És akkor Waltz

Gabiriellának

Azt hiszem, el kellene búcsúznom valakitől, aki hosszú ideje benne van az életemben. Vannak olyan emberek, akik nagy hatással vannak ránk, akik hozzájárultak ahhoz, hogy olyan vagyunk, amilyenek. Ebben az a legviccesebb, vagy inkább a legröhejesebb, hogy ők maguk sokszor nem is tudnak minderről. Mert nem mondtuk el nekik, amikor lehetett volna, nem akartuk, vagy nem tudtuk, vagy mi magunk sem tudtunk róla. Ez a személy lehet egy tanárunk, egy gyerekkori barátunk, egy régen elveszített nagyszülő, és persze lehet egy szerelem is.

A Mielőtt felkel a nap és a Mielőtt lemegy a nap kedvenc filmjeim. Az első részben egy Budapestről Bécsbe tartó vonaton találkozik két egyetemista: egy amerikai fiú és egy francia lány. A fiúnak másnap reggel indul a repülőgépe, ezért Bécsben kell töltenie az éjszakát, és megpróbálja rábeszélni a lányt, hogy maradjon ő is: Gondolj bele, hogy egyszer majd megtalálod életed nagy szerelmét, összeházasodtok, gyerekeitek lesznek, de Te soha sem leszel nyugodt, mert benned lesz a kérdés: mi lett volna, ha leszállok a vonatról azzal a fiúval.  Lehet, hogy unatkozni fogsz velem, akkor legfeljebb nyugodtan mész majd férjhez, de ha nem próbálod meg, mindig nyitott lesz a kérdés, és  erre rá fog menni a házasságod. Meg kell tenned a férjed és a gyerekeid érdekében, hogy itt maradsz velem. ((nem pontos idézés)

Ki az, aki nem volt még soha hasonló helyzetben? Amikor adta magát egy lehetőség, amivel élni kellett (volna), amely kötődhet egy személyhez, sőt többhöz is, helyekhez, városokhoz, hegyekhez, eseményekhez. Amikor azt éreztük, hogy ezt most meg kell tennünk, oda el kell mennünk, amikor meg akartunk élni egy olyan pillanatot, amiről ott és akkor azt gondoltuk, hogy egyszeri és megismételhetetlen.

A lány beadja a derekát, és együtt töltik az éjszakát. Reggel a fiatalok megbeszélik, hogy karácsonykor újra találkoznak a bécsi vasútállomáson. A film nem egy nyálas-könnyes szerelmi történet, hanem egy könnyebb, humorral átszőtt dráma (ez elég sajátos műfaj-meghatározás), amelynek a csúcsát nem a cselekmény, hanem a párbeszédek jelentik.

A második rész, a Mielőtt lemegy a nap tíz évvel később játszódik Párizsban, egyetemistáink harmincas felnőttek lettek. S most lelövöm a poént: az a bizonyos bécsi találkozás nem jött össze, de ennek is megvan az oka.  Úgy tűnik, véletlenül találkoznak újra Párizsban, persze kiderül, hogy nincsenek véletlenek. Megismétlődnek a bécsi párbeszédek, előkerülnek a korábbi témák, de ekkor már két tapasztalt felnőtt beszélget egymással, és alkot véleményt az élet ezer dolgáról.

A fiúnak 77 perce van a gépe indulásáig, s ennek megfelelően a film időtartama pontosan 77 perc. Akinek volt része hasonlóban, pontosan érti, hogy miről szól ez a film. Egy kaland, egy találkozás, egy történet, ami rövidsége ellenére vagy éppen a rövidsége miatt hatással volt ránk. Tapasztaltam ilyet, tudom, milyen nehéz elengedni.

Egy csoda, amiben talán nem is hiszünk, majd egyszer csak szembe jön velünk az utcán, és egészen furcsa reakciót válthat ki belőlünk. Megéljük, átéljük, nem biztos, hogy felfogjuk egészen, de már tudjuk, hogy létezik, ezért elkezdjük hülye módon keresni, de nem találjuk meg újra. Legalábbis nem rövid időn belül találkozunk vele újra. Ekkor választhatunk: elköszönünk tőle, elgyászoljuk, és beépítjük az élményt, az emléket a jelenünkbe és a jövőnkbe, esélyt adva ezzel arra, hogy újabb csodákat éljünk át. Vagy egyszeri történésként éljük meg, és várakozó álláspontba helyezkedünk, és várjuk, hogy visszatérjen hozzánk az a régi, az az egyszeri.

Mi történt a fiú és a lány bécsi és párizsi találkozása közötti tíz évben?

Sokáig nem tudtak továbblépni.

A fiú haza ment Amerikába, és nem akart összeházasodni egy lánnyal, akivel házat épít, és gyerekeket nevel, végül mégis elfogadta a félcsodát. Amikor az esküvőjére vitték, kinézett a kocsi ablakán, és két utca találkozásánál látott egy lányt, amint kijön egy üzletből, és azt hitte, hogy őt látja. Ekkor elgondolkodott, hogy kell-e neki egy félcsoda, amikor egy idegenben is a bécsi csodát látja. Író lett. Írt egy könyvet. A lányról. Egy francia lányról. Ezért ment vissza tíz évvel később Párizsba, a könyvbemutatójára.

A lány Franciaországba ment, és nem akart összeházasodni egy fiúval, akivel házat épít és gyerekeket nevel, végül nem fogadta el a félcsodát. Amikor a fiút az esküvőjére vitték, a lány Amerikában élt, ugyanannak az utcának a  találkozásánál, ahol a fiú őt látta valakiben az esküvője napján. Gitáron játszott. Dalokat írt. Két dalt. Az egyik a Waltz. Magára ismert a könyvben. Ezért ment el a párizsi könyvbemutatóra.

Az életünkben vannak nagy kalandok, nagy találkozások, nagy szerelmek, nagy élmények, nagy csodák. Azt hittem, hogy ameddig a bejegyzés végére érek, rájövök, hogyan kell ezeket kezelni. Azt hittem, meg tudom mondani, hogy csodára vagy félcsodára vágyom. A választ nem tudom még pontosan, de üzenetként értelmezem, hogy amikor először megírtam ezt a bejegyzést, az utolsó mondat levésése után egy hirtelen mozdulattal – véletlenül? – kitöröltem. Lehet, hogy nemcsak kétféle valóság létezik. Valószínűleg a csoda nem egyszeri és megismételhetetlen, de ezek az emlékek mindig bennem fognak maradni. Igaz, nekem nem volt gitárom, és énekelni sem tudok, de volt ilyen az életemben. Mára már “csak” emlék maradt, szép emlék, jellemformáló. Ezt a dalt én is írhattam volna.

(És már elkészült a film harmadik része is.)

.

Reklámok
tollampapírom névjegye (162 Bejegyzés)
Írni jó, többet az ügyről elmondani nem tudok.

8 hozzászólás És akkor Waltz bejegyzéshez

  1. mostanában annyiszor szembejött, gondoltam, megnézem, és nem bírtam végigülni…(az első részt)
    én amúgy is zavarba jövök a 90-es évektől, szörnyű kamaszkoromat idézik (pedig nem is volt olyan szörnyű, úgy értem, még egy tisztességes kamaszkori depresszióra se telt, simán csak csúf voltam és magányos), félig csukott szemmel kellett nézni, mint régen a krimiket vagy a pornót, és orrba tudtam volna vágni ethan hawke-ot a pöffeszkedő-terpeszkedő testbeszéde miatt, és a szinkron, a szinkron! hát ki hívja tujának a villamost igaziból. például. szóval minden perccel csak ment fel bennem a pumpa, és szorítottam a férj kezét, ő meg az enyémet, és aztán kb egyszerre sóhajtottunk fel, hogy feladjuk.
    és most kicsit szégyellem magam, hogy biztos bennem van a hiba, ha ennyien szeretik. vajon érdemes-e csak a legújabbat megnézni?

  2. Végre megvannak a filmek.. 🙂 addig nem akartam hozzászólni, amíg nem láttam.. Ma megnézem.. 🙂

Szerinted? (Az első hozzászólást megnézem megjelenelés előtt, utána szabadon írhatsz.)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: