Firenze

(2011-ben írtam)

Ma eszembe jutott Flossie. Hogy ki ő? Egy angol kislány, aki 2007-ben ötéves volt, és aki mellé engem rendelt a sors au-pairnek.

A körülmények:

2006 januárjában Flossie egy szép, angliai kertvárosi házban élt, az anyukája és az apukája szerették egymást, az apa könyvelőként

dolgozott, az anya pedig az ingatlan bizniszben tevékenykedett. Flossie-nak volt egy két évvel fiatalabb testvére is, Julien. Vidáman és boldogan éltek őt, anyagi gondjaik sem voltak. Bejárónő takarított, vasalónőjük volt, még az ablakokat is egy külön csapat pucolta tisztára havonta egyszer.

2006 januárjában Flossie világa megváltozott. Az anyukája kapott egy álláslehetőséget: karrierje csúcsa, kihívás, vezető beosztás, magas fizetés – ezek voltak a paraméterek. Mindez  az ország másik végében várta őt. Nem sokat variált, elvállalta az állást; ilyen magas fizetéssel mindent megadhat nekik – mondta. Az apa (Richard) angol volt, az anya (D.) ír. Flossie négyéves volt, Julien pedig kettő.

Megváltozott a család élete. Az anya vasárnap elutazott dolgozni, és csütörtök éjszaka ment haza. Az apa otthon maradt, és végezte a napi rutint, de pár hónap után kezdett fáradni. Megkérte a nőt, hogy menjen haza, mert nem lesz ennek jó vége, de ő nem akarta félbehagyni a munkát. Megszületett a megoldás: szereztek egy au-pairt. Rita volt az első gyerekfelügyelő, tavasszal érkezett, ősszel távozott. Októberben nem az au-pair távozása volt az egyetlen változás a család életében. Az apa megismert egy nőt, hat hete “udvarolt” neki, amikor leültette a feleségét. és bejelentette, hogy el akar válni tőle.

Ekkor érkeztem meg én. A válásból nem sok mindent érzékeltem, egymás között, csendben rendezték az ügyeket. Nem volt ordítozás, kiabálás, ajtócsapkodás. Az első hónapokban az apával és a gyerekekkel voltam, majd januárban ő elköltözött, és haza jött az anya, aki nagyon nehezen élte meg, hogy fel kellett adni a munkáját. Először nem is akart haza jönni, továbbra is a másik városban akart maradni, de ez azt jelentette volna, hogy Richard nem tudott volna elköltözni. Hétközben a gyerekekkel kellett volna lennie, hétvégén pedig lelépni valahova, mondjuk a barátnőjéhez. Richard nem a gyerekek ellen lázadozott, hanem a részben közös háztartás ellen, végül azt ajánlotta,  hogy a gyerekek maradjanak vele, de ezt az anya nem akarta. Végül kénytelen volt haza jönni, mert Richard választás elé állította: vagy haza jön, vagy nála lesznek a gyerekek mindig. Nem róluk szól az alábbi történet, hanem rólam, amit így írtam volna meg, ha 2007-ben lett volna blogom vagy legalább egy kézzel írt naplóm.

×××

Hét óra. A telefonom ébreszt, a francba, fel kell kelni, megint egy nap, amikor szembesülnöm kell azzal, hogy egy ötéves gyerek utálatának a tárgya vagyok.

Mami, mami – hallom a kiabálást. Megint magától ébredt fel, és már szalad is D. szobájába. Mami, szeretlek, jó reggelt, Mami, kelj fel – nevetgél. Letámolygok a lépcsőn, a fülemet halk suttogás üti meg, nem tudom kivenni, hogy miről beszélnek.

Nem akarom. De nem akarom – hallom a kis akarnok hangját.

Megint suttogás, majd újra, mint olyan sokszor, megint kitör… hangosan sír.

De Mami, nem akarom, nem akarom!!!

Most már nem suttognak, fültanúja vagyok a veszekedésnek.

– Gyerünk, Flossie, azt mondtam, indulás! Menj Rékához.

Feszült vagyok, mit mondjak neki? Ne bőgj már azért, mert velem kell lenned. Azt hiszed, nekem olyan könnyű. Nem én akarom, hanem a szüleid. Egyébként is minek bőgsz, attól nem változik semmi. Lenyelem a gondolataimat, egy szót sem szólok, mindkettőnknek büntetés ez a reggel. Közben belül megint őrlődök, miért utál engem ez a gyerek? Engem mindig minden gyerek szeretett. Olyan örömmel jöttem ide, hogy majd szeretni fogom, vigyázok rá, sokat játszunk majd. A világ egyik legkényelmesebb munkájának gondoltam az au-pairkedést, ami megfelelő háttér lesz ahhoz, hogy átgondoljam, és feldolgozzam az elmúlt egy év eseményeit, és kitaláljam a jövőt. Nem így alakult, minden nap egy harc, talán még soha senki nem rombolta ennyire az önbizalmamat. Soha sem gondoltam volna, hogy egy ötéves gyerek fogja egyszer…

A konyhában ülünk, teát főzök. Flossie a fejét a kezein támasztja, mereven maga elé bámul.

Mit szeretnél reggelizni? – kérdezem kedvesen, mint aki nem látja, hogy baja van.

Nem válaszol. Miért is válaszolna? Két hónap alatt még egyszer sem reagált. Leülök vele szemben, ránézek, abban bízom, így jobb lesz. Elfordítja a fejét, közben az asztal alatt lóbálja a lábát.

Porridge? – kérdezem.

Nem válaszol, csendben ülünk, én a teámat kortyolgatom, ő rám sem néz. Kezdő angoltudásom is cserben hagy, semmi nem jut az eszembe. Percek telnek el, majd az éhség felülkerekedik haragján.

Porridge – mondja.

Felteszem a tejet. és közben én is utálom ezt az egész helyzetet.

Réka – szólít meg. Végre! Talán ma megtörik a jég.

Igen – mosolygok rá. Ő is mosolyog. Igen, ma barátok leszünk – érzem.

Mikor beszéltél anyukáddal?

Furcsa kérdés egy ötévestől. Mindegy, lényeg, hogy barátkozik.

Tegnap – válaszolom.

Én nagyon szeretem az anyukámat, ő a legjobb anya.

Igen, ő a legjobb.

A te anyukád is kedves? – kérdezi.

Igen, ő is nagyon kedves.

Tudod, hogy meglátogathat téged itt. Anya is mondta, meg apa is, hogy bármikor eljöhet hozzánk, ha hiányzik neked.

Igen, tudom, talán tavasszal eljön, az igazán jó lenne – nevetek.

Igen, az jó lenne, mert biztos nagyon hiányzol neki.

Oh, szegény gyerek, biztos, arra az időszakra gondol, amikor az ő anyukája messze dolgozott. Ez a gyerek kedves, foglalkozik a lelkemmel, érti, hogy min megyek keresztül nap, mint nap távol a szeretteimtől. Ez a gyerek empatikus, figyel rám, csak eddig nem mutatta.

Igen, biztos hiányzom neki – mondom.

Meg ő is neked.

Igen, meg ő is nekem.

Meg az apukád, meg a testvéred, meg mindenki – nevet velem.

Igen, mindenki hiányzik nekem!! – kiáltom nevetve.

Igen, tudom, ezért arra gondoltam, hogy sokkal jobb lenne, ha haza mennél. Végleg. Ez lenne a legjobb neked – kerekedik el a szeme, mint aki feltalálta a rák ellenszerét.

Bassza meg. A kis szemét. Ez a gyerek nem empatikus, ez a gyerek okos. Jól megforgatott.

Megérkezik Richard, Julienért jött. Leül velünk az asztalhoz, feszült csend vesz minket körbe. Felszaladok a kisfiúért, felöltöztetem, leviszem a konyhába. Leülök enni. Flossie turkálja az ételt, látom, hogy megint agyal valamin.

Apa, kérdezhetek valamit? – látom, hogy a szeme sarkából engem figyel.

Persze, szívem.

Az au-pairek miért nem halnak meg? Nagyon jó lenne, ha fiatalon meghalnának.

Kínos csend, nem bírom lenyelni a pirítóst. Nincs normális válasz, tudjuk, mire irányul a kérdés-kijelentés. Flossie is tudja, Richard is, én is, csak Julien nem tudja, ő alig hároméves és per pillanat jó elvan a joghurtjával.

– Time to go – töri meg a pillanat varázsát Richard.

Apa, elviszel ma az iskolába? Kérlek, kérlek, kérlek!

Nem viszi el. Miért is vinné el? Nála a fia a favorit. Megint ketten maradunk, D. jön le a lépcsőn.

Mami, mami, elviszel ma az iskolába?Nem válaszol, a kávéját kortyolgatva utasít minket, hogy menjünk öltözni. Egyedül szeret kávézni, idegesíti a csacsogó gyerek.

Flossie lassan lépked fel a lépcsőn, majd leül a földre és nem megy tovább. Próbálom halkan rávenni az indulásra, mert tudom, ha D. meghallja, hogy nem engedelmeskedik, megint balhé lesz. Végül ő kezd el hangoskodni, de D. nem jön oda, kínlódjak vele én, ezért fizetnek.

A gyerekszobában kezdődik az újabb cirkusz, mert bár egyenruha van, ezzel is variál. D. felkiált, hogy indul. Flossie lerohan a lépcsőn, puszi, ölelés.

Pár perc múlva mi is elindulunk. Kezét a kezembe teszi, mert muszáj. Forgalmas úton megyünk, azt mondták neki, hogy mindig meg kell fognia a kezemet. Kis tenyere izzad, én is izzadok. Miért utál engem ez a gyerek?

Megérkezünk az iskolába, előre szalad, hogy ne lássák a többiek, hogy velem van. Távolról figyelem. Minden reggel sorakozni kell az udvaron, szépen sorban mennek be. Minden gyerek mellett ott áll valaki, ő az egyetlen, aki egyedül áll a sorban. Eleinte beálltam vele, de mindig arrébb állt egy-két méterrel, és nem köszönt, amikor elindultak. Nem hozom magam ilyen megalázó helyzetbe, nem állok be vele többet – ezt a harmadik héten döntöttem el.

×××

15.15.

Indulni kell érte. Egyesével “adják ki” őket, kijön, rám néz, elfordítja a fejét, és elindul. A harisnyája kiszakadva, a kabátja kifordítva van rajta, a sálja nincs a nyakában, a táskája kinyitva, mindjárt kiesik belőle valami. Olyan, mint valami lelenc. Állami Árvácska. A kapuban megállítom, felöltöztetem, bezárom a táskáját.

Haza érünk. Eltelik valahogy a délután. Hatkor jön Richard Juliennel, nem tud maradni, dolga van. Elmegy, Julien ordítani kezd, nem lehet megnyugtatni. Ülök vele az előszobában a földön, ordít, és rugdos. Közben Flossie a narancslevet locsolja a földre. A tűrőképességem határán vagyok, amit Flossie rögtön megérez.

Utállak. Julien is utál. Mamit akarom – és ő is rázendít.

Egyszerre ordít a két gyerek. Julien azt ordítja, hogy “daddy, daddy”, Flossie meg azt, hogy “mammy, mammy”. Próbálom őket megnyugtatni, ezer dolgot mondok nekik. “Akartok játszani?” “Nem sokára jön mami.” “Nyugi, nincs semmi baj”. Julien arca már vörös, Flossie álkönnyeket hullajt, közben az orra alatt néha gúnyosan rám nevet.

Tizenöt perce ülünk az előszobában, tizenöt perce ordítanak. Nincs több ötletem. Az arcomat a kezembe temetem, feladtam. Arra gondolok, mi lenne, ha én is rázendítenék? Én is a szüleimet akarom. Nem mondok semmit, de magamban beszélek, befelé, már különféle fázisokon esek át. A “kérlek, kérlek, ne sírjatok, annyira sajnálom, de értsétek meg, én jót akarok nektektől” kezdve a “kuss legyenig” minden átfut az agyamon, de már nem mondok semmit, inkább bemegyek a konyhába vacsorát készíteni.

Aztán elhallgatnak, csendben vannak, kimegyek, rám néznek, és megint kezdik. “Mammy, mammy, daddy, daddy”. A francba. Valahogy ez a helyzet is megoldódik, az asztalnál ülünk, csendben eszegetnek. Nyílik az ajtó, D. jön haza. Flossie már rohan is hozzá.

– Mami, mami – ugrik az ölébe, illetve ugrana, ha D. hagyná, de maminak nincs kedve beszélgetni, leül, Flossie belemászik az ölébe, a válasz egy tőmondat.

Fürdésidő – mondja. Nincs vita. Flossie elindul, megfürdetem őket, a kislány leszalad.

Flossie, menj fel, késő van, alvásidő van. (Mindig valamilyen idő van – time to akármi.)

Mami, ma mesélsz nekem? Kínos csend.

Menjél, válassz könyvet.

Flossie előveszi a kedvenc könyveit, sokáig válogat, gondolkodik, nagy nap ez a mai – ő is érzi. Beadom neki a gyógyszereit. Asztmás. Az asztmasprayt magának fújja be.

Mami, ezt választottam – adja D. kezébe a könyvet, D. pedig ugyanezzel a lendülettel belenyomja az én kezembe.

Inkább mondja Réka a mesét, tudod, hogy nem beszél jól angolul, és ez remek gyakorlás neki.

Flossie már nem mond semmit, befekszik az ágyba. A mese alatt mindig nyugodt, ilyenkor még hozzám is bújik. Lekapcsolom a villanyt, kimegyek, D. kijön a szobájából, bemegy Flossie-hoz, ad neki egy “jó éjt” puszit – ez nem az au-pair feladata.

Készítek egy levezető teát, kimegyek az udvarra, nagyot fújok, rágyújtok, és azon gondolkodom: miért utál engem ez a gyerek?

×××

Az iskolából megyünk haza, Flossie előttem lépked két méterrel. Azt gondolja, hogy az utcán szembejövő idegenek azt hiszik, egyedül megy, nincs vele senki. Nem azért teszi ezt, amiért minden gyerek ennyi idősen, hogy elhitesse mindenkivel, hogy ő már nagylány, hanem azért, hogy ne lássák, hogy velem van. Ne tudja senki, hogy őt nem az anyukája kísérgeti. Nem fogom már görcsösen a kezét, három hónap után jár ennyi szabadság. Meg is akarom venni kicsit a szeretetét azzal, hogy nem kényszerítem bele egy olyan helyzetbe, amit nem szeret, és bizalmat is akarok adni neki. Sokszor leteszteltem: ha utána szólok, hogy állj, mindig megáll. Néha még tesztelem, nehogy elfelejtse, hogy nem távolodhat el nagyon. Büszke vagyok rá, és magamra is, tud egyedül is menni, megérti a határokat, és hallgat rám. Nem ver át, nem él vissza a megszavazott bizalommal, szépen sétál előttem két-három méterrel. A forgalmas úton mellettem jön, a kis utcákban mehet egyedül. Ügyesen csinálja, néha már őszintén mosolyog.

Csörög a telefonom, nem találom, kotorászok a táskámban. Felnézek, Flossie tíz méterrel előttem szalad. Futni kezdek utána, erre ő is felgyorsít. Kiabálok: Flossie, állj!! Nem áll meg, hátra fordul, kapkodja a lábait, nem bírom utolérni. Ordítok: állj meg!! A házunk elé ér, Istenem, add, hogy bemegy, és nem fut tovább, harminc méterre kereszteződés van, futás közben nem fog körülnézni. És akkor puff… Hatalmasat esik a ház előtt. Odarohanok, nincs semmi baja. Feláll, duzzogva bemegy. Elbeszélgetek vele, ilyet többet ne csinálj!

Elmondod anyának?

Nem mondom el.

Richard jön Juliennel, felszaladok a szobámba, lejövök, az asztalnál ülnek, Flossie bemegy a nappaliba.

Réka – szól Richard. Flossie mondta, mi történt ma.

Oh, szegény kiscsaj, még mindig nem bízik bennem, azt hitte, elárulom, ezért elmondta inkább ő.

Flossie azt mesélte nekem, hogy azt mondtad neki, hogy egyáltalán nem fontos kézenfogva járnotok, és hogy nyugodtan mehet egyedül, mert az butaság, amit mi mondtunk. És hogy ő meg akarta fogni a kezed, de te nem engedted neki.

Nyomdafestéket nem tűrő gondolatok futnak át az agyamon. Megint megszívatott.

Azt nem mondtam, hogy butaság, csak néha elengedem a kezét, szerintem tud egyedül is jönni, figyelek rá.

Inkább fogd meg a kezét, nagyon forgalmas az út.

Másnap automatikusan előre menne, nem tudom, mit csináljak. Gondolkodom. Mi a jó nevelési elv egy ilyen helyzetben? Végül megfogom a kezét, döbbenten néz rám. Nem érti. Én sem. Most kezdhetjük elölről az egészet.

×××

Egyedül vagyok otthon velük. A szülők azt mondják, nyugodtan feküdjek le, nem kell fent maradnom. Nem merek elaludni, mi van, ha felkelnek, én meg átalszom. A lépcső tetején ülök, öt percenként nézek be hozzájuk, figyelem a légzésüket.

Az internet előtt ülök, amikor a csendet egy sikoly töri meg. Ordít. Szaladok fel a lépcsőn, berontok a szobájába. Kiabál, kis teste izzadt, görcsben van. Beszélek hozzá, megölelem, nyugtatgatom, de nem hagyja abba. Másnap derül ki, hogy vannak rémálmai, ilyenkor félálomban van, nincs is magánál – elfelejtették mondani. Lassan megnyugszik, magához tér, sír, anyát és apát akarja. Megölelem. Most először hozzám bújik. Felébred, magánál van, azt mondja, nem akar aludni. Engedek neki. Leviszem magammal a nappaliba, az ölemben fekszik. Felkel Julien is, sír ő is. Hát, legyen akkor házi buli. Lehozom őt is a nappaliba. Éjfél van, hárman ülünk a földön, egymást bámuljuk, mesét akarnak nézni. A tévé tiltott tárgy, nem nézhetik, le vannak tiltva róla. A tévé a szülőkkel töltött időhöz van fenntartva, a velük töltött (hétvégi) órákban lehet nézni. Megszegem a szabályt, beteszek egy dvd-t. Átfut az agyamon, mi lenne, ha pont most érne haza D.  Az éjszaka közepén fekszünk a szőnyegen, és Shreket nézünk, az ötéves, a hároméves és az au-pair. Tíz perc múlva álmosan pislognak, szépen visszaviszem őket a szobájukba. A földön ülök, hallgatom, ahogy alszanak. Másnap senki sem meséli el az éjszakai eseményeket, csendes szövetségben hallgatunk a történtekről.

xxx

A konyhában házit írok. Flossie jön le a lépcsőn.

Nem tudsz aludni ? – kérdezem.

Julien sír – mondja.

Felmegyek, felveszem az ölembe, megnyugszik. Éppen vissza akarom tenni az ágyba, amikor furcsán kezd köhögni. Megijedek. Flossie rám néz:

Nyugi, Réka, csak köhög, nincs semmi baj.

Visszateszem az ágyba.

Gyere, Flossie, feküdj le te is.

Julien megint köhög, valami átfut az agyamon, valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés. Ránézek Flossie-ra, egyszerre fordulunk vissza. Felkapom a gyereket, abban a pillanatban kezd hányni.

Flossie – szólok. Flossie meg sem várja, mit akarok, tudja szavak nélkül is, hogy be vagyok ijedve, segítséget akarok hívni. Szalad le a lépcsőn, fél perc múlva már jön vissza a telefonnal. Richard számát ütöm, azt mondták, ha baj van, hívjam őket, azonnal haza jönnek.

Réka, azt kell mondanod, hogy Julien a szőnyegre hányt – szépen tagolja a szavakat, erősen artikulálva megismétli a mondatot. Fél, hogy gyenge angolommal nem tudom elmondani, mi történt.

Hangposta.

Richard, Réka vagyok. Haza tudnál jönni? – hadarom. Julien hányt, most jobban van, nincs nagy baj, de kérlek, gyere haza.

A szőnyegre hányt – kiabálja Flossie a készülékbe. Azt hiszi, ez is fontos információ.

xxx

Flossie újra egyedül sétál előttem, de ezúttal megbeszéltem a szülőkkel, szerintem miért fontos, ha adunk neki egy-két méter szabad mozgásteret. Az iskola melletti erdei ösvényem sétálunk, amelynek végén ott a forgalmas út. Megismétlődik az egy hónappal korábbi jelenet. Megint későn veszem észre, rohanok utána, kiabálom a nevét, de nem áll meg. A domb tetején érem utol, áll az út szélén, a lámpa zöld, de nem indul át egyedül. Megvár.

Flossie, nagyon ügyes voltál, hogy megvártál fent, de megbeszéltük, hogy nem szaladsz el.

Nem szól semmit. Kivár.

Nem érdekel, mit beszélsz. U-tál-lak téged.

Már megint kezdi, egész jól elvoltunk mostanában, már éppen itt volt az ideje az újabb úúútállak-nagymonológnak.

Igazán-igazán-igazán utállak téged – nem mérgesen mondja ezt, hanem kedves hangon, kicsit ironikusan.

Ok – nyugtázom a kijelentést.

Nem érdekel, hogy utállak? – csattan fel.

Nem örülök neki, ha utálsz.

Nem örülsz?

Nem. Miért te örülnél, ha utálnálak?

Igen – csillan fel a szeme. Mert akkor haza mennél.

xxx

Flossie, tudod, ma ki jön a városba?

Ki?

A királynő.

Egy i-ga-zi ki-rály-nő???

Igen. Megbeszéltem a szüleiddel, hogy elmegyünk megnézni. Csak az a baj, hogy pont akkor jön, amikor iskolában vagy. Ha sokáig marad, pont oda érünk, de ha kevés ideig lesz itt, akkor lehet, nem fogjuk látni. Ha nem tudjuk megnézni, kitalálunk valami más programot, ok?

Ok.

Természetesen, amikor mi megérkezünk, már nincs ott a királynő. Elviszem Flossie-t a bevásárló központba, és veszek neki egy giccses gyerekkoronát, abban jön végig a városon. Otthon szendvicseket készítünk, görkorizni megyünk a parkba, majd hosszú időt töltünk a játszótéren, zárásként a fűben piknikezünk. Flossie boldog. Amikor Richard haza hozza Julient, azt kiabálja: Réka a legjobb aupair, Réka a legjobb aupair. Megölel.

xxx

Réka, hétvégén tudnál vigyázni a gyerekekre? – kérdezi D.

Igen.

Megyek Madridba – mondja. Elutaznak új barátjával. Flossie mérges. Duzzog.

Vidáman telnek a napok, a gyerekek főleg az apjukkal vannak. Richard félig-meddig még mindig nálunk lakik, szombat délután bosszúból ő is elhozza az új barátnőjét, akivel a gyerekek anyai utasításra még nem találkozhattak volna. Flossie hozza a formáját, haragja ezúttal Rose-ra és lányára irányul. A „te itt csak egy vendég vagy” produkciókat helyettem most velük játssza el,  nem hajlandó a kislánnyal együtt játszani, Rose-zal sem áll szóba. Vacsora közben hozzám bújik, többször elismétli a tőlem (és az előző au-pairtől) tanult magyar szavakat. Élvezi, hogy a vendégek nem értenek egy szót sem. Vasárnap estére sikerül a gyereket teljesen összezavarni. Megáll tőlem egy méterre, félénken rám mosolyog, ezt az arcát eddig nem láttam, de tudom, hogy készül valamire. Nagyon halkan, alig hallhatóan azt mondja nekem:

Mami…

Ne, ezt nem akarom, nem vagyok a mamid. Nem is kell, hogy az legyek. Ez neked sem jó, nekem sem jó, senkinek sem jó. Valahogy sikerül lereagálni-megoldani ezt a helyzetet is. Valószínűleg nem a legjobb módon, de tőlem ne várjon senki csodát.

xxx

Flossie a szobámban ül, divatbemutatózunk. Felveszi a ruháimat, kifestjük egymást, borzalmasan nézünk ki. Nevetünk. Egymáson.

Vacsorát főzünk, engedem, hogy ő csekkolja le, hogy megsült-e már a süti.

Reggel az iskola udvarán mellettem ül a földön, mesét olvasok. Lassan körbevesznek minket a barátai, irigykedve nézik Flossie-t, aki büszkén és nagyvonalúan jelenti ki:

Ide jöhettek, hallgathatjátok ti is.

xxx

Lefektetem a gyerekeket, és bedobok egy adag mosást. Május van, Flossie téli kabátja még mindig a fogason lóg, gondolom, kimosom, mielőtt elteszem a szekrénybe. Kifordítom a zsebeit, kipakolok belőlük: egy hajgumi, pár aprópénz, az egyik rúzsom, egy üveggolyó, egy ceruza. Nézegetem az apró tárgyakat. Ezek Flossie kincsei. Felnézek: Flossie áll velem szemben. Leülök az asztalhoz, nézegetem a kincseket, leül ő is. Fejét a kezein támasztja, eszembe jutnak a reggelek, amikor ugyanezt tette, és közben mereven maga elé bámult. Most engem bámul mereven, kiveszi a rúzst a kezemből.

Kifesthetem a számat? – kérdezi.

Persze – válaszolom.

Nem tudsz aludni? – kérdezem.

Rázza a fejét. Odalépek hozzá, szó nélkül megfogja a kezemet, feljön velem az emeletre. Elolvasok még néhány mesét, közben elalszik.

xxx

Kezdek fáradni. Elegem van a családból, Angliából, és hiányzik minden és mindenki. Minden nap azt érzem, hogy túró rudit akarok enni, magyar nyelvű koncertekre akarok menni, sétálni akarok a Margitszigeten, elérhető közelségben akarom tudni a szeretteimet.

Egyre kevésbé toleráljuk egymást, a válás elért abba a szakaszába, amikor kezdik feladni az együttműködünk elvet, a vagyonmegosztásról tárgyalnak. Néha velem beszélik meg a problémáikat, és én már nem vagyok nyitott rájuk, nem érdekelnek a kínjaik, mert már nekem is vannak. Richard teljesen elköltözött, és lassan belebetegszik a lelkiismeret-furdalásba, D.-vel ketten vagyunk, a korábbi beszélgetéseink elmaradnak, nem működnek jól közösen az energiáink, gyakran össze is kapunk. Elfáradtunk. Ő a válásba, a gyerekei eltávolodásába, a sikertelen párkeresésbe, a munkába, én pedig a leredukálódott életbe, az ingerszegény környezetbe, a gyereknevelésbe. Tudom, hogy Anglia nem tud nekem már többet adni, ha tovább maradok, rossz emlékekkel fogok haza menni. Döntést hozok. Fellélegzek. Végre vége.

×××

Hatkor kell Flossie-ért menned – mondja D.

Három házzal arrébb lakik a childminder. Mikrobusszal megy a gyerekekért az iskolába, elviszi őket magához, a szülők pedig értük mennek. Elkezdődik Flossie beszoktatása.

Délután elviszel a parkba? – kérdezi iskolába menet.

– Tudod, hogy délután a childmindernél leszel.

Ötkor hazafelé menet elsétálok a ház előtt, a gyerekek az udvaron játszanak. Flossie észrevesz, a kapuhoz szalad.

– Jöttél értem?

– Nem, nem, Flossie – válaszol helyettem a childminder. Egy óra múlva kell elmenned.

– Vigyél el – mondja könyörögve. Kérlek.

Tíz perc múlva a parkban piknikezünk. Rossz döntést hoztam – jár az agyam. Nem szabadott volna hamarabb elhoznom. Ránézek Flossie-ra, vidám eszi a szendicsét, és eldöntöm: jól cselekedtem.

×××

Reggeli rohanás, D. szaladgál fel alá a házban, neki is új ez a helyzet, ez az első nap, amikor nélkülem kell megoldania a napi rutint, holnap már nem leszek itt. Flossie kiszalad a kocsiba, megpuszilom Julient, nem igazán érti, mi történik. A kocsihoz megyek, benézek, Flossie nem néz rám, ő érti, mi történik. Előre bámul. Eszembe jutnak az első reggelek, amikor kis fejét a kezére támasztotta, és nem nézett rám. Most is ezt teszi. Beülök az első ülésre, hátra fordulok, próbálom elkapni a tekintetét, ekkor elfordítja a fejét, kinéz az ablakon. Mereven. Próbálok neki mondani valamit, de nem reagál. Indulniuk kell, késésben vannak. Nem köszön, nem néz rám. Haragszik, mert elmegyek. D. és Julien integetnek. Flossie nem integet, csak néz ki az ablakon… nem engem néz, a fejem felett a házat bámulja…

×××

… a házat, amiben velük laktam, és ami nem egy tipikus angol ház. Én is a házakat nézem. Azt hittem, egy katartikus pillanat lesz, amikor felszáll a gép, de csak nézek ki az ablakon, és arra gondolok, hogy egy új élet kezdődik. Végre vége az angliai életnek. Nehéz időszakon vagyok túl. Gyereket neveltem hónapokig, idegenek között éltem. Sokat tanultam. Lassan elhagyjuk Angliát.

Flossie megtanított türelmesnek lenni. Mindig türelmetlen voltam, soha semmit nem tudtam kivárni, ha valami nem tetszett, elmentem. Angliába is azért jöttem, mert türelmetlen voltam, nem tudtam kivárni egy helyzetet. És a sors fintora az, hogy válaszként megmutatta, hogy tudok türelmes lenni. Többek között a munkahelyeemmel, az olasz céggel is türelmetlen voltam otthon, válaszként kaptam egy Florence (Firenze) nevű kislányt.

Ez a gyerek gonosz – hallom  barátnőm hangját. Ez a gyerek mindenkit utál.

Mindenki ezt mondta, aki találkozott vele. Már rég tudom a választ, de csak a La Manche csatorna felett mondom ki:

Ez a gyerek nem utál senkit. Engem sem.

Kíváncsi vagyok, ő hogyan fog emlékezni rám, ha fog… Én így emlékszem rá három-négy év távlatából…Firenze az egyik legszebb olasz város… de az már egy másik történet lesz.

(És itt ért véget a 2011-es emlékezés, és ma, 2014-ben hogy vagyok vele? Úgy, hogy én nagyon szerettem ezt a kislányt, és nagyon szeretnék majd vele találkozni, ha felnőtt lesz. Elérzékenyeülök, ha eszembe jut. A kis kincseire  a kabátjában, ahogyan kézen fogva iskolába menet mindkettőnket izzadt a tenyere, ahogyan sírt éjszakánként, és ahogyan rendezgette a dolgait a szobájába. És mindig bennem fog maradni, ahogyan dühösen ült  a kocsiban, és értette, hogy én elmegyek. Nagyon sokat tanultam ettől a kislánytól, jellemformáló volt számomra, örök emlék marad ő is.)

×××

(Richard írta az elutazásom után pár héttel: Florence says she prefers to be with you than at the after school club. Your departure helped us concentrate on them more.)

Reklámok
tollampapírom névjegye (162 Bejegyzés)
Írni jó, többet az ügyről elmondani nem tudok.

19 hozzászólás Firenze bejegyzéshez

  1. én 2003-ban voltam kinn (szerintem anglia legbénább városában) – eléggé érzem ezt a bejegyzést.

    • Majd mesélj róla, ha van kedved, időd; örömmel olvasnám, mások hogy élték meg.

      • a “nem hiányzik a családod?” párbeszéd nálunk is szó szerint lezajlott. 🙂

        most meg félek, hogy én kerülök olyan helyzetbe, mint ott az anyuka, D., kaptam egy óriási lehetőséget, ami vszeg vonzaná utána a többit, és örülök, hogy szülés után talált meg, ugyanakkor izgulok is, hogy ez mennyiben változtatja meg az életünket (sok szempontból gyökeresen), és egész életemben ezért tanultam, ezért dolgoztam, erre vágytam, nem mondhatok nemet. szóval nekem most főként ezen az oldalon pörgött az agyam az éjjel.

        • Bevallom emberesen, hogy amikor ott voltam, volt bennem ítélet az anyával kapcsolatban, sőt még pár éve is másképp gondoltam rá, mint most. Az ítélkezésemnek az egyik legfőbb oka az volt, hogy sokszor úgy éltem meg, hogy én szívok a döntése miatt, és ezt utáltam. Persze, ettől sokkal összetettebb a szülők története, sok kérdést felvet. (Gondolom, ha az apa ment volna másik városba , azt természetesebbnek vette volna mindenki.)

  2. Azt hiszem, hogy ez az a munkakör, amire én teljes mértékben alkalmatlan vagyok. Nem azért, mert utálom a gyerekeket, hanem azért, mert soha nem tudtam közös nevezőre jutni velük. Olyan, mintha más nyelvet beszélnénk. Lehet, hogy nő létemre ez nagyon gáz, de én mindig úgy gondoltam, hogy nem minden nő születik anyának és ami nem megy, azt nem szabad erőltetni.

    Egyébként pedig ez egy nagyon szép történet és Florence szempontjából valahol nagyon szomorú is. Habár, remélem miután távoztál, a szülők tényleg jobban odafigyeltek a srácokra. A fent írtakból kiderül, hogy rohadtul nem vagyok szakértő a témában, de azt hiszem Florence viselkedése abszolút tipikus volt. A szülők épp váltak, ami nyilván megviselte, szeretettre vágyott, amit nem kapott meg, vagy csak elvétve. Szomorú volt és dühös, dühös az egész világra és az egyetlen akin levezethette a dühét, az te voltál. De aztán rájött, a maga furfangos gyerekagyával (ami általában sokkal gyorsabban ketyeg, mint ahogy mi felnőttek elképzeljük), hogy nem te vagy az ellenség. Azért ijesztő, hogy ötévesen mennyire érzik/látják és “felfogják”, hogy mi történik körülöttük. Igen, azt hiszem, a gyerekek nagyon ijesztőek tudnak lenni.

    • Utólag már talán értem, mi történt, de ott érzelmileg nagyon be voltam vonódva, és nagyon nehezen éltem meg, hogy állandóan haragszik rám. És mérges is voltam, hogy rajtam csapódik le sok minden, amiről nem tehetek. Ha ma lennék ott, nem erőltetném, hogy kedveljen, hogy jól ellegyünk, a mai eszemmel hagynám, hogy haragudjon.

  3. Amikor 2011-ben olvastam, milyen mérges voltam, hogy gyerekeik vannak, mégse törődnek velük. Aztán mára belátóbb lettem, láttam ezt-azt. Érdekes dolog ez. De az írás most is tetszik.

    • Én is változtam ebből a szempontból, ezért nem is a szülők szempontjából, ill. a szülőkkel való kapcsolat szempontjából akartam bemutatni a történetet. (Ez nem teljesen a 2011-es verzió) Inkább arra akartam helyezni a hangsúlyt, hogyan formált engem ez az időszak.

  4. a mesélő v. hbmonika // február 12, 2014 - 12:31 du. // Válasz

    Nagyon tetszett ez az írás, jó volna tovább olvasni, és tudni hogy mi lett a kislánnyal ….

  5. Ezt most megkönnyeztem. Nagyon szép, szívbemarkoló történet!

  6. …És Firenze tényleg a legszebb olasz város! 🙂

  7. nagyon sok minden eszembe jutott közben, de a végére csak ennyi mondanivalóm maradt: csodállak, amiért ezt így végigcsináltad.

  8. ilyenkor mindig elgondolkozom, hogy a D-hez es Richardhoz hasonlo szulo mert vallal gyereket. Vagy inkabb azon, hogy a karrier es a penz mert lesz fontosabb mint a sajat gyerekei? Mert olyan gyorsan felnonek, es azt gondolnam, hogy ha valaki anya lesz, az utana onzetlen es aldozatkesz lesz, meg ha elotte nem is volt az. Mennyi mindenbol kimaradt ez a ket ember a gyerekeik eletebol, amit kesobb szerintem nagyon banni fognak. Mert uj autot, ruhat barmikor lehet venni, de az elszalasztott pillanatokat nem lehet visszahozni. Kivancsi lennek mi van most a kislannyal 🙂

    • Hát, az a fura, hogy amikor ott voltam, nagyon kritikusan szemléltem őket, most viszont valamiért már jobban megértem a hozzáállásukat, pedig én nem így akarok majd gyereket nevelni. Angliában ez egy gyakori és természetes szülői attitűd. Nem tudom, mi van velük, múltkor bejelöltem őket fb-on, de még nem jelöltek vissza. Bár úgy tűnik, nem nagyon használják, csak regisztráltak. Majd szeretnék egyszer találkozni a kislánnyal, de csak akkor, ha nagyobb lesz. Még mindig gyerek, és inkább az érdekelne, hogyan fog rám emlékezni felnőttként, már ha fog egyáltalán.

  9. persze, nyilvan az o szemszogukbol nem latom a temat, es lehet, hogy kicsit kepmutato igy nyilatkoznom mivel nincs gyerekem. Attol fugg hogy kinek milyen az ertekrendje….
    Sajnos a nyugati, nagyvarosi elet ezzel jar. En sokszor meglepodve lattam ahogy kisgyerekek csusznak masznak a foldon, kergetoznek, vagy nyaron a kerthelyisegben rollereznek, amig a szulok vacsi utan iszogatnak. Habar 9 utan a gyerekek nem tartozkodhatnak a pubokban, azert egy atlagos szombati iszogatas nem ritkan elkezdodik keso delutan, igy a gyerekek 9-ig boven lathatnak dolgokat. Es mivel ilyen kozegben nonek fel, felnottkent is eselyes, hogy ok is hasonlo eletstilust fognak vinni.
    Szerintem biztos fog emlekezni rad, hiszen egy nagyon nehez idoszakban voltal mellette. Nagyon kivancsi vagyok a talalkozasra, ha letrejon egyszer 🙂

2 visszakövetés / visszajelzés

  1. Állásinterjú megint | Tollam, papírom
  2. “Egymás husába beletépünk” – a válás mindig szörnyű kín? | Tollam, papírom

Szerinted? (Az első hozzászólást megnézem megjelenelés előtt, utána szabadon írhatsz.)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: