Kijönni, benne lenni

Depressziós, amikor fél nyolckor pizsamában ül a kanapén, és próbálja meginni a kávéját. Nyolckor az irodában kellene lennie, a menetidő oda pedig huszonnyolc perc.

Depressziós, amikor egész nap háztartási kekszet majszol, mert úgy érzi, mást nem bír befogadni a gyomra. Ebédre igénytelen büfés szendvicset eszik, közben arról olvas, milyen Notting Hillben élni, és azt gondolja, az a hely lenne a megoldás minden bajára.

Depressziós, amikor egész nap az estét várja, hogy kiszabaduljon az emberek közül, és visszavehesse pizsamáját, hogy az ágyban fekve értelmetlen oldalakat olvasson. Elmehetne úszni, találkozhatna valakivel, felhívhatná a testvérét, olvashatna Csehovot. Nem teszi.

Depressziós, amikor a napja végén beledől a laptopjába, és vagy elalszik tizenkét órára, vagy hat óra múlva is a sötétben pislog álmosan, de mégis éberen.

Migrénre panaszkodva sms-ben mondja le a közös úszást szombat délután, indulás előtt egy órával. Elmegyek hozzá, nem akarok egyedül uszodába menni. Kinyitja az ajtót, délután három óra van, és ő pizsamát visel. Fehér alapon kék pöttyöset. Haja csinosan befonva, copfja végén fehér hajgumi, kezén hegyikristály karkötő. A lakásban templomi rend, minden az élére állítva, erős füst, bent cigizik. A kanapéja otthona most, abban él. Megágyazva, a paplanon a laptop, a kis asztalon papírzsebkendő, algoflex, frontin, cigi, kiflivég, kechupos tányér, telefon, mogyoró, tv-távirányító. Azt mondja, üljek le, gyújtsak rá nyugodtan. Nem kérdezem meg, hogy van, nem fárasztom magamat lényegtelen kérdésekkel és az arra kapott értelmetlen válaszokkal.

Kávét innék, ugrana, de azt mondom, majd én megcsinálom. Ahogyan végigsétálok a lakásán, látom az igyekezetet. A konyhában frissen vásárolt, virágmintás, vidám tárolók, rajtuk felirat: liszt, kávé, cukor, zsemlemorzsa. Eddig ezek nem voltak itt. Mindegyik üres, csak a kávésban van tartalom. Tejet akarok. A hűtő tiszta, fényes, rajta színes mágnesek: Mallorca, London, Sardegna és egy télapós. Kinyitom ezt a világító hűtőt, benne poshadt paradicsom, száradt szalámi, megsárgult vaj. Beviszem neki a kávét, ő mosolyog és Notting Hillről mesél. A pizsamája kislányosan bájos, és csak most látom, hogy a fehér hajgumihoz kék csatokat is tett a hajába. Színükben illenek a kék pöttyökhöz.

Seregszemle.

A lába szőrös, a körme töredezett és koszos, a haja le van nőve. A sikító ellentétet csak az veszi észre, aki már maga is sikított egyszer.

Kinyitom az ablakokat és még a bejárati ajtót is, hadd lélegezzen a szoba és ő is. Meg én is. Hideg lesz, a laptopból egy aktuális brit fiúbanda énekel, tinilányok kedvencei, azt mondja, most őket hallgatja, nekik sikerült. Azt fejti ki éppen, hogyan lehet ilyen fiatalon ekkora sikert elviselni, ő biztosan belebolondulna. Az eső adja a hátteret.  És az eső miatt van a migrén is. A migrén a gyomrában kezdődik, a fejében élő csak tünet.

Játszik. Játszunk. A prológusban az az alaphelyzet, hogy ő tiszta és szép, vidám és pöttyös, csak kicsit fáradt. Én leszek a rendező, eldönthetem, hova tart a darab. Hol kívülről nézem a főpróbát, hol belépek én is a színre. Rossz színész vagyok. Ő még rosszabb. Ezért nem ad neki díjat az, aki már maga is sikított, de nem is írhatja ki a művéből.

En medias res.

Megkérdezem, miben tudok neki segíteni. Semmiben, nem tudja, mi van vele. Hiányérzete van, majd elmúlik. Megfázott kicsit, a migrén is most jött elő. Jó lenne valami, de nem tudja, mi lenne jó. Azt hiszi, kiégett. Pedig sok ötlete van, például Notting Hill. Semmi sem esik jól neki, csak a ketchupos vajas kenyér. Most sokan vannak így – mondja. Az ősz nem jó évszak. Hamar sötétedik, nehezen ébred, sokat fázik.

A segélykérés elmarad.

Süssünk muffint. Nincs liszted, és tizenkét darab sütemény nem lehet megoldás.

Nem én döntök – ezzel teszem le magamról a felelősséget. Ő közben a telefonját nyomkodja, onnan várja az ingereket. Én értem, hogy ez most sokat jelent. Olyan, mint Notting Hill.

Akadozott mondatok, csapongunk, próbálok hallgatni. Azt kéri, maradjak ott éjszakára. Elmegyek bevásárolni, vacsorát készítek. Leviszem a szemetet. Kiborítom a csikkeket. Befestem a haját. Ez a hajfestés is csak olyan, mint az el nem kezdett muffinsütés.

Holnap talán elmegyünk sétálni. Esetleg úszni is. Cigifüstben alszunk. Én tudom, hogy nem alhatok minden este cigifüstben.

Reklámok
tollampapírom névjegye (162 Bejegyzés)
Írni jó, többet az ügyről elmondani nem tudok.

9 hozzászólás Kijönni, benne lenni bejegyzéshez

  1. Erős szöveg.
    Fájóan ismerős helyzet.

  2. Én nem olvastam eddig ezt a bejegyzést, de örülök, hogy most olvashatom, nagyon tetszik és valóban nagyon ütős szöveg. A téma is ismerős, hiszen elég régóta küzdök egy gyengébb depivel, ami minden télen előjön, és valóban teljesen hasonló érzés. Az ember legszívesebben elbújna a világ elől, nincs kedve semmihez, úgy érzi, semmi sem ér semmit, felesleges is tenni bármit, és ő maga is egy nagy rakás szar, kövér, csúnya, tehetségtelen, ostoba és úgy általában reménytelen, jobb is lenne, ha felkötné magát vagy kiugrana az ablakon. Szerencsémre ilyen mélyre soha nem tudtam merülni benne, mert vannak körülöttem emberek, akik nem hagyják, illetve nem tehetem meg, hogy nem megyek dolgozni. A legmélyebb depressziós időszakaimban jellemző, hogy meg is betegszem, a testem feladja a küzdelmet, összeszed minden vírust és nyavalyát, belázasodok, és van, hogy fel sem bírok kelni – ilyenkor persze otthon maradok. Az utóbbi két-három évben sikerült sok mozgással illetve vitaminokkal (homoktövis) csökkenteni a tüneteket, de bizony így is volt pár nagyon húzós hetem.

    • Nálam az van, hogy rosszabb időszakaimban jó a kedélyállapotom, vidám vagyok, meg ilyenek, viszont rettenetesen passzív. Engem a munka tud megmenteni, bármilyen munka, nemcsak a pénzkereső. Akkor tudok befordulni, ha nincs mit csinálni, nincsenek célok. Nekem nagyon sok energiám van, és ha nem kötöm le azokat, akkor visszafelé, befelé áramlik, és szar lesz nekem. Szétcsap.

      • Pont így. Akkor szétcsap. Legyőz. És utána nehezebb a felfele..
        Alapvetően pozitív vagyok szerencsére, de néha belül saját magamon röhögök, hogy mennyire próbálok mindenkit meggyőzni arról, hogy milyen állati jól vagyok és mindig rózsaszín az életem.. és el is hiszik… sajnos.

  3. Nagyon ismerős érzés, amit nagyon sokszor érzek, de nem engedem, hogy lehúzzon. És nem azért, mert olyan baromi erős vagyok, hanem azért, mert nem tehetem, nem engedhetem meg magamnak.

  4. “Nem én döntök – ezzel teszem le magamról a felelősséget.”
    Ez a másik véglet, az egyik meg ugye: http://barokeszter.hu/2015/07/29/a-tokeletes-kontroll-illuzioja-a-velem-ez-nem-tortenhet-meg-mert-szindroma/

  5. Ezt most újraolvastam, megint ugyanúgy hatott rám: könnycsepp. De közben olyan jó szöveg.

5 visszakövetés / visszajelzés

  1. Kijönni, benne lenni | TollamPapírom
  2. Üdv. az új olvasóknak | Lélektani különlegességek, multikulti, céges történetek, karriercsapdák, jelenségek, paródiák – és én, aki mindezt elmesélem
  3. Állami inszemináció – akinek nincs gyereke, szégyellje magát, de nagyon | Tollam, papírom
  4. A nő meg az ő teste | Tollam-Papírom
  5. Évfordulós poszt (tl;dr) | Tollam-Papírom

Szerinted? (Az első hozzászólást megnézem megjelenelés előtt, utána szabadon írhatsz.)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: