Kórházban

Széklete rendben van?

Laci bá’mnak

A kórháznak van egy sajátos világa. Én egyszer voltam életemben, mert még soha nem volt komolyabb bajom (koppkoppkopp), nem műtöttek, nem tört el semmim, nem döntött le semmilyen vírus.

Még diákként kerültem be, mert bizonyos tünetek alapján volt egy gyanú. Az orvosom azt mondta, hogy ki kellene ezt vizsgálni, de osztályos betegként kényelmesebben menne, mert mindenhova soron kívül bejuthatok. Időmilliomos voltam akkor, belefért tíz nap távollét, végül még egy infúziós kezelést is kiutaltak nekem erősítőként. Belementem, bár ettől iszonyatosan féltem, már akkor is irtóztam mindenféle tűtől.

Tíz napig teljesen “józanul” figyelhettem a többieket: a betegeket és az ott dolgozókat egyaránt. Józan voltam, mert nem műtöttek, nem fájt semmim, olyan volt, mint egy welness hotelben eltöltött nyaralás. Mintha beépített oknyomozó újságíró lennék, vagy álruhás színésznő, aki legújabb szerepére készülve mintát, ihletet gyűjt. A frissen felújított osztályon háromágyas szobák voltak külön fürdővel, rutinműtéteket végeztek, nem volt semmi vészes, megrázó látvány.  Fül-orr-gégészet az év betegbarát díjat kapott kórházában.

Én azt hittem, hogy sokat fogok pihenni, de sajnos rá kellett jönnöm, hogy a kórház pont nem az hely, ahol az ember akár egy percig nyugalomban lehet. Be van osztva a napod, nem tudsz egy órát sem egyedül lenni. Hajnali fél hatkor érkezik a műszakváltás, bevonul hat nővér, felcsapják a neonos villanyt, belesüt a szemedbe, átadnak. Elmondják, ki kicsoda, miért van ott, hogy van éppen, történt-e valami különös az éjszaka. (nem történt, aludtunk). Felébredsz, mert illik nekik köszönni. Aztán alig egy óra múlva hozzák  a lázmérőt, meg vérnyomást is mérnek.  A lázmérő minden nap 36.6-ot mutat, feljegyzik ezt is. Alig telik el még egy óra, jön a vizit a jóképű orvosokkal, akik a hogyléted felől érdeklődnek, és rákérdeznek, hogy volt-e székleted. Huszonegynehány éves lányként ettől persze bevörösödök. Idegen helyen eleve nem megy könnyen, de azért hazudok egy igen, tudtamot. Lemegy a vizit, utána fémes csörgés hallatszik a folyosóról, amiből egy kórházban csak rosszra asszociálhatsz, valakit elvittek… nem, nem erről van szó, a fülorrgégén főleg nem, hanem megérkezett a reggeli szikkadt zsemle a két szelet parizerrel. Jó étvágyat. Éppen megeszed, már hozzák is az infúziót, aztán mehetsz a vizsgálatokra, mire visszaérsz, már ebédidő lesz. Kora délután van egy kis szabadidőd, sétálsz egyet, olvasol, beszélgetsz a többiekkel. Élettörtének bontakoznak ki.

És alig négy óra körül kezdődik a sáskajárás. Vagy hozzád jönnek, vagy a többiekhez, de valaki mindig ül a szobában. Gyerekek szaladgálnak az ágyad körül, érzékeny családtagok sírnak a betegek felett, szerelmesek kézenfogva nézik egymást. Húzzatok már haza – gondolod. Amikor hozzád jönnek, erőltetett, akadozó beszélgetést folytatsz olyanokkal, akikkel a kórházon kívül mindig órákat tudtál beszélgetni. Hogy vagy? – kérdezik. Faszán, csak ma még egy órát nem pihentem. A több kiló narancstól és almától már hánynod kell, a civil életben vizet iszol, itt meg lassan hektónyi ananászlét tároztál be öt nap alatt a látogatók ajándékaként. A kreatívabbak női magazinokat hoznak, olvassál. Ők nem tudják, hogy erre itt nincs idő. A közeliek kötelességüknek érzik, hogy ott maradjanak legalább egy fél órára, vagy addig, amíg nem jön valaki más hozzád.

Közben megismered a többieket is, kialakul a hierarchia, a szokásrend. Ki mikor és mennyi ideig használja a klotyót, mikor szellőztetünk, mikor kell lekapcsolni a másik szemébe világító olvasólámpádat. Nálunk a szüleimmel egykorú Éva néni és én vagyunk a stabil tagok, a harmadik hozzánk alkalmazkodik. Vagy nem. Vannak szobák, ahol mindennaposak a balhék. Vitatkoznak azon, hogy sötét legyen vagy világos, ki melyik ágyon aludjon, haragszanak a horkoló betegtársra. Nem tudnak aludni, fáradtak és feszültek. Vannak a sajnálkozók, akiknek nincs nagy bajuk, ezért a másikat szánva örülnek, hogy az ő betegségük nem annyira komoly. Ellenpólusként megjelennek a licitálók, akik azon versenyeznek, kinek a helyzete rosszabb, súlyosabb, kinek fáj jobban. Vannak, akik kibeszélik egymást, pletykálnak: betegekről és orvosokról egyaránt. Mi is megismerjük az orvosokat, de mi csak kategorizáljuk őket. Van a fapofa nagy nevű specialista, a viccelődő, laza negyvenes férfi, a kemény, szigorú dokinő, aki mindig letolja a nővéreket valamiért. És néha még minket is. Engem azért, mert az infúzióval a kezemben nem merek két órán keresztül megmozdulni, ezért a karom merev görcsbe áll. Mozgatni kell néha – mondja, és megrázza a kezemet. A szomszéd ágyon fekvő Éva néni össze akar hozni a fiatal rezidenssel. És azt kérdezi, hogy miért voltam olyan kuka és merev, amikor a jelölt bekötötte nekem az infúziót. Igazán jelét adhattam volna, hogy tetszik nekem. Olyan helyes férfi, és még orvos is. Azért, Éva néni, mert éppen egy vastag tűt döfött bele az alig tapintható vénámba, tudod, ez nem az a helyzet, amikor jeleket küldözgetünk jóképű férfiaknak a szemünkkel. Ő ruhában van, én pizsamában, kócosan, melltartó nélkül. És ez a menzeszem dátumától a pontos súlyomig  mindent tud rólam, látta a lefényképezett agyamat is, pár perce meg még a székletemről beszélgettem vele, szóval elég szarul indult ez a kapcsolat, hogy is mondjam, kicsit aszimmetrikus.

A harmadik ágyra új beteg érkezik, negyvenes nő mandulaműtűre. Őt is Évának hívják, felizzik az élet. Matriarchátus család, az anya beteg, sír mindenki. A férj reggeltől esetig az ágy szélén ül, zokog, percenként fújja az orrát, mi lesz, mi lesz – sóhajtozza folyamatosan. A mandulás Évát másnap beviszik a műtőbe, a férje velünk marad, azzal fáraszt minket, hogy ugye, túl fogja élni az asszony. Túl. Pisilnem kell, de nem akarok egy idegen férfi előtt hálóingben mutatkozni. Éva kis idő múlva a két lábán jön vissza. Nézünk rá, hogy ez meg mi. Azt mondja: nem tudták kivenni a manduláját, többször lehányta az orvost, amikor belenyúlt a szájába.  Az orvosok mondták, hogy bírja ki, relaxáljon picit, de nem ment. A nő a mosdóba megy, a férj az én ágyam széléhez ül, fejét az paplanomra (ölembe) hajtva sír, és azt mondja, az asszony nagyon is jól tette, hogy lehányta az orvosokat. Örkény vidáman integet a túlvilágról. Együttérzés kellene, de valamiért röhögnünk kell a jeleneten.

Éva haza megy, új beteg jő, idős néni egy környékbeli tanyáról. A bajára már nem emlékszem, de arra igen, hogy pszichés zavarai is vannak, ezért  pár nap után átviszik a pszichiátriára. Addig a mellettem lévő ágyon tanyázik, én fekszem a középsőn. Kettős érzéseim vannak: segítek neki, teát hozok, nyugtatgatom. Amikor véletlenül szétvágják a vénáját, sírni kezdek. Közben meg félek is tőle. Zavarosan beszél, egyik éjszaka pedig arra ébredek, hogy az ágyam mellett ül egy széken, engem néz, és simogatja a hajamat, mintha a gyereke lennék. Összefosom magam, nem merek visszaaludni. Anyám másnap próbál megnyugtatni, hogy ne féljek a nénitől, nem lesz semmi baj, nem fog bántani. De, anya, éjszaka simogat engem! Meg néz! Hadd nézzen, ne foglalkozz vele. Éva nénivel ágyat cserélünk, ő nem fél tőle.

A nővérek és az orvosok is nagyon kedvesek mindenkivel, de érzem, hogy nekem egy kicsit kitüntetett a helyzetem. Mindenki tudja, hogy egyetemista vagyok a bölcsészkaron Debrecenben, az orvosok közül is sokan ebben a városban végeztek. Elmesélik diákkori élményeiket, kérdezgetnek, mi hogy van most. A problémám egyedi, ezért is az extrafigyelem. Összeül a szakmai stáb, minden lelet negatív, fejtörést okozok nekik, különleges eset vagyok. A nővérekkel is összehaverkodunk, nekem nem kötelező feküdnöm,  az egyik megkérdezi, hoznék-e neki egy cigit, amikor kimegyek az épület előtti büfésorra. Hoznék. Mert minden nap kiszökdösök, a kaja ocsmány, így rászokok a büfés gyrosra.

Van kedvenc orvosom (a negyvenes laza) és kedvenc nővérem is. A tv-szobát kerülöm, a betegek minden este azon vitatkoznak, melyik sorozatot nézzék. A Barátok közt nyer, este klub van. Késő esténként a társalgóban olvasok, hogy ne zavarjam a lámpával a többieket. Az ügyeletes orvos mindig megszólít, titokban a nővéreket figyelem. Köztük is van hierarchia, az én kis kedvencemet nem annyira szeretik. Technokrata, szakbarbár, kicsit zárkózott, egyébként kiegyensúlyozott, filigrán nő. Látszik, hogy az orvosok szeretnek vele dolgozni, nagyon komolyan veszik, megbízható főmunkatárs.

Eltelnek a napok, már nem félek a tűtől, sőt úgy érzem, hogy semmitől. Vérvételek, infúziók, érdekes és kevésbé kellemes vizsgálatok követik egymást, tetőtől talpig átnéznek. Az egyik legviccesebbet a kedvenc orvosom végzi. Majdnem két órán keresztül kell feküdnöm egy ágyon, szemben velem egy képújságszerű valamin piros pöttyök, ábrák, vonalak futnak. Az a feladat, hogy mindig kövessem a szememmel a világító mintákat az orvos utasításai alapján. Fejemet forgatva, mereven, egyik szemmel, másik szemmel, ilyenek. Mennyi idő lesz ez doktor úr? Másfél óra. És ha közben pisilnem kell? Akkor elölről kell kezdeni. Persze, ilyenkor kezd el viszketni mindenem, tüsszenteni kell, pislogni, és persze, pisilni is. A doki azt mondja, hogy fogjam fel úgy, hogy Amszterdamban vagyok egy alternatív művész tárlatán. Ezen nagyon kell röhögnöm.

Kiderül, hogy egy szimpla, hétköznapi vírus okozta a tüneteimet. Apám bevallja, hogy nagyon féltett ettől a teljes körű átvilágítástól. Én utólag örültem neki, nagy élmény volt. Leküzdöttem az orvosparámat is valamennyire, és született hipochonderként azt kaptam, amit megérdemeltem. Csak magammal és az egészségi állapotommal foglalkozhattam két hétig egy tucat szakember segítségével. Jó volt, az egy-egy vizsgálattal járó kínokat felülírja bennem a tudat, hogy ezt majd egyszer megírom valahova. Már kívülről látom magamat, eltávolodok attól a világomat összeborító érzéstől, amit a doktornő „ez lehetett volna agydaganat is” mondata váltott ki belőlem, bár most, tíz évvel később is emlékszem rá. Csattant. Ütött. Hősiesen viselkedtem, elfogadtam, hogy most ez van, rábíztam magam a magyar egészségügyre. Akkor sem, és most sem gondoltam magam egy olyan alkatnak, aki egy ilyen kórházi procedúrát szociológiai-pszichológiai tanulmányként tud felfogni. Újságíróagyam van, mindenféle abszurd vagy kellemetlen helyzetet kívülről, témaként tudok nézni. Azért bízom benne, hogy jó ideig nem kell ilyen helyekre járnom. Nem vagyok benne biztos, hogy ma is így viselném. Több a gond, és nem áll már mellettem egy egész hadsereg.

Engem az írás sok mindenen átsegített már; ha szöveggé formálom a valóságot, másképp kezdem látni, érezni. Szavak lesznek, mondatok, amelyeket formálni kell, szerkeszteni. Ez mindig segít. Sokszor nem azon gondolkodom, hogy fáj-e valami, hanem azon, hogy fájdalmat vagy kínt írjak a szövegbe. És hogy ezt a bejegyzést E/1-ben írjam végig, vagy E/2-ben, esetleg T/1-ben. Ilyen beteg dolog az, ha leírunk mindent. Kicsit elmegy az eszünk, de könnyebbé válik az élet, úgy látom, hogy más is így van ezzel.  És ez fertőtlenít. Mindig van remény.

Reklámok
tollampapírom névjegye (162 Bejegyzés)
Írni jó, többet az ügyről elmondani nem tudok.

13 hozzászólás Kórházban bejegyzéshez

  1. Szerencsére nem betegségek miatt voltam kórházban (abortusz, szülés), de a hajnali villanykapcsolás nagy kedvencem volt nekem is! Sajnos apósomnál ennél sokkal iszonyatosabb dolgokat tapasztaltam.
    Tavaly olvastam egy könyvet, dán szülésznő írta, egy koppenhágai szülészet egy hónapját mutatta be – annyira más világ volt, pedig a 70-es évekből való.

    • Igen, más nézőpont lenne, ha valamilyen súlyos betegség kapcsán mutatnám be a helyzetet. Ez itt inkább a szokásokról, a betegek közötti viszonyokról szól, meg néhány viccesebb helyzetről. Én nagyon szép helyen voltam, az egy új szárny volt, tényleg szépek és igényesek voltak a szobák, és nagyon jófej, barátságos, lelkiismeretes orvos- és nővércsapat dolgozott ott. Az itteni helyzetnek – szerintem – a pénzhiány az oka. Lepukkant kórtermek, rosszul fizetett, agyondolgoztatott orvosok… tényleg nagyon elhivatottnak kell lenniük, hogy ezt bírják. Ha belegondolsz, egy orvos sokkal rosszabb környezetben dolgozik, mint egy versenyszférás, call centeres alkalmazott. Gondolok itt a hely igényességére, az időbeosztásra, munkaórára.

  2. Köszönöm az ajánlást, bizony sok ismerős mozzanatra és érzésre bukkantam élményszerű írásodban! Húszévesen voltam először kórházban, akkor kezdődött a cukorbajom. Erős voltam, mint a bivaly, lenéztem a kórt, a kellemetlenségeket ugyanígy tágra nyílt szemmel fogadtam, mint egy szociokulturális nézelődés mellékhatásait. Aztán ötvenen felül bőven jött a tapasztalat. Olykor a kilátástalanság is. Ilyenkor nem volt könnyű a zárómondatodhoz (meg a blogcímemhez 🙂 ) tartani magam. Őszintén kívánom, hogy ebbe ne kóstolj bele!
    Szeretettel ölellek! 🙂

    • Igen, tudom, hogy nem könnyű tartani magunkat a mottóhoz, én már most (harmincas vagyok) is sokkal nehezebben tudnám. Nem is lehet elvárni senkitől, hogy tartsa magát hozzá, egyéni megélések, reakciók vannak, kívülről okoskodni tényleg nagyon egyszerű. Nekem a mindenféle bajaimra az írás a legjobb feloldás, gyógyítás, feldolgozás per pillanat, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy betegségben is segítene nekem, és nem biztos, hogy ez másnál is működik. Amikor nekem fenti bajom volt, egyszerűen kikészültem a tanácsoktól, meg a mi megmondjuk, mit kellene csinálnod, hogyan kellene érezned magad okoskodásoktól. Utólag teljesen szociológiai tanulmányként tudom nézni, akkor is volt egy ilyen vetülete, de valahogy huszonévesen minden könnyebb volt, bár nekem is voltak holtpontjaim. És azért a kórház után, később, hónapokkal később jött utóhatásként egy lelki pokol. Ezért tudom viszonylag hitelesen leírni a kijönni, benne lenni-típusú szövegeket.

  3. Ezt a helyzetet szerencsére nem ismerem (gyorsan le is kopogom). Voltam kórházban betegként, de akkor még gyerek voltam és túl sok emlékem nem maradt róla, csak pár pillanatkép. Pedig a gyomormosás nagy élmény!!!

    Egyébként tudom, hogy én szörnyű beteg lennék. Ahhoz, hogy valami úgy igazán ledöntsön a lábamról, szinte haldokolnom kell. Nagyon szívós vagyok, utálok gyenge és nyűgös lenni. Épp ezért, ha megbetegszem baromi elviselhetetlen vagyok. Senkinek a közelségét nem tűröm, olyankor szeretek magamban lenni, magamban szenvedni, még akkor is, ha tudom, hogy ez nem feltétlenül tesz jót nekem. Nem tudom, hogy egy kórházi szobában hogyan viselném magam, hogyan viselném a többiek társaságát, az állandó jövés menést, a rokonlátogatást. Valószínűleg az egész szituációtól jobban szenvednék, mint magától a betegségtől.

    Arról nem is beszélve, hogy a magyar egészségügyről, amúgy is lesújtó véleményem van.

    • Én inkább a hipochondriámmal borítom ki a környezetemet, bár már eléggé elmúlt ez is, nem aggódom annyit. És szerencsére nem szoktam komolyabban beteg lenni (koppkoppkopp), esetleg egy-egy vírus környékez meg néha. Viszont a legszörnyűbbnek a (komolyabb) betegséget tartom az életben, számomra az a függetlenség teljes elvesztését jelenti, és ettől rettegek.

  4. Hű, ez nagyon jó lett! Teljesen hangulatos írás, elmerültem benne, ahogy olvasta és szinte magam előtt láttam a helyszíneket, eseményeket. Én sosem voltam még kórházban, remélem nem is kerülök egyhamar oda, mert nagyon zavarna az magánszférám hiánya és a kiszolgáltatottság. Ugyanakkor nekem is van egy kisebb méretű újságíróagyam, és nagyon szeretem kívülről megfigyelni az embereket, ezért esetemben sem ritka, hogy a külső megfigyelő szerepét veszem fel, és így rögzítsem az eseményeket, benyomásokat. Amikor munkanélküli voltam és a munkaügyi központba kellett járnom ugyanezt tettem, teljesen ösztönösen.

    • Köszi a visszajelzést, Arita.

      Az újságíróagyamat sokan türelemnek nézik, mert sok mindenkit el tudok viselni. Ez nem igaz, csak jelenségként nézem a furcsa, másokat idegesítő szerzeteket.

  5. Hát, ugyanott voltam tavaly nyáron és már nem lengi be az a betegbarát díj szelleme… még vért is köptem a dokira, amikor a mandulám cibálta ki, de csak nem engedett ki a műtőből, amíg nem volt kész

    • Jaaj, ez nagyon rosszul hangzik. Akkor még jó hely volt, amikor én voltam. Mandulaműtétem nekem is volt gyerekkoromban, mai napig emlékszem rá, ahogyan egy zöld vödör volt a nyakamba akasztva, abba ment a vér… rossz emlék nagyon.

  6. Hát még milyen rossz, ha 30-on túl szedik a gyulladt mandulád, miközben már a fogmosáskor is öklendezni szoktam néha…

  7. Ezt kétszer is elolvastam most, haha, nagyon élvezetes iromány! Kétévesen a két nap kórház hónapoknak tűnt, de ritkásak – és főként testen kívüliek – az emlékek, ezért a mosatni volt az első “józan”, ahogy írod. Hú, az szexi orvos bekerítésén sokat röhögtem, ami még fáj! 😀

Szerinted? (Az első hozzászólást megnézem megjelenelés előtt, utána szabadon írhatsz.)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: