás van, szélsebesen fel szoktam ugrani az ágyra, nehogy valami pók rám másszon. 😛

  6. En a kigyoktol es a magassagtol felek. Elobbitol annyira hogy eleg a tvben vagy kepen meglatni es mar fraszt kapok. Volt sajnos szerencsem siklohoz eloben – inkabb nem reszleteznem ahogy viselkedtem hihi
    A teriszonyt szeretnem legyozni, mar annyit javult hogy csak akkor fosok ha valami peremen allok a magasban (hegy, erkely stb) Fura modon a repulest imadom, de ha magas epuleteket vagy filmekben bizonyos jeleneteket mutatnak egybol izzad a tenyerem :-\
    Ahogy feljebb irtak mar, sajat magamat es csaladot erinto betegsegektol tartok, illetve feltem oket. Azt hiszem ez normalis. Vagyis nem az hiszen ez tulzott aggodas es felelem. A felelem negativ ami negativat vonz. Tehat nem szabad felni….Legalabbis nem kellene…

    • Nekem is volt tériszonyom, de már legyőztem. Elmentem túrázni a Szlovák Paradicsomba, ahol nagyon magas létrákon kellet felmásznom biztosítás nélkül zuhogó esőben, speciális túrafelszerelés nélkül. Pl. csúszott a cipőm… az egyik nagyon magas létrán, ami egy sziklás részen volt, elsírtam magam. Azóta viszont nem félek a magasságtól.

  7. Atavisztikus, megmagyarázhatatlan szorongás fog el, ha nagyon fúj a szél, valamint attól félek, hogy nem szeretnek.
    A leghíresebb félésem Assisiben jött rám, hajnali háromkor, hálózsákban aludtunk a régi vár tövében, langy szellő fújdogált, világított a hold, és én arra ébredtem, hogy azonnal el kell mennünk, de subito subito és veloce veloce, és Lino csak nézett rám félálomban, hogy mi a fene – inkább szellem – ütött belém… mire leértünk, elmúlt a rettegős szorongás, battyogtunk a holdvilágos sötétben a szőlősorok mellett, és akkor már szép és nyugodt volt minden… Tisztára Szerb Antal, nem? 🙂
    Aztán a Gran Sasso valamelyik hegyoldalán este kilenckor tök sötétben lefele ereszkedve eltévedtünk, ösvény sehol, szakadt az eső, csúszkáltunk a sárban, egy rohadt pislákoló fény se közel, se távol, csak a lefelé volt az útirány, és a fáradtságtól (reggel ötkor indultunk felfelé) és a bizonytalanságtól olyan kilátástalanság uralkodott el rajtam, hogy lerogytam a sárba és zokogtam, hogy mentsen meg valaki… Na most a valaki csak Lino lehetett, mivel ketten voltunk ott összesen. Így visszagondolva röhejesen viselkedtem, de nem volt kontroll.. Halálosan féltem.. Valami hajnali kettőkor értünk lakott helyre, 20 kilométerre a kocsitól… Élmény volt..
    Hétvégi nyaralónál nincs jobb a világon, ilyen helyet választottam valamikor lakhelyemnek, akkor voltam a legjobban, például télen, ha kilométeres körzetben egy lélek nem volt, csak a hó meg a kutyák.( A kutyák biztonságot adnak.)
    Láttam városban felnőtt embereknél, ha nálam voltak, hogy számomra jelentéktelen dolgoktól kaptak frászt, mint bogarak, denevér, egér, vagy a sötétség neszelős zajai..

    • Az a fura, hogy én falun nőttem fel, éppen ezért alapvetően nem szoktam félni a vidék jelenségeitől.
      Egyébként éjszaka, egyedül, kihalt helyeken a betörőktől félek, vagyis teljesen reális, létező jelenségektől. Nem félek a bogaraktól, a kutyáktól, a fura, mások által létezőnek vélt dolgoktól sem (szellemek, paranormális jelenségek, stb. – ezek nekem teljesen elvont elméletek, amelyekben nem hiszek, de másnak meg ez a realitás, ugye).

      De pl. Budapesten éjszaka az utcán félek, viszont a Mátrában az erdőben bóklászva nem szoktam. Ott eddig egyszer ijedtem meg, amikor egyszer Eszterrel eltévedtünk. Fogalmunk sem volt, hol vagyunk, Kékest sem láttuk, ami mindig remek tájékozódási pont, nem volt jelzés sem, elvesztettük, kezdett sötétedni, nem volt lámpánk, a telefonok nem működtek, mert nem volt térerő. Akkor, ott valamiért bepánikoltam. Viszont egy olyan helyre keveredtünk, hogy megállapítottuk, hogy ott a legszebb a kilátás az egész Mátrában.

      (Olyan jókat tudsz mesélni, regénybeillő életed van, volt.)

      • Látod, ha van kutya, az elűzi a betörőt, jelez minden idegent, és meg is véd…tapasztalatból mondom..
        Poénból eszembe jutott, hogy próbálj meg aludni szabadban egy régi misztikus vár tövében, talán új dolgokban fogsz – ha kétkedve is – hinni.. 🙂
        A Mátrás dolgod nagyon is hasonlít az én Grans Sasso-s berezelésemhez, teljesen át tudom érezni.. egyből szemet szúrt a technika rohamos fejlődése, mivel az én akkorimban még nem volt mobiltelefon.. hmm.. amiatt nem anyázhattam, hogy még térerő sincs.. 🙂 🙂
        Egyébként úgy jutottam el a legszebb helyekre, hogy (néha akarva) eltévedtem, ezért (is) nekem sincs gps a kocsiban.. volt, hogy úgy mentünk nyaralni, hogy kereszteződésekben pénzfeldobás meg merre megy kevesebb kocsi, merre süt szebben a nap…
        A regényes élet hozzáállás kérdése, Te sem panaszkodhatsz szerintem a szürke hétköznapok unalmas folydogálásra… 🙂 Gondolkodó, kíváncsi ember vagy.. mi kell több?

  8. Én régen nagyon sok mindentől féltem: mások véleményétől, attól, hogy csúfolnak, kinevetnek, bántanak, megvernek, hogy hármas leszek matekból, hogy megbuktatnak fizikából, hogy nem vesznek fel sehova, hogy nem lesz munkám, vagy ha lesz is, azonnal kirúgnak, mert nem vagyok alkalmas semmire. Rettegtem, hogy kiderül, hogy nagyon buta vagyok és nem értek semmihez, és éhen fogok halni. Féltem az emberektől, az ismeretlen helyzetektől, ha mentem valahová, attól, hogy eltévedek és hülyét csinálok magamból, féltem attól, hogy nem kellek majd senkinek, de attól is, hogy kellek majd valakinek. Soha nem féltem viszont az éjszakától, az erdőtől, az állatoktól, a magánytól és a haláltól – ami talán nem is csoda, hiszen egy ilyen, állandó rettegésben töltött élet után a halál kész megváltásnak tűnt.

    Most már sokkal kevesebb dologtól félek, mint akkoriban – annyival kevesebb félelmem van, hogy néha magam is meglepődöm és hiányérzetem van, de a régi félelmeim nagyrészt egyszerűen lefoszlottak rólam. Adódik egy esemény, ami kihívás és nem könnyű, és nem a félelem jön először, hanem a kíváncsiság és az izgalom – és az afelett érzett csodálkozás, hogy “Jééé, nem félek! Hogyhogy? Régen ettől féltem volna!” Hihetetlenül jó és felszabadító élmény.

    Félelmeim azért persze továbbra is maradtak. A leges-legjobban a háborútól félek. Nagypapám háborús történeteinek hatására már kisgyerek korom óta rettegtem tőle, emlékszem, ha arról beszéltek a rádióban vagy a tévében, hogy valahol háború tört ki, mindig sírva fakadtam, és meg kellett a szüleimnek mutatnia, hogy tőlünk azok az országok messze vannak. Mostanában sajnos nem tudok már megnyugodni az ilyesmitől… Félek továbbá a szegénységtől, hogy nem fogunk tudni megélni, és hogy megkeseredett öregekként végezzük. Féltem a férjemet is, hogy neki nem sikerül megtalálnia azt a hivatást, munkát, ami boldoggá teszi. Félek most már egy állattól is, a lódarázstól, mert egyszer megtámadott egy fészeknyi, és elég durva élmény volt.
    Félek a horrorfilmektől is, bár ezt nem igazán tartom félelemnek, inkább csak nem bírom elviselni a kegyetlenséget és a feszültséget, ami bennük van.

    • Nekem a gyerekkori félelmeim kb. ugyanazok, mint aritarealnak. Mondjuk az iskolai kudarcoktól annyira nem féltem, inkább attól, hogy ki fog derülni, hogy nem vagyok normális és majd bedugnak egy intézetbe és ottfelejtenek.
      Tiniként is attól féltem, hogy őrült vagyok meg hogy elcseszett, a lelkem mélyén gonosz. Féltem attól, hogy soha nem lesz senkim, de attól is, hogy lesz és szerepet kell majd játszanom mert máshogy nem fogadna el.
      Kora huszonévesen kezdtem el szörnyektől félni, valószeg mert addig el voltam foglalva azzal, hogy valóságos dolgoktól féljek. Nagyon féltem az összes szörnytől a Doctor Who-ból de főleg a Silence-től és a síró angyaloktól, ezenkívül még féltem az angyaloktól az Evangelion animéből, az ördögtől Az ördög ügyvédjéből, mindenkitől a Gépnarancsból és néha azt hittem hogy a bántalmazó exem is ott van a sötét folyosón a Silence és a síró angyalok között. Pedig reálisan nézve a többi szörny kinyírta volna.
      Szerencsére azóta elmúlt a szörnyes korszakom, most néha félek a betörőktől, ha egyedül vagyok itthon a házban, félek ha egyedül jövök haza éjszaka (nagyon kihalt környék), és félek előadni, meg kicsit idegen nyelveken beszélni, de megoldom.

      Még creepy fiatalkori félelmeim: ha elhúzom a függönyt csak beton vagy téglafal lesz mögötte és föld alatti bunkerben vagyok és mindenki más meghalt. Féltem az elfüggönyözött ablakoktól. Ha nagyon nagy köd volt féltem hogy már csak a mi házunk létezik, minden mást felfalt a köd.
      Szerencsére ezek is elmúltak azóta.

      • A téglafaltól én is féltem, sőt most megint ordítottam egyet egyik éjszaka. Ennek az a története, hogy amikor egyetemista voltam, három helyen aludtam: a albérletemben hétköznap, hétvégén a szüleimnél, néha a szüleim nyaralójában. Ekkor kezdődött, hogyha éjszaka felkeltem, nem tudtam hirtelen, hol vagyok, és kerestem a lámpát, amit nem találtam… mert nem tudtam, hol vagyok, hova esik a kapcsoló vagy az ablak. Ez azóta is megvan, most idegen helyen aludtam, illetve nem a megszokott helyemen, és megint arra riadtam, amire régen is.

        Amikor nem találom a tájékozódási pontot, akkor azt hiszem, hogy nincs kijártat, be vagyok falazva. Ezért nem alszom teljesen besötétített szobában.

  9. A vihartól azóta nem félek, hogy Reménypusztán (aszfaltsima terület Pécstől délre) bicikliztem egyszer földig csapkodó villámok közepette.
    Félek az egyensúlyvesztéstől (hullámvasút, lánchinta és effélék kizárva!), de lelki értelemben is.
    A tűzhaláltól.
    Attól, hogy nem lehet gyerekem.
    A területőrző kutyáktól (pedig imádom a kutyákat).
    A primitív emberektől, Eszteréhez hasonló okok miatt – sajnos egyre több van belőlük.

    • Juj, igen, a lódarazsat kihagytam. Meg a vaddisznót.

    • A tűzhalál, ja azt kihagytam – az nagyon gáz lenne. és emiatt lassan kezdek félni a sárkányoktól is, főleg azoktól, amik a Trónok harcában vannak.

      • Néha egészen elképesztő, hogy mennyire ikrem vagy…Mondjuk én a sárkányokért kifejezetten rajongok.

        • Én is rajongok a sárkányokért, de közben félek is kicsit tőlük… Fura módon a Trónok harca hozta ki ezt belőlem. Pedig ugye a Gyűrűk urában is vannak – illetve a Szilmarilokban – és ott se kedves lények, mégsem féltem tőlük soha.

      • Ezt hogy érted, hogy félsz a sárkányoktól?

        • A tűzhalál gondolata miatt félek a sárkányoktól… Illetve félnék tőlük, ha lennének. Azon kívül, most, hogy eszembe jut, igazából félek a nagy ragadozóktól is, csak azok nálunk nem élnek, így ritkábban jut eszébe az embernek, hogy hoppá, a tigristől, az oroszlántól félni kéne, és hogy a medve sem játék eredetileg. Nekem ez akkor jutott eszembe, mikor farkasszemet néztem egyszer a pécsi állatkert tigrisével – szegény utána hamarosan meghalt, de isten az atyám nem miattam – szóval ott heverészett, lustán a szemembe nézett, és akkor esett le, hogy basszus, ez engem boldogan megenne, és még csak lelkifurdalást se érezne. Nem mindennapi felismerés volt egy olyan állattal kapcsolatban, amivel az ember normál esetben csak plüssállat vagy poszter formájában találkozik. Persze tisztában voltam vele addig is, hogy a tigris ragadozó és embert is eszik, ha épp nincs más, hiszen a Dzsungel könyve volt gyerekkoromban a kedvenc könyvem, meg azért nem élek szatyorban, de más volt látni a tekintetét és tudni, hogy ha más körülmények között találkozunk, ő lenne a vadász és én a préda, és hogy ez a dolgok természeténél fogva így rendeltetett… Megrázó volt, hogy ez a gondolat egyszerre keltett bennem rettegést és belenyugvást.

    • Hú, én a vihartól mindig féltem. Már tini voltam, amikor még az volt a szokás, hogy amikor nagyot villámlott éjszaka, akkor a szüleim már kiabáltak, hogy “jövünk, ne félj, itt vagyunk”, és jöttek be a szobámba, mert tudták, hogy rettegek. Kiabáltam is, annyira féltem.

  10. Én rettenetesen félek a fulladástól (nem vízben, mert jól úszok, és sokáig tudom visszatartani a levegőt), hanem attól, hogy egyszer csak nem tudok levegőt venni, pedig nagyon szeretnék. (ha nagyon stresszes az életem, sokszor van olyan, hogy úgy érzem, a következő levegővétel nem fog menni – pedig de). Rettenetesen félek a nem civilizált környezettől (erdő, hegy), mert egyszer rákényszerítettek egy 30 kilométeres túrára, és 4 óra után is még csak elfele mentünk a céltól. Azóta minden “vad” helyen úgy érzem, sose jutok ki, és itt fogok meghalni. Félek belenézni éjszaka a tükörbe (mindet le szoktam takarni), mer szarul látok, és halálra rémülök minden alkalommal a sötétben mozgó árnyéktól, a tükörképemtől.

    Régebben nagyon féltem a sötéttől, hogy soha senki nem fog szeretni, és értékesnek találni, hogy be fognak szólni, mert randa vagyok, hogy bántani fognak, hogy nem lesz meg az a vizsga, hogy nem fogok tudni beilleszkedni, hogy béna vagyok ehhez, hogy buta vagyok. Ezeket a félelmeket még fel tudom idézni, mint emléket, de már nem “érzem” őket (oké, a sötétet még mindig utálom)

    Viszont minden új helyzettől rettegek, és szorongok, ahelyett, hogy jóleső izgalom árasztana el. Ezt még gyakorolni kell. A rutint szeretem, mert megnyugtat, csak nem bírom sokáig elviselni.

    Plusz Eszter 2, 4, 5-ös pontja.

    • A sötétségtől még mindig félek, engem a nagyvárosi környezet több félelemmel tölt el, mint az erdő. A hozzászólásodról nekem az is kérdéssé válik, hogy mi a különbség a félelem és a szorongás között?

      • Ez jó kérdés, én első blikkre azt mondanám, hogy a különbség annyi, mint a rosszkedv és a depresszió közt. Azt mondja a wikipédia, hogy “[a szorongás] olyan mindennapos érzés, amely azonosítható külső ok nélkül is létrejön. Tehát nem egyenlő a félelemmel, aminek van pontos külső oka. A szorongás a tehetetlenség érzésével összekötött félelem érzete, amikor az ember úgy érzi, hogy semmiféle befolyással sincs a történésekre.”

        Akkor viszont rosszul fogalmaztam, ezek szerint csak félni szoktam (yeah!). Én abban az értelemben használtam eddig, hogy ha félek, akkor én tisztában vagyok vele, hogy félek, és józan ésszel le bírom csillapítani magam (“Mit picsogsz, csináljad, nem lesz semmi baj! Százan csinálták már előtted!”), ha viszont szorongok (vagy pánikba esem egy erdős területen), akkor az istennek sem tudom magam lecsillapítani észérvekkel (inkább felhergelem), és a meditációs technikák sem segítenek. Tulajdonképpen rágörcsölök a dologra.

      • Asszem kb. az a különbség, hogy a félelem megfogható, viszonylag konkrét valamitől van. Akkor is, ha az a valami irreális. A szorongás generalizált és állandósult. Nemigen lehet megnevezni a tárgyát.

    • “Én rettenetesen félek a fulladástól (nem vízben, mert jól úszok, és sokáig tudom visszatartani a levegőt), hanem attól, hogy egyszer csak nem tudok levegőt venni, pedig nagyon szeretnék.”

      Ez is. Pont így. És egyszer megéltem, hogy egy hatalmas felhőszakadásban nem bírtam levegőt venni, mert víz jött a számba… borzalmas volt!!

      Aritától még ezt felejtettem el:
      “Félek a horrorfilmektől is, bár ezt nem igazán tartom félelemnek, inkább csak nem bírom elviselni a kegyetlenséget és a feszültséget, ami bennük van.”
      Gyönyörűen megfogalmaztad! Dettó.

  11. Én félek attól, hogy a halálom után megesznek a kukacok, vagy fájni fog a hamvasztás.
    A kutyáktól is félek, főleg a kis alattomos vakarcsoktól, akik lesből támadnak.
    Mostanában az égzengéstől.
    Nem tisztázható konfliktushelyzetben való maradástól, haraggal elválástól.
    Attól, hogy rájön, milyen vagyok igaziból és úgy nem leszek elég jó.

  12. Magasságtól, bezártságtól (szoba nem zavar, csak az, ha nehezen tudok mozdulni, gyerekkoromban bepánikoltam, ha rám tekeredett a paplan). Ezért hegymászás, barlangászat kizárva, bár ma már pánik a szűk helyen nem jön rám, pontosabban sokáig ellen tudok állni neki. Újabban félek a világ menetétől, mármint politikailag. Pártunktól és kormányunktól éppúgy, mint a világ eseményeitől, az erőszak terjedésétől. Elsősorban a gyerekeim miatt.

  13. A repüléstől. Van egy visszatérő álmom. Ülök egy repülőn, de a repülőnek nincs alja, lóg a lábam a semmibe, és így repülők az amúgy csodaszép tájak felett. Egyszerre gyönyörű és félelmetes.

    • Jó kis pszichologizálásra adna alkalmat ez az álom. Nem teszem, nem értek annyira hozzá, de az biztos, hogy érdemes lenne. Vagy legalább elgondolkodni rajta.Ez az egyszerre gyönyörű és félelmetes, ez nagyon megfogott.

    • Én is sokszor álmodom azt, hogy repülök. Vagy úgy, hogy csapkodok a kezemmel, és felszállok, vagy úgy, hogy magas helyekről ugrok le. Utóbbit újabban már nem nagyon csinálom, mert nem mindig vagyok biztos benne, hogy tényleg csak álom, és nem kockáztatok… 🙂
      Nekem nem félelmetes, inkább felemelő érzés.

      • Én régen, talán még kamaszkoromban utoljára, azt álmodtam rendszeresen, hogy zuhanok. Félelmetes volt,de mindig felébredtem, mielőtt leértem volna.

  14. A kiszolgáltatottságtól félek a legjobban. És ebbe sok minden belefér, például a pénztelenség és a fogorvos is. Ezzel szerintem sokan lehetnek még így.

  15. Szépen, (neurotikusan) pontokba szedve, félek a:
    – víztől,
    – kígyóktól,
    – magasságtól
    Aztán a:
    – nevetségessé válástól,
    – pszichikai terrortól,
    – kiszolgáltatottságtól
    – valami baj éri a gyerekemet (megbetegedik, baleset éri, ellopják)
    Még van, amit nem tudok hová sorolni. Egy, az általánosban volt osztálytársamat baleset érte. Eltörött a nyaki gerince, azóta ott fekszik mind a négy végtagjára bénultan. Úgy érzem meg kellene látogatni, valamit tenni kéne, segíteni, mittudomén. De nem tudom rávenni magam, hogy meglátogassam. FÉLEK. (nem a beteg ember látványától, évekig nővérként dolgoztam). Nem tudom miért.
    Csapnivalóan érzem magam emiatt. Furdal a lelkiismeret.

1 visszakövetés / visszajelzés

  1. Futás közben összefutottam egy szatírral 18+ | Tollam, papírom

Szerinted? (Az első hozzászólást megnézem megjelenelés előtt, utána szabadon írhatsz.)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: